Kora délelőtt volt. A kopott presszóban csupán két férfi ücsörgött. Józsi, a pincér, unott arccal támaszkodott a pultnak, és körmeit piszkálta. A főző sistergése szakította félbe a csendet. Jolán poharakba töltötte a kávét, a pincér pedig a két férfi asztalához kacsázott vele.
— Kíváncsi vagyok, hogy mit akar tőlünk — mondta társának az alacsonyabb férfi.
— Mit akarhat? Amit szokott. Szavazzuk meg ezt, esetleg azt. Ezt kapunk ezért, vagy azt kapunk azért. Mindegy, nem, csak kapjunk valamit — mondta vállát vonogatva a magasabbik, és unott arccal mártogatta kockacukrát kávéjába.
Nyílt az ajtó. Alacsony, kopasz ember viharzott át rajta. Egyenest az asztalhoz sietett, és se szó, se beszéd, lehuppant az üresen álló harmadik székre.
— Jó reggelt! — mondta, és az asztalra rakta táskáját.
— Hozhatok valamit? — kérdezte a pincér.
— Egy kávét.
Amikor Józsi elkacsázott, akkor a jövevény magabiztosan szegezte szemeit a másik két férfira.
— Uraim! Akármit is mondanak önök, ez korrupció! — mondta határozottan.
— Miről beszél? — kérdezte az alacsony.
— Arról, hogy maguk korruptak — mondta magabiztosan a kopasz, és megölelte táskáját.
A másik kettő előbb a táskát nézte, aztán az embert, majd megint a táskát. Érezték, hogy ezen a táskán sok múlhat. Nagyon sok.
— Szóval, maguk korrupt disznók! — mondta, ha lehet még hangosabban a kopasz.
— Pszt! Csendesebben! — tette ujját szája elé az alacsonyabbik öltönyös, és idegesen igazította meg nyakkendőjét.
— Nekem maga ne pisszegjen! — csattant fel, majd elharapta a szót. Megvárta, míg leteszik elé a kávét. Cukrot dobott a barna lébe, lassan kavarta. — Magukat, kérem, megvesztegették — mondta kis idő múlva.
— Ugyan már, hogy mondhat ilyen ostobaságot! — nevetett fel idegesen a magasabbik, és belekortyolt poharába.
— Na, ne szórakozzon velem! — csattant fel a kopasz. — Maga százezret vág zsebre, hogy szemet hunyjon! Hetente százezret!
— Marhaság! — nevetett fel kényszeredetten a hosszú, de nem nézett a másikra.
— Ebben minden benne van — csapott táskájára a jövevény.
A másik kettő összenézett.
— Minden? — kérdezte az alacsonyabbik.
— Minden.
— Mutassa! — kapott a táska után a hosszú.
— Frászt! Majd a megfelelő helyen, a megfelelő időben! — sziszegte a kopasz, és kiitta poharát.
— Blöfföl — állapította meg az alacsony.
— Tudok a húszmillióról is.
— Olyan nem volt — mondta a magas.
— Nono! Tudom, amit tudok. Önök korruptak. Maga is, és maga is! — mutatott rájuk egyenként, mintha megszámolná őket.
— Na de kérem! Azért ez mégis csak… — csattant fel a magas hangja, de a kopasz közbevágott.
— Fényképeim vannak! Mindenről.
— Ezt csak azért mondja, mert maga ellenzéki — mondta nem sok meggyőződéssel az alacsony. — Ha velünk lenne, más lenne. De tudja mit? Menjen, jelentsen fel, rohanjon!
— Megyek is! — mondta határozottan a kopasz, de nem mozdult.
— Na, mire vár? — kérdezte gúnyosan a magas.
— Félnek mi? Látom, hogy félnek!
— Na, menjen már, jelentsen fel! — biztatta őt az alacsony, és izzadt kezével végigsimította gyér haját.
— Rendben van! Megyek, és elmondok mindent. Kitálalok! — mondta a kopasz. Pénzt dobott az asztalra, szedelőzködött.
— Ki ne felejtse a jelentést! — figyelmeztette őt gúnyosan a magas, és cigarettára gyújtott. Remegett a keze.
— Nem fogom, ne féljen! Hacsak… — mondta tétován a kopasz, és visszahuppant székére.
— Hacsak? — kérdezte az alacsony.
— Semmi, csak elgondolkoztam — mondta és ismét felállt.
— Hacsak? — kérdezte előrehajolva a magas, és az arcába fújta a füstöt.
— Mondom, semmi — hebegte határozatlanul, de nem indult el, állt, mintha várna valamire.
— Ötvenezer? — kérdezte halkan az alacsony, és pimaszul vigyorgott.
— Hetente — mondta bólogatva a hosszú.
— Ötven? — kérdezte a kopasz, és ismét leült.
— Aha! Hetente — mondta egyszerre a másik kettő.
A kopasz hallgatott.
— Eleinte — mondta bizonytalanul a hosszú, és elnyomta a csikket.
— Persze, aztán több. Tudod, cimbora, ahogy alakulnak a dolgok. Ha megy, jó, hanem megy, akkor kevesebb. Érted, nem? — suttogta most már magabiztosan az alacsonyabbik.
— És mennyivel több? — kérdezte a kopasz, és villámgyorsan osztott—szorzott magában.
— Sokkal több — nyugtatta őt meg a hosszú.
— De a heti ötven, az, tuti
— Aha. Az a minimum.
Felragyogott a kopasz arca.
— Barátaim, ez kurva nagy buli! — kiáltotta, és ha lehet, még szorosabban ölelte magához táskáját.
A másik kettő ugrásra készen figyelte.
— Nyugi! Ebben csak a fénymásolatok vannak! — mondta a kopasz, és megveregette a bőrt.
— És az eredeti? — kérdezte az alacsony.
— Nem mindegy? Hiszen már társak vagyunk! — így a kopasz.
A másik kettő összenézett, kényszeredetten vigyorogtak.
— Persze, társak — hagyta rá a hosszú.
Nehezen vették tudomásul, hogy csapdába estek. Aztán az alacsony valahogy kinyögte.
— Öregem, Isten hozott a csapatban!
— Köszönöm barátaim! És mit kell tennem?
— Semmit. Szemet hunyni, és segíteni egyes cégek előrehaladását. Tudod, pályázatok, meg egyebek. Engedélyezés, tervek elfogadása, bizottságok befolyásolása, ésatöbbi, ésatöbbi — hadarta egyszuszra a magas.
— És hányan vagyunk benne a mi kis üzletünkben? — kérdezte a kopasz.
— Hárman — vágta rá az alacsony. — Most már hárman. — tette hozzá kis szünet után.
— Illetve, öten. — javította ki a hosszú. — Ugyanis a testvérem és a keresztapám is benne van.
— Ja, ha így vesszük, akkor nyolcan vagyunk, mert ott van Arankám, aztán Emil bácsi és Jutka néném is — fejezte be a számolást az alacsony.
— Én csak Ferimnek szólok — mondta a kopasz, aztán egy korty ital után folytatta. — És talán az öcskösnek, meg Tibornak. Elvégre nekik is élniük kell valamiből, nem? — kérdezte nevetve.
A másik kettő savanyú arccal bólogatott.
Persze, az egész nem úgy történt, ahogy abban megállapodtak. A rokonok szóltak a barátoknak, a barátok az ismerősöknek, és az ismerősök az ő ismerőseiknek. Egy hét múlva már negyvenketten, egy hónap múlva pedig kétzázhuszonnyolcan voltak az „üzletfelek” között, és a szám egyre csak nőtt. A második hónap végén már benne volt az egész minisztérium, jó néhány parlamenti bizottság, és néhány építőipari cég vezetősége. Mindenki vesztegetett mindenkit. Korra, nemre, politikai nézettre való tekintet nélkül. Elvégre tök mindegy, jobbos vagy balos az ember, a pénz, az pénz. A dologra akkor derült fény, amikor Józsi, a pincér — mert persze őt is bevették az üzletbe, Jolánnal együtt, mivel mindenről tudtak — az egész sztorit kikottyantotta valamelyik kereskedelmi tévéadó beszélgetős műsorában. Akkor aztán beindult az igazságszolgáltatás gépezete, és Józsit lecsukták. A többiek megharagudtak rá és szétosztották egymás közt a részét.
Így jár az, aki pofázik. Nem marad sem barátja, sem pénze, sem becsülete, csak priusza. Egész addig van büntetett előélete, míg valakit egy kerek összeggel meg nem keres, aki szól egy ismerősének, akinek az ismerőse olyan helyen van, és akkor a priusz végre eltűnik.
Legutóbbi módosítás: 2009.10.14. @ 06:40 :: S. Szabó István
