Gazsi Anna : Egy régi Karácsony emlékére

Mert közben tartott a készülődés a fényes estére. Meg a szelíd vita anyám és a nagynéném között. Arról, hogy ki hozza az ajándékot, a Jézuska vagy a Télapó.*

 

Nem voltak könnyű idők. Senkinek. Még akkor sem, ha a család erős volt, segítették és szerették

egymást, mint a mi családunk. Gyerekként semmit nem fogtunk fel a körülöttünk zajló eseményekből, körülölelt bennünket a felnőttek szeretete. Meg aztán kicsik voltunk még… meg sem értettük volna.

 

    Igen, 1955-öt írtunk és karácsony volt.

    Édesapám kezdett rendbe jönni, megroppant gerince lassan gyógyult. Nagyon nehezen, szegényesen éltünk, hiszen édesanyám csak családi összefogással volt képes talpon maradni. Nincsenek emlékeim arról, hogy ebben az időszakban valami hiányzott volna nekem, vagy a testvéreimnek. Csak azt tudom, boldogok voltunk, együtt voltunk, és mint mindig, nagyon vártuk a Karácsonyt.

    Ebben az évben azonban nem jutott pénz fenyőfára.

    Ekkor Édesapámnak támadt egy ötlete. Egy már rég nem használt seprű nyelét befestette zöldre, majd szépen, szimmetrikusan lyukakat fúrt a fába. Valahonnan a környékről szerzett fenyőágakat, és szépen, sorban beleillesztette a lyukakba. Gyönyörű, formás fácska született a keze nyomán. Persze titokban, még Anyám sem tudott róla.

    Mert közben tartott a készülődés a fényes estére. Meg a szelíd vita anyám és a nagynéném között. Arról, hogy ki hozza az ajándékot. A Jézuska vagy a Télapó.

    Mert bizony, ezekben az időkben ez már korántsem volt egyértelmű.

    Nénikém apáca lévén ragaszkodott a Jézuskához, és mivel gyakorlatilag velünk élt — sokat segítve ezzel a szüleimen —, méltán szeretett volna ehhez az igazsághoz ragaszkodni. Hiszen ez mindig is így volt, ez a Télapó dolog csak néhány éve lett beleerőltetve a köztudatba. Szegény Anyám pedig, féltve a jövőnket (hiszen hamarosan iskolába megyünk), inkább a Télapó felé próbált terelgetni bennünket. Apánk soha nem vett részt a vitájukban. Akkor sem, ha jelen volt. De ezen a délelőttön senki nem látta, bezárkózott kicsi műhelyébe. A fa miatt.

    Mi hárman testvérek nem foglalkoztunk még akkor ezzel, nekünk az ajándék volt a lényeg.

    Amit kapni fogunk, hiszen az, amit majd mi adunk már régen ott lapult a titkos helyünkön. Mert azt nagyon korán megtanították nekünk, hogy néha adni sokkal fontosabb, mint kapni. Meg persze azt is, hogy a karácsony az ajándékozástól lesz fényesebb.

   Elérkezett a várva várt nap. Anyámék a konyhában sürögtek egész délelőtt. A nénikém nagyon finom szaloncukrot tudott készíteni, Anyám gyönyörűen becsomagolta selyempapírba. Akkor még nem, de pár évvel később már az én tisztem volt a finom selymes papírokat ollóval rojtosra vagdosni.

Mi gyerekek diót festettünk, arany- és ezüstszínűre, mézeskalácsot cifráztunk, mert közben az is megsült.

Frissen pattogtatott kukoricát fűztünk fehér cérnára, és persze közben füleltünk. Meg egymás között kuncorogtunk, a Jézuskáról és a Télapóról.

    Ebéd után, mint mindig, szépen átvittek bennünket a szomszéd nénihez és mi ott vártuk a csodát. Hogy megérkezzen hozzánk is. Itt nem volt hozzánk hasonló gyermeksereg, és minden évben mi magunk voltunk néhány órára az ajándék. Mert Teri néninek senkije nem volt rajtunk kívül.

    Már sötét volt, mikor apám lelkendezve szaladt értük:

    — Gyertek gyorsan, valami már nagyon fényesen ragyog a szobátokban!

    Amikor beléptünk elakadt a lélegzetünk. Nem csak a miénk. A felnőtteké is.

    Az apánk által készített kicsi fenyő gyönyörűen feldíszítve állt a szokott helyén.

    De csak a fele. Mert a másik fele egyszerűen leszakadt. Szétszóródva hevert a földön. Talán a súlytól, amit ráaggattak, talán Apám nem volt elég alapos, nem tudni.

    Nagynéném, hogy mentse a helyzetet, és elterelje figyelmünket Anyánk és Apánk már-már kirobbanó nevetéséről, magához vont mindhármunkat:

    — Csak az történhetett gyerekek, hogy véletlenül egyszerre érkezett meg a Jézuska és a Télapó. Amikor meglátták egymást, örömükben táncra perdültek, és sajnos nem figyeltek. Így sérülhetett meg a karácsonyfa.

    A húgom és én tágra nyílt szemmel helyeseltünk, a szüleink fuldokoltak a nevetéstől. Csak az öcsénk szólalt meg, öt évének határtalan bölcsességével:

    — Szerintem meg bunyóztak. Aztán meg itt hagyták a romokat.

    Talán soha nem láttam ilyen önfeledten nevetni a szüleimet. A nagynénémet sem.

    De ennyi ajándékot sem kaptunk még, mint ebben a számunkra nagyon szegény évben.

    Mert a szüleink előkeresték az összes játékunkat, amit addigi kis életünkben kaptunk. Szeretetükkel ujjá varázsolták, megjavították, és mind ott sorakozott a fél karácsonyfa alatt.

    Boldogságos Karácsonyeste volt… mint mindig, és ettől a naptól kezdve, ha a nagynénénk velünk volt, Szenteste a Jézuska hozta az ajándékot, ha nélküle ünnepeltünk, akkor a Télapó.

Legutóbbi módosítás: 2009.12.19. @ 14:16 :: Gazsi Anna
Szerző Gazsi Anna 32 Írás
60 éves múltam. Egy pici tanyán élek egy gyönyörű erdő közepén. Boldog vagyok,mert akit és amit szeretek az itt van velem.A természet az befogadott,emberrel csak akkor találkozom ha én szeretném. De néha fel sétálok a magam teremtette kis világom legmagasabb tornyába és tágra nyílt szemmel csodálkozom rá, a körülöttem lévő világra.