S. Szabó István : A bakancs

*

 

 

 

A hatalmas folyó, méltóságteljes lassúsággal hömpölygött medrében. Két horgász próbálgatta szerencséjét a kavicsos, néhol füves parton. Serkenő bajuszú, fiatal gyerkőc feltűrt nadrágban ácsorgott a térdig érő, langymeleg vízben. Társa, az idős bácsi kint ücsörgött kicsi sámliján, és faragott bicskával szalonnát falatozott. Kenyeret, hagymát tömött foghíjas szájába, majd lassan, minden szót alaposan megfontolva szólalt meg.

— No eccsém! Menni kéne! — lenyelte a falatot, úgy folytatta. — Vár a bannya! 

A suhanc távolabb hajította készségét, úgy válaszolt mintha a vízhez szólna.

— Várjunk még nagyapa! Hisz még semmit sem fogtam az új botommal!

Megrántotta vállát az ősz öreg. Legyintett.

— Nem is fogól! Mit gondósz mér szalonnálok? Meleg a víz, nem járnak a halak!

A fiú ismét tekerte az orsót, a damil szántotta a vizet. A horog szűzies fényében ragyogva emelkedett ki a mélyből. Ismét, mint már annyiszor a nap folyamán, ismét üres volt. A feltűzött kukacok titokzatos módon eltünedeztek róla.

— Megint lezabálta! Nézze öreg! Megint leette!

— Leázott! — mormogott amaz.

Beleköpött a vízbe.

A túlparton fürdőzők sikongattak, nem messze tőlük evező csobbant. Valaki kiabált. — Dobd ide, dobd már ide!

Az öreg megvetőn szólt.

— Turisták, hogy a franc essen belé! Ezeket is itt eszi a rosseb! — lassan, komótosan csomagolta össze a megmaradt ételt. — Most már uccse fogól semmit eccsém! Jer mennyünk!

Aztán, hogy alátámassza mehetnékjét, szétszerelte parton heverő kopott botját, óvatosan tette el a horgot és a féltve őrzött orsót. — Ez a bot lelke — mondogatta unokájának. — A jó orsó a nyitja mindennek. Ha jó a racsli, erős a bot, akkor az ember a Titánikot is kiemeli. Úgy ám!

— Várjunk még nagyapa! Lassan lemegy a nap és beindulnak a potykák! — mondta mintegy könyörgőn a suhanc, közben szemeivel szuggerálta a vizet, történjék már valami.

Az öreg már a biciklire kötözgette fel a felszerelést. Háttal állt a gyereknek, így csak a kiáltását hallotta.

— Megvan! Nézze öreg! Megfogtam!

Megfordult a bátyó. Csak azt látta, hogy unokája küzd a víz alatti szörnnyel. Veszettül hajlik a bot, feszül a zsineg! Elengedte a biciklit, zörögve hullott a földre. Szétgurult a termosz, földre került a maradék kenyér, de ki törődött vele! Ugrott, sietett segíteni a sihedernek, aki keményen állta a sarat a meghajló bot mögött.

— Engeggy neki! Hagy fáraggyon az a dög! Gyerünk Pali! Úúúúgy! Mostan húzzad! Húzzad kifelé! Gyün már!

A fiú kivörösödött arccal fogta a botot, kezelte az orsót és a féket.

— Mindjárt kint van! Segítsen papa!

Amaz merítőhálóval, hosszú nadrágban, cipőben már bent állt a gyerek mellett a vízben, de nem érdekelte. — Hisz a gyerek cápát fogott, bálnát! — lesz miről beszélni, mesélni a korcsmában!

Már majdnem kint volt. Óvatosan tette alá a merítőt. Együtt emelték a víz felszíne fölé. Megállt bennük a szó, elakadt a mozdulat. A hálóból egy ócska, levált talpú, viseltes bakancs nézett velük farkasszemet. Régi gazdája megvasaltatta a sarkát, de a leváló talppal nem volt mit kezdeni. Madzaggal kötötte oda a felső részhez. De, aztán ahogy az a megunt tárgyakkal lenni szokott, kihajították a sokat megélt lábbelit egy fiatalabb, jobb állapotú kedvéért.

Kettejük közül az öreg tért magához hamarabb:

— Ni! Ez csak egy bakkancs! — felnevetett. — No fijam! Most már mehetünk! Fogtá valamit, de rendesen!

A gyerek óvatos léptekkel partra vitte zsákmányát.

— Ne bomój hékás! Dobod el azonnal!

Nemet intett fejével a suhanc. Áhítattal mondta.

— Dehogy dobom! Az új botommal fogtam.

Ezzel a zsákmánynak kijáró tisztelettel beletette a halaknak szánt szákba. Szedelőzködött. Az öreg még mindig a vízben ácsorgott, és valami megbolondult kölökről tartott előadást, csak úgy magának. Nagy nehezen elkészültek, a zsákmány a kormányra került. Lassan elindultak a kitaposott ösvényen. Pali visszanézett a sokat látott folyóra. Békésen, sötétzölden hömpölygött évezredes medrében. Odakiáltott az elől tekerő nagyapjának:

— Holnap kifogom a párját! Mit szól öreg?

— Bolond vagy te gyerek! Oszt minek neked a párja?

Nem válaszolt, taposta a pedált. Arra gondolt, hogy mindenkinek van valahol egy párja. És az a boldogság, ha együtt vannak.

Meghallotta az öreg hangját:

— Nem hallod kölök? Minek neked a párja?

Tekerték tovább a pedálokat, hangosan csupán ennyit mondott:

— Csak! Mer köll!

 

Legutóbb szerkesztette - S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045