Szögedi Judit : Kisreg

Nyomtatás

Pár hete a Szívdögész vidám mosollyal ütögette meg a mellkasomat.

– Vacakul kong az a „motor” ott bent! Finoman kezdje el terhelni…Gyújtást neki!

Azóta a mindennap szokásos, igen kora reggeli sétámra indultam. Hétvége lévén, csönd mindenütt, csak a cip?m talpa alatt ropogott az avar. A szelíd ?szi tájban béke honolt, arcomat kicsit „megcsipdeste” a friss, h?s leveg?.
    A tó mellett battyogtam már, mikor elpöfögött mellettem egy vén kismotor, rajta még vénebb ember, a motor mellett tücsökfekete, fényl? sz?r?, apró tacskó kocogott szaporán.
    – Mennek hoho!horgászni – gondoltam.
    Igazam lett, mert a tó túlpartján letáborozott a kéttagú csapat, s látható volt a horgászáshoz szükséges összes kellék.
    Lassan odaértem én is, és a kutya elémszaladt „barátkozni „:

– Szóljon már rá jóember. A nagy örömt?l eszeveszve ennek az ebnek! Letépi a nadrágomat.

– Kushadj, Csöpike! – szólt hátra se nézve a „KisÖreg”. Vállai ernyedten lógtak, göbbedt háttal hajolt el?re.

 Csöpike még borzadozott pár vakkattásnyit felém, majd az Öreg mellé kuporodott.Feszülten figyelt rá.
    Már épp’ továbbindultam volna, mikor a „KisÖreg” nehézkesen felém fordult és végignézett rajtam. Rekedtesen megszólalt:
    – Nem fázik? Ölég kékek az ujjai – nézett rám.

 Hmm… valóban… nem is vettem észre, hogy fázom, úgy elmerültem a táj gyönyörködésében majd a Csöpikével vívott „harcban”.  
    – A feleségem volt ilyen fázós fajta. Siet? Nincs kedve egy kicsit leülni egy öregember mellé? Van másik pici horgászszékem! – folytatta az öreg.
    Ránéztem. Egyszer?, de tiszta, rendezett ruházat… Nem úgy néz ki, mint aki  magányos, elhanyagolt, elhagyatott.

 Belenéztem a szemébe, és rögtön éreztem: Itt valami nincs rendben. 
    – Hát, leülhetek egy kicsit. Ráérek, nem sietek – mondtam, és rákuporodtam a székre. 
    Hallgattunk. Néztük a tavat, az ébredez?, szállni készül? vadkacsákat, a suhogó nádast. Eltelt vagy fél óra. Már épp’ akartam felcihel?dni, de recés hangja helyben marasztott:
    – Tegnap temettük az én drága Egyetlenemet… ötvenkét évet jártunk végig együtt… – s krákogott néhányat.
Hirtelen halt meg. F?zött,.. majd egyszer csak összeesett… és kész, vége volt – a szeméhez nyúlt és elmorzsolta kibuggyanó könnycseppjeit.
    – Részvétem – mondtam, mert mi a fenét mondhat az ember ilyenkor?! Pláne, egy ismeretlennek. 
    Valamit nem értettem. Tegnap temették a feleségét. Ma pedig már horgászik.
    Miért?! 
    Gondoltam, megkérdezem, csak nem lesz bántó az érdekl?désem, ha már ? kért meg arra, hogy „társasága” legyek.

 Hangomban nem kis éllel és fedd?en:
    -… és miért jött ki horgászni, ha tegnap volt a temetés!?
    KisÖreg rámnézett:

– Ne ítéljen el. Most vagyok itt utoljára, többet nem jövök… Tudja, pár évvel ezel?tt itt voltam, mikor ebbe a tóba haltelepítés volt. Akkor azt mondta drága Erzsikém. „Aptyuk, addig horgássz, míg ki nem fogod nekem a legnagyobb halat! Ha utoljára is, de olyan halászlét csinálok bel?le, hogy megnyalod mind a húsz ujjadat, ha megeszed!!”. Most kijöttem, hátha horgomra akad Erzsikémnek AZ A BIZONYOS nagy hala.. 
   – És mit csinálna vele? – kérdeztem elszoruló torokkal. 
   – Már semmit – legyintett az öreg szomorú lemondással. – Csak megmondanám neki, hogy nem kell félnie. Nincs már, aki halászlét csináljon bel?le… és visszadobnám a tóba. Érti? Ugye érti?!
   Bólintottam, majd megöleltem az öreg embert és szó nélkül elindultam hazafelé. Még visszanéztem egyszer, intettem, ? visszaintett. 
   S láttam, ahogy az ID? megállt felette… Körbefonta a pillanatot, benne a „KisÖreget” és a kutyáját, majd halk lépésekkel tovalibbent, magával víve a magányosság, a szomorúság és a gyász terhe mellett annak az ötvenkét évnyi szeretet, megbecsülés, nagylelk?ség, beletör?dés és a lemondás ajándékát.