Kőmüves Klára : Gondolatok a reményről

Óvd a gazdám!

 

 

 

Akinek nincsenek álmai és vágyai, ritkábban találkozik a reménnyel, de akkor is ismeri, felismeri őt, jöjjön bármilyen maskarában. Ő inkább a mindennapok reményeivel találkozik, valahányszor későn ébred, abban reménykedik, valószínűleg csak az órája rossz.  

Aztán abban, hogy majd időben beér a munkahelyére, s amíg buszon csücsül, gondolatban átnézi a lakást, lekapcsolta-e a villanyokat, elzárta-e a csapot, kihúzta-e a vasalót, adott-e enni a kutyának, bezárta-e az ajtót. Mindennapi reményeink létezését igazolja az, hogy emberek vagyunk és néha tévedünk. Vannak havonta feltűnő reményeink is, melyekkel olyan esetekben találkozunk, amikor valahányszor hónap elején megállunk az automata előtt, vajon átutalták-e már a fizetésünket. Vajon kiadták-e már azt az albérletet másnak, amibe szerettünk volna mi beköltözni és vajon azokban az édes pillanatokban, percekben, órákban, oda tudtunk-e figyelni vagy most már kelengye után nézhetünk. Esetleg, ha éppen ez volt a cél, vajon kelengye után nézhetünk-e.

A legtöbb kérdésben ott a remény. Mi emberek adunk értelmet e szónak. Akarva-akaratlanul szinte nap, mint nap találkozunk vele.

Ne mondd, hogy nem! Hiszen, amikor a boltban aprópénzért kutatsz a pénztárcádban vagy a farzsebedben, ő már ott van. Ott csücsül a zsebedben és alig várja, hogy észrevedd, hogy hasznossá tehesse magát. Neki nem kell könyörögnie figyelemért, mert éppen úgy hozzánk tartozik, mint a fülünk vagy a szemünk, de leginkább a szívünk. Ha az megáll, eltűnik a remény is, de addig minden dobbanásban ott van. Hol jó, ha van, hol pedig nem.

Néha kedves, édes, máskor, erőszakos, kegyetlen. Már itt a sorokban is. Részemről, hogy megfelelően alá tudom-e támasztani a mondataimat, melyeket tényként tálalok és részedről, hogy vajon érdemes lesz-e elolvasnod.

Lehet, hogy azt hiszed, hogy ezeket nem gondolom komolyan, de látod, már ebben is ott van a remény.  Ott van még minden imában, a szerelemben, a kapcsolatokban, az időben és a térben. Mindenben, ami foglalkoztatja az embert, a halálban, a félelemben, a betegségben, az utazásban, a reggelekben és az éjszakákban. Örök útitársunk a remény! S, ha valahányszor köszönnek neked az utcán, jusson eszedbe, az a Jó napot csak félig a tiéd, a másik felén már a remény püffeszkedik.

Sok mindent bezsebelhet, és nem tudsz tőle megszabadulni sem.

És ne is akarj, tudod… az utolsó dobbanás! Inkább kezeld magadban gyermekedként, tanítsd, neveld, figyeld, szeresd! Ha jól bántál vele, meglásd, jó barátok ők a sorssal, talán oda súgja neki: Óvd a gazdám!

Én csak azt remélem, remélsz!

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.08.07. @ 10:45 :: Kőmüves Klára
Szerző Kőmüves Klára 713 Írás
Később talán hosszabban bemutatkozom, most csak annyit; vidéki vagyok és főleg a verseket szeretem (olvasni ...és írni is :))