Nagy Horváth Ilona : Ablak

 

Az ablaknál állva

lestem a szomszéd házat.

 

más idő

 

Él.

Kijön majd az ajtón,

kezében fekete táska.

Indul valahová,

a kutyának nyughasst int,

és felnéz majd erre

a házra.

Akkor elbújok,

hogy ne ijedjen meg,

azóta

tört az arcom,

ott még gyerek vagyok.

 

Órák, tán napok.

 

Idegeneket köp

az ajtó,

homlokom az üvegnek

szorítva

gyerek vagyok

megint,

rosszkor

érkezett.

 

más idő

 

Más.

Majd hívlak.

Szerelmet zabálok

bőgve,

fuldokolva,

mint, aki sokszor

éhezett.

Autó indul az ablak alól,

egy fej hátra fordul,

arcomba néz:

nehéz

és fáj,

akarom látni,

ahogy ő látott,

hús és bőr

nélkül,

bordáim között

kalimpáló szívvel.

A kocsi lassan gurul,

néz, nézem,

nem mozdulok,

homlokomon

az üveg.

„Paroles, paroles…”

– aztán megint a csend.

Átfagytam

és éhes vagyok.

Meg szomjas.

Míg velem mozdulatlanságba

dermedtek a

napok,

szétmarta a szám

az aceton.

– „köszönjük, majd értesítjük” –

 

más idő

 

Messze-ablak,

előtte hatalmas fenyű,

teleaggatva

egy másik világgal.

Emberöltő óta

díszül,

az én karácsonyfám.

Esténként

körülülöm,

énekelek,

és elköltöm

csendben

hideg

vacsorám.

 

más idő…

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 303 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.