Örömérzés úgy járja át simogatva testemet,
mint egy langyos szell? a fát, lebegtet sok levelet.
Légiesen bennem rezzen, bogárként pók hálójában.
Még harmatos szárnya zizzen, álom vár rá valójában.
Egy búcsút int még a létnek, átalakulását érzi,
átadja magát a szívnek, miért van ez meg nem kérdi.
És most újra megszületett, a szó húrja újra pendül.
Gyengéd tavaszi lehelet rezg? szárnyán tovább lendül.
Bár Tiszavirág létet kap, újra porrá esik szét,
megérzi, hogy néma vagy , s rád teríti emlékét.
Újra éled muzsikáját, hisz ez benned itt szendergett,
felidézi mondandóját, mit a szíved nem felejtett.
Hogy odabent sír vagy tombol, az emlékeid döntik el.
Felkorbácsolódva rombol, vagy lágyság béke tölti fel.
Tudd, hogy a szó éltet és öl, megsebesít, vagy cirógat,
vigyázz, mert most minden eld?l, örökké él, ha kimondtad.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:26 :: Szmolényi Edit
