A rendszerváltás környékén még cseppfolyósak voltak a dolgok szép hazánkban. Az adó-lenyúló ipar nem terjesztette ki még csápjait Budapestre, így a „valahol Nyugaton” beszerzend? cég megvásárlása els?re nem látszott kis feladatnak.
Utóbb rájöttem, hogy ez esetben is igaz volt a régi mondás: „Egy újszülöttnek minden vicc új.”
Otthon úgy ültem be a kocsiba, hogy ha kell, egy hónapig nem jövök haza, Sherlock Holmes-ként végigszaglászom egész Európát, de megszerzem azt a céget – a valóságban két nap sem kellett hozzá.
Münchenben, egy német barátomnál szálltam meg, és miután az összes kötelez? kört végigfutottuk a közös ismer?sökt?l a számára érdekes pesti pletykákig, rólam kezdett érdekl?dni.
– Na, és mi van Veled?
– Áh, ne is kérdezd! Egy magáncégnél dolgozom. Raktárostól sof?rig minden voltam már, most meg eladó céget kell keresnem „valahol Nyugaton”! Azt sem tudom, hogy kezdjek hozzá!
– Óh, hát ennél mi sem egyszer?bb – mondta és kiment, így nem látta azt a bamba képet, amit vágtam.
Két perc múlva visszatért egy helyi újság apróhirdetés-rovatával a kezében.
– Valami ilyesmit keresel? – kérdezte és egy hirdetésre mutatott.
Eddigre már sikerült némi rendet tennem az arcvonásaim környékén, bár a bels? megdöbbenésemet nem sikerült elfojtanom. Hosszú, nehéz, esetleg sikertelen nyomozásra számítottam, ehelyett az els? szembejöv? ember kezembe nyomta a megoldást, ráadásul egy apróhirdetés formájában!
„Verkaufe Firmenmantel” és egy telefonszám
Ennyi volt az egész. „Cég-kabát eladó”. Körülbelül annyira volt nehéz, mint a tenger partján sós vizet találni. Másnap reggel alig vártam a fél kilencet, hogy felhívhassam.
– Jó reggelt kívánok! Az eladó „cégkabát” ügyében telefonálok. Megvan még?
Kis hezitálás a vonal másik végén.
– Iiiigen, megvan.
Mint kés?bb kiderült, a jóember azért habozott, mert fogalma sem volt, a napi ötven apróhirdetéséb?l ugyan melyik „cégkabát” kelthetett ekkora érdekl?dést.
– Engem komolyan érdekel! Mennyi volna az ára?
– Kérem, ezek olyan kérdések, amiket kizárólag személyesen válaszolhatok – emberünk id?közben az akcentusomból és a kérdéseim naivitásából rájött, balekot fogott.
A beszélgetésünk az ? számára valahogy így hangozhatott.
„Cip? eladó”
– Jó napot kívánok. A cip? ügyében telefonálok. Megvan még?
– Iiiigen, megvan.
– Engem komolyan érdekel! Mennyi volna az ára?
– Kérem, talán tessék befáradni a boltba. Hm… Na igen.
Megadta a címet – ekkor esett le a tantusz. Schaan, Liechtenstein. Ez a miniállam olyasmi, mint, mondjuk, Zemplén megye fele, na jó, a hegyek kicsit magasabbak. A lakosság két részre oszlik, az adó-lenyúlásban-utazókra, és a többiekre. Az utóbbiak között biztosan akadnak rendes emberek is.
Másnap Bélával meger?sítve látogattuk meg a hirdetés feladóját.
A cím olyan volt, mintha Abaújszántóra kellett volna menni. Két parasztház között fel a semmi közepéig, aztán az istállónál jobbra. Er?sen hajlottam arra, hogy eltévedtünk, de amikor a házat megpillantottam, már tudtam, hogy jó helyen járunk.
Na, nem egy banki üvegpalotára gondoljunk, tipikus emeletes alpesi parasztház volt – csakhogy a vakolatot nem lehetett látni a sok cégtáblától. Odabent aztán csak úgy sorjáztak a „big business” formai kellékei.
Süpped?s piros sz?nyeg, márvány lépcs?, b?rfotelek, és persze maga Óz, a nagy varázsló. Tíz perc után képesített adócsaló lettem. Egyebek közt megtudtam, hogy Amerikában azért nem jó off-shore céget alapítani, mert – „…ott aztán a nyakukon az IRS…” (Az USA APEH-ja, csak sokkal rámen?sebb.)
A karibi helyszínek „túl gyanúsak” – magunk között szólva ebben van is valami, elég, ha a „panama” szó köznyelvi jelentésére gondolunk. A Channel Islands, pl. Man vagy Jersey pedig a sajátos brit társasági szabályok miatt nehezen használhatók a kontinensen.
A liechtensteini cégek az igaziak, ráadásul ezeknek lehet svájci irányítószámot adni, így aztán végképp minden gyanú felet állnak.
A részvénytársasági forma túl bonyolult és drága, emiatt tehát „…Önöknek egy „Liechtensteinische Anstalt”-ra van szükségük.”
Ez egy jellegzetes liechtensteini öszvér jelenség volt. Egy olyan kft-szer?ség, ami valójában pont olyan, mint egy részvénytársaság, épp csak nincs igazgató tanácsa, felügyel?bizottsága, egyszóval részvénytársaság diszkont kiadásban.
Egészen véletlenül volt is egy raktáron. Hét éves épp elmúlt, ennek megfelel?en iszonytatóan drága is, itt ugyanis egy cég értékét a rajta elkövethet? svindlik értékéhez szabják, márpedig ebb?l a szempontból egy hét éves cég összehasonlíthatatlanul több lehet?séget kínál, mint egy „ma született”.
– Ez kell nekünk!
– Hét éve még pelenkában szaladgáltál! Minek háromszor-négyszer annyit kiadni?!
– Nem érted?! „Capital Investments Establishment” – ha ezt a nevet otthon bárki meglátja, azonnal bokázni kezd!
Így esett, hogy Béla belépett a „Big Businessbe”, és alig négyszeres áron az el?kel?en cseng? nev? „Capital Investments Establishment” postaláda-cég tulajdonosa lett, „Extra super” szolgáltatáscsomaggal.
Ez azt jelentette, hogy a cégnek saját postacíme van, svájci irányítószámmal, saját telefon- és fax száma, és, ami a legfontosabb, CÉGNÉVVEL bejelentkezve veszik fel a telefont.
Hazafelé aztán Béla minden telefonfülkénél megállt és felhívta újdonsült szerzeményét, csak azért, hogy mindannyiszor meghallgathassa:
– Capital Investments, guten Tag!
Legutóbbi módosítás: 2009.08.18. @ 05:49 :: Psenyeczki-Nagy Zsolt
