Kavyamitra Maróti György : A vihar 1.

Cecilia Cornaro és Giorgio Barbarelli széphistóriája

 

Donna Ceciliának volt elég ideje azon töprengeni, hogy van-e elég ideje erre az útra?
Amikor a padovai serenissima egy fönséges hintót bocsátott rendelkezésére örült: aztán örömében mindent ráhagyott a fogathajtóra, így ezt a hosszabb utat is Velence felé. A padovai kocsis azt mondta, hogy nem tartja biztonságosnak a Brenta mentén vezet? utat, így hát Padovábol észak-északkeletnek indultak, és Cittadellánál fordultak Velence felé. Cecilia Cornaro már nem is követte igazán merre járnak: a forróság és a hosszú zötyköl?dés elbágyasztották.

Milyen más volt idefelé, mikor az álmodó Brentán hajózott földíszített bárkáján, enyhet adó lombok borultak fölé, velencei édességeket, fusinai gyümölcsöket eszegetett, oriagói és chioggiai sajtot harapdált hozzá, és arcignanoi vörösborral oltotta szomját. Bár tudta, hogy nehéz küldetés vár rá, mégis boldog és tetter?s volt.

Cecilia nem riadt vissza a nehézségekt?l, s?t kihívásként szerette, becsülte azokat. Nem egyszer és nem kétszer járt el a Consiglio vagy éppenséggel Loredan dózse megbízásából, mint afféle cím- és rangnélküli követe a Köztársaságnak.
A csöndes campo San Margheritan álló háza valóságos titkos központja volt a velencei diplomáciának.

Pedig Cecilia Cornaro – ha Cornaro volt egyáltalán – lényegében egyszer? kis kurtizán volt és maradt. Az élet és a sors ?t nem kegyelte annyira, mint nagynev? rokonát Caterinát, akinek legendás szerelmét és házasságát még most, tizenhat évvel ciprusi násza után is dicsfény övezte.
Cecilia viszont elhagyta Ciprust, épp azért hagyta el, mert nem akart Caterina árnyékában élni: ? Cecilia Cornaro akart lenni: (ha Cornaro volt egyáltalán: sokan suttogták – és Cecilia gondoskodott róla, hogy egyre többen suttogják –  Cipruson is, Velencében is, hogy ? tulajdonképpen a ciprusi király  lánya. Törvénytelen gyermek ugyan, de hát vajon ki merne szólni az effajta törvénytelenség ellen?)

A hintó egyszerre fékezett, megállt, és az ablakában megjelent a kocsihajtó alakja; kopogtatott, majd, amikor Cecilia elvonta a függönyt, megkérdezte:

“Monna Cecilia! Csöndes, árnyékot adó kis községbe értünk, vendégfogadója is van. Nem kíván megpihenni? Innen tovább már Mestréig nincs pihen?hely.”

Cecilia rábólintott, az ajtó kinyílott, és két szolgáló jobbról-balról nyújtva kezét kisegítte a hölgyet a kocsiból.

“Hol vagyunk?” – kérdezte Cecilia.

“Castelfrancóban, monna Cecilia. Castelfrancóban.”
1505. július tizenhatodikát írtak, a nyár derekán szokásos h?ség reszkettette a leveg?t a városkában, melyet ebben a délutáni órában álmos csönd altatgatott: sziesztázott a fogadós is, és most fölriadván szunyókálásából elnézést kért, hogy nem tud azonnal étellel szolgálni, de a fogadót – mondta – csak estefelé népesítik majd be, akkor is inkább csak helybeliek, mint utazók. Castelfrancóban kevesen állnak meg, hisz oly közel már ide Velence, a legtöbben megállás nélkül utaznak  odáig.

Friss bárányhúst, különféle tengeri étkeket és édes venetói bort ajánlott a fogadós, és avval az ígérettel f?szerezte, hogy egy fertályóra múlva elkészül.

 

Cecilia nem akart unatkozva üldögélni a szegényes vendégl?ben, no meg el is unta már a gyötr?dést Padovától idáig, kiment hát a fogadó elé.
Elébb csak föl- s alá sétálgatott a kis utcácskán, utóbb megpillantott egy árnyas teret a templom el?tt, mely közel volt a trattoriához, elindult hát arrafelé.

A városkát pínea- és olajligetek övezték, távolábbról lágy dombok fürd?ztek a délutáni ver?ben, innen is jól látszott, hogy lejt?jükön sz?l? érlel?dik.

A templom újnak t?nt, vagy legalábbis nemrégiben újíthatták föl, vélte Cecilia. Az azúrkék égen néhány könny? habfelh? lebegett szinte moccanatlanul a szélcsöndben.
A templomtorony karcsú- büszkén mutatott k?ujjával az égbolt felé, mintegy jelezve az áhitatra betér?nek az irányt, a lélek egyetlen lehetséges útját, a porból-sárból ég felé emelkedés lehet?ségét.

A templomajtó résnyire nyitva állt, Cecilia Cornaro csöndesen megnyitotta a vaspántos kaput, és belépett a h?vös, félhomályos nartexbe.

Friss festék és vakolat illata érz?dött a leveg?ben, és valami könny?, halk neszezés hallatszott a szentély fel?l, ami beljebb csábította a tágas templomtérbe. Amikor föltárulkozott el?tte a hosszhajó, az apszisban megpillantotta a neszez?t.
Egy fest? dolgozott ott a f?oltárban egy már majdnem teljesen kész képen.
A lány el?bb a mestert vette szemügyre, aki észrevenni sem látszott a belép?t. Így messzir?l és félprofilból is látszott, hogy rendkívül ifjú ember, inkább még suhanc. A freskóhoz emelt állványzat tetején üldögélt, s ez a szögbezárt perspektíva nem mutatta meg a lánynak teljes testmagasságát, elvett abból valamicskét, ám így is látszott, hogy a fest? irdatlan magas ember, talán két méter is megvan. A magasság benyomását még fokozta, hogy vékony, karcsú, sovány fiatalember volt az illet?.

Arcvonásai – már amennyit Cecilia látott bel?lük – nyugodt, de elmélyült figyelemr?l mondtak mesét.
“Nem szép” – gondolta magában a lány -, “de rendkívul megnyer?. Az orra nagy. Igen, nagy.”

Összességében tiszta harmónia, nyugalom uralta azt a még egészen ki sem alakult férfiarcot.
“Szép.” – döntötte el magában véglegesen monna Cecilia, és csak most kezdett hozzá, hogy tanulmányozza a f?oltáron fölött alakuló festményt. Most ragadta meg csak tekintetét és lelkét ez a lágy aranyban, olívzöldben és melegvörösben fürd? kép: megragadta és többé már el sem engedte.

Cecilia Cornaro ciprusi születése dacára izzig-vérig velencei volt, a Várossal együtt élt és lélegzett, a fény és hangulat városában tudott csak létezni, és – mint minden velencei – tökéletes m?ért? volt, hisz az Aranytemplom fényében és ragyogó színekben pompázó festmények között élte le  életét.
Ez az oltárkép, melyet most szemlélt tagadhatatlanul velencei volt, mégis mást, többet, szebbet formált, mint bármi, amit Cecilia Cornaro eddig látott.

“Santa Conversazione.” – suttogta maga elé a lány, mert a kép tényleg hasonló volt a számtalan  szent csevegés majd minden templomban fellelhet? témájához.

A fekete-fehér márványkockás alapra helyezett harcos és békés szentek alakja között emelkedett föl az istenanya piedesztálja. Szent Liberalis olajzöldben fürd? páncélján élénk t?zzel csillant meg a lenyugvó nap fénye, s ennek a ragyogásnak lágyabb, békésebb árnyalatú meleg színe omlott el Szent Ferenc egyszer? posztóból varrt barátcsuhájának melegbarnáján.

A Madonna pilasztere mögött, az alkonyi fény aranyában fürd?z? tájban büszke vár ügyeli a szelíd, félreismerhetetlenül békés venetói vidéket. Két karcsú, aranysárga fürt? fácska visszhangozza a vár színét, melyre tömött-zöld lombok vonalai  rímelnek. A legtávolabbi képsíkban, a háttérben messzekékl? ormok zárják le a szemhatárt.

A szomorkás-bájos istenanya élénkzöld ruhájára melegvörös lepel borul, és szundikáló gyermekével a karján tiszta harmóniát, emberséget, nyugalmat áraszt. Keletiesen zsúfolt, egyszer? sz?nyeg borul Mária lába elé. És csend és béke és nyugalom honol szerte a képen.
“Mily hatalmas muzsika” – gondolta Cecilia Cornaro -, “mily hatalmas muzsika, mily kevés hangból, egyszer? kottából!”

A fest? talán már belépését?l fogva tudatába fonta monna Ceciliát, mindenesetre amíg a lány elgyönyörködött az oltárképben már föltétlenül figyelte ?t, és most megszólalt. Hangja épp elég er?s volt ahhoz, hogy betöltse a templomteret, hogy a lány jól hallhassa, de nem zavaróan harsány, éles, a csöndet durván meg nem tör?.
“Látja hölgyem, egy ilyen templom minden részlete, melyet k?r?l-k?re halmoz föl az épít?k értelme, föllelhet? a természet tágas templomboltozata alatt is, mégis új rendbe és harmóniába állva egyetlen célt szolgál aztán. A forma alkotja minden dolognak a jóságát, mert hát a forma nem más, mint az a tökéletesség, melyre a tökéletesedésre törekv? ember vágyik.”

Cecilia feszülten figyelt.
Hogy valaki így szóljon hozzá els? mondataival, hozzá, a szépséges és ünnepelt kurtizánhoz – szokatlan volt. ?t mindig, mindenki úgy akarta meghódoltatni, hogy szépségét, testének báját dícsérte. És íme, itt ez a suhanckoron alig túlhaladott m?vész, és komolyan veszi ?t, a szellemét, a lényét: komolyan veszi Cecilia Cornarót.

Az ifjú mester kis töprengés után folytatta:

“Minden, ami látható, és minden, ami láthatatlan a Fények Atyja által teremtett fény. Ezek a kövek itt, ez a festék, ezek a fából készült szerkezetek, az én számomra mind, mind – fény. Akár ezt, akár azt, akár amazt szemlélem, sok minden szembet?nik, ami elmémet világosítja meg. Észreveszem, hogy a k?, a fa, a kép, amit festek, jó és szép és arányos, a maga rendjét el nem hagyja, és mialatt így nézem e dolgokat, fénnyé válnak számomra, megvilágítanak bennem valami örök igazságot. Minden, ami körülvesz Isten egy-egy lámpácskája.”

Keveset gondolkodott még maga elé mosolyogva, azután hihetetlen fürgeséggel lekúszott az állványzatról, Cecilia elé állt – a lány csak most mérhette föl valójában elképeszt? magasságát -, tréfásan meghajtotta magát, és bemutatkozott:
“Giorgio Barbarelli, szépremény? ifjú piktor, de a környékbeliek a magasságom miatt csak Giorgionénak becéznek.”

A lány, aki jobban ismerte a társasági modort, könnyedén fejet hajtott, kezét nyújtotta, s maga is bemutatkozott:
“Cecilia Cornaro, velencei nemeshölgy vagyok, a Serenissima megbízottja.”

Egyszer?, az udvariasság szabályai szerint elmondott mondatok voltak ezek, mégis mindketten úgy érezték, hogy szerelmi vallomások hangzottak el. Cecilia most látta meg azt, ami a férfiben a legszebb volt: mély t?zben ég?, töpreng?, földerül? és elhomályosuló tekintetét, és hosszúujjú, tisztaívelés? kezét.

Ezek a szemek és ezek a kezek hozták létre azt a csodát ott hátul az apszisban, a castelfrancoi apátsági templom f?oltárán.

Szó már nem esett közöttük. Együtt léptek ki a félhomályos boltozatok alól a lenyugvó nap aranytüzébe, és kéz a kézben indultak az alácsorduló alkonyatban a fest? szül?háza felé, ahol szülei halála óta magányosan élt…

 

– folytatódik –

 

Legutóbbi módosítás: 2009.09.09. @ 18:08 :: Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.