Kavyamitra Maróti György : Glavnoje Upralevnyije Iszpravityelno-trudovih Lagerej 2.

Nyomtatás

 „Neve?” – kérdezte az állambiztonsági hadnagy kifejezéstelen hangon, és mereven ránézett.
Karl Marx kezdett fölpörögni.
„Ne tegyen úgy, mintha nem tudná, ki vagyok! Hisz szerte mindenfelé láttam az óriási képeimet, tán maga is látta!”
A hadnagy el?red?lt az íróasztal fölött: „Nem kérdeztem mást, nem kértem tárlatvezetést Moszkva utcáin, terein. Értve vagyok? Neve?” – ismételte meg.
„No, hát Marx.”
„Keresztneve?”

„Karl.”

„Születési éve?” – folytatta a hadnagy, miközben egybevetette az el?tte hever? papírral a válaszokat.
„1818. május ötödike.”

„Születési helye?”
„Trier.”

Épp ott tartottak, hogy Marx megmondta elhalálozásának idejét és helyét, amikor egy civilruhás lépett a helyiségbe; a hadnagy fölugrott, de a másik visszaintette a helyére.

Aztán Marx elé állt, és elébe tolt egy papírlapot, rajta a Kommunista Kiáltvány néhány mondatával.
Karl Marx olvasta: „A kommunisták nem külön párt a többi munkáspárttal szemben. Nincsenek az egész proletariátus érdekeit?l elüt? érdekeik. Nem állítanak fel külön elveket, hogy ezek kaptájára húzzák a proletármozgalmat. A kommunisták a többi proletárpárttól csak abban különböznek, hogy egyrészt a proletárok különböz? nemzeti harcaiban az egész proletariátus közös, a nemzetiségt?l független érdekeit hangsúlyozzák és érvényesítik, másrészt abban, hogy a proletariátus és a burzsoázia között folyó harc különböz? fejl?dési fokain mindig az összmozgalom érdekét képviselik.”
„Hát, Marx polgártárs: maga írta ezt?”
„Én írtam, igen. Friedrich Engelsszel.”
„Látja Marx úr, már csak ezért a pár sorért, ezért a revizionista elhajlásért is megérdemelné a letartóztatást, az átnevelést. De nem csak ezért küldjük Szibériába! Nem, Marx úr! Azt akarjuk, lássa, hogyan valósítjuk meg mi, szovjet emberek az osztályharcot, hogyan alapozzuk meg a kommunizmust!”

Elfordult Marxtól, és kövér, kerek pecsétet ütött a hadnagy el?tt fekv? okmányra. És Karl Marx rövidesen megláthatta, hogyan valósították meg a szovjet emberek az osztályharcot, hogyan a kommunizmus építését.

Megint vonat, csakhogy ezúttal semmi lefüggönyzött, semmi – ha mégoly ócska is – személyszállító vagon, hanem marhavagon, ötven emberrel zsúfolt.
„Ki vagy? Miért? Hová?”
Ezek a legmélyebb filozófiai kérdések a hosszú-hosszú úton Kelet-Szibériáig.
Aztán még a borzasztó menetelés, a vándorló fájdalom hosszú menete Kolimáig, a nevezetes gulágok legnevezetesebbjéig.
Aki Karl Marx mellett állta végig a vonatutat, aki mellette vándorolt végig, és aki nem ismerte föl Marxban a valakit, azt így vagy úgy, Karl Marx barátjává fogadta.
Hát hiszen nehezen ismerhette volna föl Iván Gyenyiszovics a fogoly Marxban a valakit, mert Karl Marx dús szakállát lenyírták, fejét megborotválták (ne feledjük: a haj meg a köröm meg a szakáll a halálban is növekszik, de meg, nagy kérdés, hogy mennyire is volt halott Karl Marx ötvenhat évvel elhalálozása után, avagy kísértet volt, mely bejárta Európát), mindenesetre így megcsupaszítva minden ékét?l, alig különbözött másoktól, akik nem voltak valakik. Alig különbözött – példának okáért – Iván Gyenyiszovicstól, akit barátjául fogadott a hosszú úton, és aki barátjául fogadta Marxot.
Vagy talán inkább: bajtársak lettek, társak a bajban.

Kolima a Kelet-Szibériai földön, a Cserszkij-hegylánctól délkeletre, az Ohotszk–Kolima-felföldön ered? Kulu és Ajan-Jurjah folyók egyesülésénél található.
A terület annyira különbözik Ázsia más területeit?l, hogy leginkább mint egyedi, ismételhetetlen földrészt kell elképzelni. A távolság, az elszigeteltség, az éghajlat zordsága, és a nagyon nehéz életviszonyok szigetelték el ezt a megfagyott poklot Szibéria többi részét?l.
„Kolima znácsit smert” (Kolima egyenl? a halállal) -így élt az orosz köztudatban.
Maga a folyó, melyr?l a terület nevét kapta, eleinte délkeleti, majd északkeleti irányba tart, fenyvesekkel borított hegyek között, keskeny völgyben folyik. A Fels?-Kolima-felföldet elhagyva el?bb északra, majd a Korkodon-folyó torkolatától nyugatra fordul; völgye egyre szélesebb, partja alacsonyabb lesz, lassan kiér a Kolimai-alföldre.
Itt nagy, ív alakú kanyarral északkeletre fordul, és csaknem végig ebben az irányban halad aztán. Az Északi sarkkörön túl bal partján végig a lapos, mocsaras Kolimai-alföld húzódik, felszínén sok ezer kis tóval és mohás-zuzmós tundrával; jobb partján a Jukagir-felföld peremének dombjai sorakoznak.
Itt volt a munkatábor, egyike a szovjet gulágoknak.

Reggel ötkor – mint mindig – a parancsnoki barakk el?tt lógó síndarabon a kalapács elkongatta az ébreszt?t. Szaggatott csörömpölése gyengén hatolt át a kétujjnyi vastag jéggel bevont ablaküvegen, és hamarosan elhalt: a nagy hidegben a felügyel?nek nem volt kedve sokáig kongatni.

A kongatás véget ért, kint éppoly vaksötét volt, akárcsak az éjnek idején, amikor Marx felkelt, hogy a küblihez menjen; az ablakon át csak három lámpás fénylett sárgásan: kett? a zónában és egy a táboron belül.

Az udvaron fegyencek szaladgáltak – nemezcsizmájuk csikorgott a havon – szapora léptekkel, ki az árnyékszékre, ki a raktárba igyekezett, mások a csomagmeg?rz?be, volt, aki a csomagban kapott kásáját vitte az egyéni konyhába megf?zni.
Valamennyien válluk közé húzták a fejüket, összefogták magukon a buslátot, és nem is annyira a fagytól, mint inkább attól a gondolattól fáztak, hogy az egész napot ebben a fagyban kell eltölteniük.
Az ég még egész sötét volt, és a tábor lámpásai továbbra is elkergették a csillagokat. A két fényszóró széles sugara éppúgy vágta ketté a zónát, mint éjnek idején.
Karl Marx is kilépett a barakkból, és elkezd?dött egy szokványos, felh?tlen, majdnem boldog napja: ki számolná el? hányadik a gulágon.

Egy napon Iván Gyenyiszoviccsal kettesben takarították a körletet, sepregették a havat, amikor társa megszólalt: „Hallottam egy jó viccet, Marx. Akarja hallani?” – kérdezte rabtársa.

Karl Marx szomorúan biccentett: mondja.

„Na, szóval: tudja maga Marx, hogy mi a különbség Japán meg a Szovjetunió között?”

Karl Marx szomorúan megvonta a vállát: nem tudja.

„Hát Japán a mosoly országa, a Szovjetunió meg kész röhej. Hehe…”

Karl Marx, ki eddigre már megtanult félni, riadtan nézett körül, és ujjának egy mozdulatával csöndre intette Iván Gyenyiszovicsot.
„Ne mondjon ilyen vicceket, barátom! Még elviszik!”

Iván Gyenyiszovics mérhetetlen gúnnyal tárta szét karjait, és így válaszolt:

„Innen? És hova?”