(elolvassa). Mindhárom szerepl? egyaránt, de nem egyformán fontos.
Az író alkot, a lektor értékel és korrigál, az olvasó befogad. De a három szerepl? egy adott írást nem mindig egyformán lát, vagyis a m?vek olvasata többféle lehet.
A folyamat rövid analizálása
Az írogató ember egy pillanatban úgy érzi, hogy valami gondolat mocorog benne, ami kikívánkozik. Ezt sokan ihletnek nevezik. Nekiül tehát, rendezi mondanivalójának vezérmotívumait, megkeresi a szerinte megfelel? azon szavakat, amelyek jól kifejezhetik, amit érez és gondol. A m? elkészül, az író átnézi (akár többször is), igazít rajta (akár többször is) és amikor úgy találja, hogy „átjön bel?le” a szándékolt mondanivaló, eljuttatja a megfelel? helyre, ahol a nyilvánosságra kerülést reméli.
A szerkeszt?ség lektora kézbe veszi, elolvassa és kialakítja ítéletét, hogy alkalmas-e közlésre, vagy sem? Ha egy az egyben alkalmas, akkor megjelentetik. Ha így nem alkalmas, akkor a lektor megfogalmazza a véleményét (van, ahol részletesen, elemz?en, van, ahol tanácsokat is adva, van, ahol vázlatosan, van ahol egy-két mondatba tömörítve) és ezt elküldi a szerz?nek. Másutt csak a lektorálás végeredményét közlik, indokolás nélkül (nem közölhet?). És nem kevesen vannak, akik egyáltalán nem reagálnak (ez az írott irodalmi lapokra jellemz?).
A szerz? megkapja a lektori szakvéleményt. Ha az írás közölhet?, akkor még a kritikai megjegyzéseket is nyugodtan fogadja. Ha csak átdolgozással közölhet?, akkor átdolgozza, esetleg némi morgás kíséretében, de mert nem tehet mást, a kifogásolt részeket átírja. Ha az írás nem közölhet? min?sítést kapott, akkor felháborodik, igazságtalanságról és hozzá nem értésr?l dohog magában.
És van olyan is, amikor a részletes lektori kritikára reagálva, részletesen kifejti, hogy mennyire félreértik a m?vét, nem is úgy van, ahogy a lektor gondolja és írja. Ezért megmagyarázza a m?vét a maga szempontjai szerint. Aztán valahogyan végül megoldódik a konfliktus.
De gondoljuk át, valóban csak írói érzékenység, vagy felületes lektori munka van a dolgok mögött? Szerintem inkább az, hogy az írásoknak, különösen a verseknek többféle olvasata lehet! Ugyanazt a szót, szóképet, kifejezést nem ritkán egy-két-három értelemben is értelmezni lehet. Tehát nem rossz szándék, hanem egyszer?en az értés (megértés) különböz?sége érhet? tetten.
Ma elméleti és gyakorlati harcban állnak egymással a hagyományos, szabályos, kötött formákat alkalmazó, rímes versek és a szabad, kötetlen, korlátokat nem t?r? versek különféle „mutációi”. Pedig mindkét felfogásnak vannak értékei, s?t ezek egymással nem is kibékíthetetlenek. A különböz? szerkeszt?ségek, lektorátusok sokféle irányzatot követnek és közlési gyakorlatuk is eltér?. Van, ahol „modern” , van, ahol inkább a „konzervatív” szempontok vezetik a bírálók tollát és a közlési gyakorlatot. De lehet-e összeegyeztetni ezeket? Szerintem igen!
Az alábbi próbálkozás, megpróbálja ötvözni a hagyományos és a modern szemléletet. A szerkeszt? lektor alaposan „szakvéleményezte” az írást. Az író pedig „visszaelemzett”. Egy írás, kétféle olvasat és értelmezés! És még azt sem lehet mondani, hogy csak az egyiknek van igaza!
Valamit valamiért
Féregrágta aranyalma,
termesz-marta talaj halma,
kiszáradt mag földbe hullva,
selymes homok helyett murva,
gyökérvesztett füves pázsit,
árva virág, mely csak ázik,
dohosodott szelet kenyér –
ez lettem, hogy te ne legyél.
Lektori olvasat (onnan, ahol részletesen bírálják el az írásokat)
A vers hangulata megfogja az olvasót, dallama, ritmusa, ívelése elfogadható. Inkább érzelmi, mint gondolati alkotás. A nyolc szótagos, rímes, magyaros ritmust alkalmazó írás szóképei kétségtelenül némileg szokatlanok, mégis zömük kifejez?.
A „féregrágta aranyalma” arra mutat, hogy egy értékes dolgot, az aranyalmát is megronthatja a bántó hatás. A féreg érzelemre ható és maga is érzelmi töltés? tényez? (pl. féltékenység, a másik fél lekezelése, ?szinteség hiánya, célok és szándékok jelent?s eltérése). Az aranyalma az önálló egyéniséget, a saját „én” meg?rzésére irányuló szándékot fejezi ki. A két fogalom összekapcsolása az emberi viszonyok gyakran ártó hatását ábrázolja.
A „termesz-marta talaj” megjeleníti a legyengült lélek beteg állapotát, amit valami érzelmi trauma váltott ki. A „termesz” hangyaféle rovar, hatalmas bolyokban él, ezért alkalmas annak képi ábrázolására, amikor halomban, gyakorta érik lelkünket megrázkódtatások, nehezen elviselhet? sebzések. Egy id? után a talaj (a lélek) már felmart és beteg lesz. A szókép együttese a már megkezd?dött leépülést ábrázolja.
A „kiszáradt mag” az elértéktelened?, termékenységét vesztett, egykori új termés ígéretét magában hordó, de már semmire sem való dolog. Az ilyennek a földbe hullása már céltalan, eredményt nem hozhat, naiv próbálkozás. Így együtt, a ”kiszáradt mag földbe hullva” kifejezés a céltalanság markáns asszociációja.
A „selymes homok helyett murva” már inkább hagyományos képi leírás, azt fejezi ki, eléggé közérthet?en, hogy a korábbi kellemes mili? (a „selymes” erre utal) egy kellemetlenebb állapotba sodródott (a murva zúzott k?, ezért az összetört, összezúzott lelki állapotot is sugallja). De a változás is negatív jelleg?, egyfajta depressziót mutat.
A „gyökérvesztett füves pázsit” ugyancsak inkább hagyományosnak mondható, bár szokatlan a valóságtartalma, mert a f?, ha elveszti a gyökerét, akkor elszárad, tehát a „füves pázsit” és a gyökérvesztettség egymásnak ellentmondóak. Ha egyfajta ellenpontozást akart az író, akkor viszont nem egészen elvetend? a próbálkozása.
„Árva virág, mely csak ázik” csak látszólagosan zavartkelt?. Az „árva” a magányos, egyedül létez? állapotot tárgyiasítja, ez érthet? is, de a „mely csak ázik” kifejezés már nem egyértelm?. Lehet egyszer? id?járási ázás, amely a mezei virágokat gyakran éri. Az eddigi képek azonban azt jelzik, hogy elhagyott személy sírja vissza az elmúlt id?ket. De mert elhagyták és az elmúlt id? nem térhet vissza, ezért inni kezd és elázik. Vagyis következik az elzüllés, a veszteség feldolgozhatatlansága, a mély fájdalom.
A „dohosodó szelet kenyér” egyszer?sége mellett is sokat kifejez?. A lelki állapot „dohosodó”, vagyis megromlott, ízét, zamatát, er?t adó szerepét elvesztette, megindult a szemétbe kerülés útján. Ugyanakkor a „szelet” jelzi, hogy az egész élet persze nem biztos, hogy beteggé lett, csak annak egy szelete, az a rész, ahol az a bizonyos „másik” beletaposott az író bels? világába. A „kenyér” pedig azt az értéket nevesíti, amely szerves tartozéka életünknek. És mert a kenyér búzából készül, a búzát pedig tájnyelvileg „élet”-nek is nevezik, nyilvánvaló a szóképi utalás arra, hogy a szerz? élete megromló, de csak részben, mert vannak még egészséges „szeletek” is. Vagyis a kifejezés gondolati íve inkább felfelé tendáló.
Sajnos, a végkövetkeztetés: „ez lettem, hogy te ne legyél” némileg mellbevágó. Ezek szerint nem az eltávozott „kedves” miatt alakult így a költ? élete, hanem maga váltotta ki a változásokat. ? a féreg, ? a termesz, aki gyengítette saját magát. Önmaga miatt lett kiszáradt mag, dohosodó kenyér, maga rágta el a f? gyökereit. És a kedves ezért távozott el, hagyta ott árva virágnak. Vagyis az „üzenet” kissé zavaros, úgy t?nik, mintha az író valami oknál fogva hirtelen fejezte volna be az írását. Nem mondható, hogy jó, hogy befejezte, de folytatásra sem kellene bíztatni.
A vers közlését meggondolandónak tartom. Hangulata túl pesszimista, letörtséget sugall. A jöv? felé nincs kitekintése, csak a múltat és a sanyarú jelent ábrázolja.
A vers szerz?je azonban nem könny? eset, vitába szállt a lektori állásponttal.
Szerz?i olvasat
Sajnálatos, hogy a lektori elemzés tele van félreértéssel. Nem vitatom, hogy a leírt analízisben talán van némi igazság is, de alapvet?en téves úton jár, félreért és félremagyaráz. Ugyanis ez a vers nem a bánatok szülötte, hanem a realitás és az optimizmus üzenetét továbbítja.
A „féregrágta aranyalmában” a hangsúly az aranyalmán van, vagyis értékes, ritka dologra utal, arra a lélekre, amely a való világ támadásaival, féregrágásával szemben is meg?rzi a maga karakterét. A féregrágás küls?, az aranyalma bels? kapcsolódású. Az alma a test tápláléka, az arany a szellem háttere és a maga keménységével és fényével megvilágítja a pillanatokat.
„A termesz-marta” azt jelzi, hogy sokan támadhatnak, de a talaj (én magam) mégis ott marad, sebei majd begyógyulnak, és új életre kel a talaj életképessége. A termeszek jönnek-mennek, de a talaj mindig ott marad! Ez a jöv? reménységét is magában foglalja.
A „kiszáradt mag földbe hullva” nem céltalanságot, hanem éppen a megújulást fejezi ki. Volt már rá példa, hogy a kiszáradtnak vélt mag mégis kicsírázott. Az érzet lehet a kiszáradtság, de a valóság lehet
termékenységi képesség is. Ez a kétlelk?ség egyben a lét talánya is lehet!
A „selymes homok helyett murva” kép azt mondja, hogy létünkben a „selymesség” fogyhat, mert öregszünk, mert fogy az egészségünk, de a helyébe kerül? murva viszont keményebb, ellenállóbb, vagyis a homokot elviheti a szél, de a zúzott k? ott marad és er?síti az utat! Ez lenne pesszimizmus? Inkább a valóság változásainak tükröztetése!
A következ? képben a hangsúly a „virág”-on van! Az „árva” nem az egyedül maradásra utal, hanem az „árvácska” nev? virágra, amely ugyancsak selymes, kellemes, mint a homok (lásd az el?z? bekezdést!) Az „ ázik” kifejezés pedig a szópótló „Á”-ra utal, amikor valaki egy kérdésre nem egész szavakkal feleli a „nem”-et, hanem „á-zik”.
A „dohosodó száraz kenyér” szóképr?l írtakkal akár egyet is érthetnék, mert kiérezte bel?le, hogy a szerelem elmúltával nem az egész világ omlik össze, csak egy szelete, de a többi megmarad az embernek! És a bíráló jól felismerte a gondolat ívelését.
Összefoglalóan: felületesnek érzem a vers kezelését, mert a kritikus nemcsak nem értette meg a verset, de a kifejezéseket félremagyarázta és az egész végkicsengését eltorzította, fejre állította.
Az „ez lettem, hogy te ne legyél” azt összegezi, hogy az „én”, meg az „?” nem esik egybe. „Te ne legyél” az, ami én, mindegyikünk ?rizze meg a maga egyéniségét! Adjunk egymásnak sok mindent (erre utal a cím is, hogy „Valamit valamiért”), örömet, szép pillanatokat, de ne váljunk olyanná, mint a másik. Mert mindegyik önállón igazi érték! Hol van itt a borúlátás? Legfeljebb azok érzik így, akik félreolvassák a versemet!
És az, hogy hírtelen fejeztem be, számomra egyébként értelmezhetetlen. Egy verset nem lehet „hírtelen”, lassan, vagy gyorsan befejezni, ha vége van a mondanivalónak, vége a versnek is. Az ilyen odavetett megjegyzés nem segít? szándékot tükröz, inkább er?ltetett kekeckedés!
Olvasói olvasat
Ennyit a SZERZ?I és a LEKTORI olvasatról és értelmezésr?l! És ekkor még jön az OLVASÓI olvasat!!
Ez önmagában is többféle lehet: más lesz, ha csak átfut valaki a versen, más, ha alaposan átolvassa, más, ha esetleg visszatér és többször is elolvassa. Eltér? lehet ízlést?l, ars poétikai felfogástól, s?t még attól is, hogy az olvasó szimpátiával, vagy ellenérzéssel viszonyul-e a szerz? személyéhez.
Ezek után be kell látnunk, hogy nem könny? sem az írónak, sem a kritikusnak, lektornak, sem a m?élvezetet keres? olvasónak. Nehéz írni, de bizony nehéz olvasni is! Ne irigyeljük egymás „munkáját”! Mégis, nincs más út, mint megfelel? szimbiózisban élni együtt és egymással. Mert ha ez a jellemz?, akkor minden honlap hangulata ezt kell? módon visszatükrözi.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.15. @ 14:55 :: Bonifert Ádám
