Torjay Attila : Két óra negyven

*

 

 

Hány óra lehet?

Már vagy tizedszer nézte meg az óráját — fél kettő múlt három perccel. Leizzadva virrasztott, a zárka kicsi volt, a levegő kevés. Az ablakot nem lehetett kinyitni. Aludni meg sem próbált, mostanában képtelen volt rá, az időpontot ismerte. Hamarosan úgyis jönnek.

A cirkli ötpercenként nyikordult. Ki lehetett adva az őröknek, hogy az aznapiakat fokozatosan ellenőrizzék. De nem akart öngyilkos lenni, lesz ereje végigcsinálni. Kegyelmet sem kért. — Ezektől?

Megtették már mások is régebben: Damjanich, Aulich, Lázár Vilmos, persze, hol jöhet ő hozzájuk?

Megnézte óráját, megint elmúlt öt perc.

Hogy bízott az első titkárban! Többször tárgyaltak az események alatt, megértőnek, támogatónak látszott. Még abban is egyetértettek, hogy a forradalom várható volt. Hogy egy szelídebb, embercentrikus szocializmus is kialakítható nagyobb függetlenséggel, ahogy eredetileg gondolta mindenki. Ahol a többség jól érezheti magát. Igaz a Nyugat sem segített, megfelelt az mindenkinek, hogy Magyarország a “tábor” tagja, de mégis. Lehetett volna nagyobb szabadság.

Igaz, K. azzal is érvelt, ha jobbat akar, miért nem lép be? Kívülről könnyű szónokolni.

Miért, miért? Mert nem tetszett az egész. Hogy kirúgják az egyetemről, ha véleménye kicsit eltér a hivatalostól, hogy külön boltok lesznek, szovjet irányítók, spiclik, titkosrendőrség.

Mit érezhet az, akit felakasztanak? Szegény nővérét szeme láttára kötötték fel az SS-ek, percekig vergődött, sírva nézte. Vissza-visszajáró rémálmaiban folyton előjön, mindig ő is elszenvedi a kint.

Hát… igen. Legalább ettől azért megszabadítja a kötél.

Mostanában egyre többet gondol a túlvilágra. Talán azoknak van igaza, akik úgy gondolják, az élet lényege a küzdés, aztán vissza oda, ahonnét az ember elindult. Valahová pihenni. Talán így lehet, ennek lenne értelme. Akkor hamarosan találkozik anyjával, akit szintén Auschwitzban gyilkoltak meg, láthatja szegény nővérét, elesett társait a Tűzoltó utcából, meg azokat, akiket már felakasztottak.

Lassan két éve volt már börtönben. Nem disszidált a végén, pedig sokan hívták.

— Te egy javíthatatlan hülye vagy, Angyal, meglátod fel fognak kötni.

De hát hová ment volna? Valakinek csak kell maradni is, vállalni mindent.

És különben is: a családját meggyilkolták, az egyetemről két rendszer is eltanácsolta, az eszme besározódott, Magyarország ismét elbukott. Házassága is tönkrement. Kilátástalan minden.

Csőd minden vonalon, nincs már menekvés.

Az órájára nézett: két óra negyven.

   Jönnek hamarosan.

Legutóbb szerkesztette - Torjay Attila