Már ahol megszülettem, az is egy elég furcsa hely. Egy híd közepe fele lehetett, s fájdalmában jöttem a világra a szememnek. De nem volt eléggé óvatos velem, s miként a szülőm a kedvesére gondolt, ki épp a tenger partjainál harcolt a hazáért és becsületéért, engem beleejtett a Berettyó vizébe, még itt, a Szilágyság közepén. Azért-e, hogy csak megszabaduljon tőlem, vagy azért, mert küldetésem volt, azt nem tudom. De ahova estem, ott eléggé köves volt a meder, s a folyó gyors sodrása hamar elkapott. Aztán csak vitt, vitt, neki-nekicsapva a hatalmas köveknek, s nem kímélve testem, mely így is a fájdalom miatt született, csak örvénylett lefele, egészen ki a szorosból. Hála, hogy egy idő után lelassultak a folyamatok, s az élet útjai. Lassan vitt a víz el, a fűzfák alatt. Aztán kertek aljában bámultam kifele, ahogyan emberek éppen lovat itattak mellettem. Párszor elhullott haltetemmel is találkoztam, de volt olyan is, mikor egy felpuffadt tehén bűzlő testének csapott oda az áramlat. Hát ezt nem kívánom senkinek. Lassan haladva elhagytam a Szilágyságot, Bihart, s Romániát is. Magyarországra érkezve már jóval lassabban vitt a víz lefele.
De aztán, valahol Békés megyében elhagytam a Berettyó medrét. Észre sem vettem, hogy a Körösben vagyok, csak akkor, mikor a víz az eddiginél jóval durvábban hányatott, s dobálózva játszott velem. Így vitt végig a Jászságon engem, hol volt, mikor a nap sütött, s volt, mikor a hold fénye csillogott rajtam. Aztán valahol Csongrád megyében még nagyobb teher szakadt a vállamra.
A Tisza. Hát igen, itt aztán, ha akartam volna is, nehezen tudtam volna kimenni a partra. Szegeden, ahogy áthaladtam, még egy fiatal lány is fejbe dobott engem egy hídról, s a Maros is kinevetett, hogy mit keresek erre. De a szerencsétlen… Ugyanúgy elhallgatott, mint én hajdan születésemkor, mikor őt is a Tisza folyása magába szívva bekebelezte. Aztán elhagytam Magyarországot is. Próbáltam minden erőmmel felfele úszni, vissza, hogy itt maradjak, a honban, de nem volt elég erőm. Szerbia medreiben húzott magával az áradat. Lassan haladtam lefele, s itt már fegyvereket is láttam a vízbe süllyesztve. Nem szóltak hozzám, csak némán, s mozdulatlanul rozsdásodtak az iszapos homályban. Aztán egy estére az Úr sem volt kegyes hozzám, s egy olyan felhőszakadás jött, amit még ma is emlegetek. Minden csepp a testem verte, mi az égből hasadt rám. Nem sokáig bírtam volna ezt, de szerencsémre megmentett Ószalánkemén határában egy hatalmas meder. Biztonságosan nyomott le a hatalmas erejével a fenekéig, ahol már az égi verés nem volt ártalmas számomra. Be is mutatkoztam neki, ahogyan lassan vitt engem, s csak úgy válaszol nekem, hogy „Üdvözöllek a Dunában”.
A Duna, hát igen… Kicsit meglepődve álltam benne, de biztonságban éreztem magam vele, ahogyan keringőzött, s itt-ott meg-megsodorva engem, örvényt keltve vitt. Hát ilyet még soha nem éreztem. Hajók mellett mentem el, mik hatalmas kürtszóval üdvözöltek. Belgrád előtt egy kicsit féltem valamiért ott lenni, mert eléggé szürke lett a víz, de szerencsére nem tartott sokáig. Így telt el a délutánom is, mikor megérkeztem egy olyan helyre, hol kicsit a nyomás már fájdalmassá vált. A Kazán szorosban összepréseltek minket s hiába nyomtuk annyian a meder oldalait, a hatalmas sziklák csak mosolyogva néztek megvetve minket. Aztán olyan pokol keletkezett, mit még soha nem láttam. Emberek lőttek egymásra. Kik voltak, azt nem tudom, de egy pontosan rám esett, s szinte a szemébe kapaszkodtam! De tudtam, nem ő az, akit keresek. S a víz el is vitt odébb a kínok kínjától. Onnan kezdve már csak lassan hömpölyögtem a Dunával lefele, egészen a Román alföldig.
Még útközben találkoztam idegenekkel, kik vagy az Olt, vagy a Szeret mentéről jöttek, de mikor a Duna-delta előtt dönteni kellett, ők más utat választottak. Én Chilián mentem tovább, ők a Sulinán, de volt, ki a Szent Györgyöt választotta. Aztán lassan vége lett az édes életnek. A víz egyre sósabb lett, mint én, s egyre mélyebb és nyomasztóbb. Hullámok kaptak fel, ragadtak meg s vittek engem befele.
A Fekete-tenger közepe fele.
Lassan haladtam, végig a csendben, át a Boszporuszon, Isztambul csőcseléke meg is köpdösött. Így jutottam ki a Márvány-tengerre, majd az Égei-tenger vitt tovább. Itt eléggé jól éreztem magam a szigetek között, de hiába tártam ki szívem, a sodrás tovább vitt a Földközi-tengerre. Ahol lassan repülőgépek zajában, hajók verésében, tengeralattjárók lökdösődésében, Kréta mellett, Szicília mellett, Afrika partjai nyomásától, eljutottam a Gibraltári szoroshoz. Innen aztán már nem volt menekvés.
Az Atlanti óceán magához rántva vitt engem a francia partok mellett végig, egyenesen Normandia partjaihoz. Éreztem, ezért születtem, hogy itt legyek. Lassan vitt befele a víz egy ideig, majd megfordult. Repülők zúgtak el a fejem felett, s lövések hangzottak el mindenhonnan. Hajók lökdöstek kifele a part fele, majd uszályok. Ott voltam egészen közel, már éreztem a parti homok háborítatlan illatát, mikor oly hatalmas géppuskatőz keletkezett, hogy félelmem már engem is marcangolt. Emberek jöttek, s mellettük a víz egyre vörösebb lett. Éreztem, hogy nem sokáig fogom már bírni ezt. Itt a küldetésem vége.
Hirtelen az egyik uszályról egy fiatal katona ugrott le. Megbotlott valamiben a víz alatt, s hanyatt esve, arccal előre, belefordult a vízbe. Ott voltam! A szemébe kapaszkodtam, s ahogy szemben születtem, szemben is haltam meg. Felkapta a fejét, miként az emléket hoztam neki, s egy lány jutott az eszébe. Egy lány, ki valahol a Berettyó medrében él, ha igazat mondott neki, és rá vár. Maga előtt látva a lány könnyező szemeit, összeroskadva állt a vízben. Aztán még lépett párat, hogy menedéket találjon, de nem tudta kikerülni a golyók útjait. Így velem együtt halt meg a katona.
Velem, egy könnycseppel.
Legutóbbi módosítás: 2009.11.20. @ 10:00 :: Thököly Vajk