Régi történet ez. Olyan régi, hogy arra csak a legöregebb, legelszántabb kommunisták emlékeznek. Hogy igaz volt-e, vagy sem, azt senki sem tudja. Ha igaz volt, szép volt. Ha nem volt igaz, az még szebb.
A rettenetes orosz télben magányos férfi küzdött a veszettül tomboló elemekkel. Hatalmas, térdig érő pufajkában, otromba csízmában igyekezett a város szélén álló kis ház felé. A napok óta szakadatlanul hulló hó, a fergetegesen fújó szél megnehezítette öreg járását. Megállt, felnézett az égre, semmit sem látott. — Mit nézek, nemhogy sietnék! — dörmögte magában, és kesztyűs kezével végigsimította hótól dermedt szakállát. Aztán megint felnézett, de még mindig nem látott semmit. Így haladt a fergetegben, egyre közelebb úti célja, a sötétbe burkolódzott kis ház felé. Amikor nagy sokára odaért, bedörömbölt az ajtón.
Odabent, a szegényesen berendezett szobában nagyszakállú, kopaszodó férfi feküdt a kopott, rozsdás vaságyon.
— Ki az? — kérdezte rémülten, és felült.
Kitakarózott. Megtört testét pufajka kabát és pufajka nadrág takarta, lábait otromba bakancsba bújtatta.
— No! Mi az? — kiáltotta megint. — Ki van odakinn, a nagy orosz sztyeppében?
Dörmögő férfihang hallatszott. — Én vagyok Vlagyimir Iljics!
— Az nem igaz, mert Vlagyimir Iljics én vagyok! — kiáltott vissza az ajtó előtt állónak, és rosszat sejtve lekászálódott az ágyról. Közben feldöntött harminc-negyven üres vodkásüveget. Az ajtóhoz ment, elhúzta a reteszt.
— Ki az az én, aki odakint van a nagy orosz sztyeppében, és azt mondja magáról, hogy én vagyok! Mert ez nem igaz, mert én vagyok én, így van bátyuska? — kérdezte megint.
— Én vagyok, Vlagyimir Iljics! — mondta a férfi, és belépett az ajtón.
A torzonborz jövevény megállt a küszöbön. Hosszan nézték egymást.
— Dimitrij? Dimitrij Uszitovics Uszitov? — kérdezte Vlagyimir Iljics csodálkozva.
— Bátyuska! — kiáltott fel. — Hát megismertél?
— Téged nem, csak a szagodat! — mondta örömmel Vlagyimir Iljics, majd összeborultak, és nyolcszor-tízszer arcon csókolták egymást.
— A franc essen bele, aki ezt a rohadt csókolózást kitalálta! — kiáltott fel Vlagyimir Iljics. Elfordult vendégétől és többször a földre köpött. — Mi szél hozott elvtárs? — kérdezte tőle.
A vendég leült az egyik székre. Levette kucsmáját, alatta egy merő hó volt a haja.
— A forradalom szele, Vlagyimir Iljics! — szólt csendesen
Vlagyimir Iljics a fejét csóválta. — Vihar van! Megint vihar! — mondta. — Napok óta fú a szél! Mit mondtál elvtárs, milyen szél?
— Forradalmi! — kiáltott fel lelkesen Dimitrij.
— Hihetetlen, azt hittem keleti! — csodálkozott el Vlagyimir Iljics, miközben sorra vizsgálta az üres vodkásüvegeket. Majd felnézett, és azt kérdezte. — Mondd Dimitrij! Az én harcostársamat, hű hitvesemet, a kiváló tanárnőt, Nagyezsda Konsztantyinova Krupszkaját láttad-e valahol?
— Láttam elvtárs! Lent van a kikötőben! Ma fut be az Auróra!
Vlagyimit Iljics a földre köpött. — Az Auróra! — mondta dohogva. — Megint az Auróra! Kvázt rendelt a matrózoktól. Az a büdös kváz! Itthon meg nincs egy pofa vodka!
Dimitrij hirtelen felemelkedett ültéből, ünnepélyes arccal vendéglátója elé állt.
— Vlagyimir Iljics! — mondta, és mélyen nézett a férfi szemébe. — Légy a vezérünk! A muzsikok ezt akarják!
Vlagyimir Iljics lerázta válláról barátja kezét, leguggolt, és benézett az ágy alá. Majd felegyenesedett, és azt kérdezte. — Mondd, Dimitrij Uszitovics Uszitov! Nem láttad a csáját?
— A pi? — nézett rá Dimitrij csodálkozva.
— Nem elvtárs! — rázta meg fejét Vlagyimir Iljics. — Annak este van itt az ideje! A csáját? — majd ismét letérdelt, és előhúzott az ágy alól egy szamovárt. Vizet töltött és rátette a forró kályhára.
— A gonosz cár — folytatta Dimitrij. — elvette a muzsikok földjeit, igába hajtotta a népet! Vlagyimir Iljics, légy a vezetőnk!
Vlagyimir Iljics közben ismét leguggolt, és az ágy alatt kotorászott. Egyszer csak szomorúan felegyenesedett.
— Nincs itthon kleba! — mondta. — Te érted ezt, Dimitrij? Itt van ez a ragyogó asszony, ez a kiváló tanárnő, az én hű fegyvertársam, Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkaja! Akire ötven év múlva úgy fog emlékezni a világ, mint a legnagyszerűbb asszonyra, és nincs itthon vodka, nincs itthon kleba! Az ember itt éhen dögölhet.
Odakint süvítve támadt fel a szél, rázta a kis ház ablakait.
— Hallod Vlagyimir Iljics! — mondta Dimitrij ragyogó arccal. — A forradalom szele dalol az ablakod alatt!
— Na még csak ez hiányzott! — kiáltott fel Vlagyimi Iljics haragosan. — A múltkor is levitte a tetőt a fejünk fölül! Igaz, az déli szél volt — majd hirtelen vendége felé fordult, és azt kérdezte. — De elvtárs! Mit akarsz ezzel a vezéresdivel, meg forradalmival? Hát nincs elég baja a magunk fajtának?
Hallgattak. Míg Dimitrij kereste a szavakat, addig Vlagyimir Iljics kitöltötte a teát, és leült vendégével szemben.
A tea elfogyasztása után, Dimitrij sétába kezdett. Le-föl járkált, és fennkölten beszélt. — Elég a tőkések hatalmából! Keljünk fel, Vlagyimir Iljics! Állj a dolgozó nép elé, vezess minket, és öklünket rázva döntsük porba a burzsoá hatalmat! Légy a vezérünk, Vlagyimir Iljics!
Közben Vlagyimir Iljics előhúzott az ágy alól egy doboz tojást. Ragyogó arccal kérdezte. — Elvtárs! Eszünk tojást? Csak úgy, kleba nélkül!
Dimitrij alig észrevehetően igent bólintott, közben lángoló arccal folytatta.
— És kelettől-nyugatig söpör majd a forradalom szele! Összeroppannak a bilincsek, és lehullanak a rabigák!
— Az Isten verje meg! — szitkozódott Vlagyimit Iljics. — Záptojások! Veszettül büdös! — kiáltott fel öklét rázva. — Hej, ha hazajön az én hű társam, szövetségesem, a kiváló tanárnő, Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkaja! Hej, ha egyszer hazajön, kezében a kvázzal! Nem lesz kire emlékezni ötven év múlva elvtárs! Meglásd! Mert én agyoncsapom! Se vodka, se kleba, se tojás! — amint kimondta, eszébe jutott valami, és elmosolyodott. — Mondd Dimitrij! Eszünk hagymát? Csak úgy, mint gyerekkorunkban! Kleba és tojás nélkül.
— Jól van Vlagyimir Iljics, együnk — mondta Dimitrij, majd felemelte a hangját. — Vlagyimir lljics! Rengeteg a tennivalónk! Egységbe kell fogni a kétséget, világot kell gyújtanunk ott, ahol sötét van!
— Jól beszélsz elvtárs! — mondta Vlagyimir Iljics bólogatva. — Ott az a rohadt sufni! Se lámpa, se gyertya! A múltkor is elvágódtam, kezemben a baltával! Még szerencse, hogy nem történt baj. — Közben pucolta a hagymát, és könnyeit törölgette. — Rohadt! — kiáltott fel kétségbeesve. — Megrohadt a hagyma! Se vodka, se kleba, se tojás, se hagyma! — csóválta fejét elkeseredve.
Megint csendben voltak. Dimitrij megrendülten nézett vendéglátójára, aki mérgesen járkált föl és alá a szobában. Vlagyimir Iljics órákon keresztül tusakodott magában némán, gondterhelten. Hajnalodott. A felkelő nap áttörte a borús fellegeket, és opálos fényét vetette az ablak alatt hangosan hortyogó Dimitrijre.
Vlagyimir Iljics megtorpant, felrázta vendégét. — Hah! — kiáltott fel mérgesen. — Hah! — ismételte. Dimitrij szemeit törölgetve csodálkozott, mert ilyet még életében nem látott. Vlagyimir Iljics hatalmas változáson ment keresztül. Kiegyenesedett, kihúzta magát, melleit kidüllesztette és fellépett az asztalra. Dimitrij ekkor fogta fel, hogy világraszóló események szemtanúja. Aggódó, gyűrött arca kivirult, szemeiben örömkönnyek csillogtak.
— Ütött az óra! — harsogta Vlagyimir Iljics. — A forradalom órája! Az éhes nép élére állok, és én leszek a vezér, Dimitrij Uszitovics Uszitov! Utánam!
Amikor ezeket kimondta, akkor a távolból, három ágyúlövés hallatszott. Beleremegtek a falak, a hó hangos robajjal csúszott le a tetőről.
— Hallottad, Dimitrij Uszitovics Uszitov! — kiáltott fel Vlagyimir Iljics, és leugrott az asztalról. — Hallottad! Az én szövetségesem, hű társam, a kiváló tanárnő, Nagyezsda Konsztantyinovna Krupszkaja nem kapott kávzt, és dühében az Auróra ágyúját piszkálja.
Ez a három ágyúlövés jelentette a Nagy Októberi Szocialista Forradalom kezdetét.
Legutóbbi módosítás: 2009.07.14. @ 13:42 :: S. Szabó István