Kavyamitra Maróti György : Miben gyönyörködünk évezredek óta? (1)

Nyomtatás

 „Szép az,” „ …ami érdek nélkül tetszik.”

Kamaszkoromtól kezdve sikítottam ett?l a kanti meghatározástól, és ma sem tetszik igazán, még akkor sem, ha tudom, hogy egy hosszabb gondolat- és érvmenet végér?l ragadom ki meglehet?s önkénnyel a zárómondatot, és még onnan sem teljes egészében.

A bajom a következ? evvel a definícióval: miért, hogyhogy érdek nélkül?

Úgy értsem, hogy ami tetszik nekem, amit szépnek tartok, ahhoz nem f?z?dik érdekem?

Már hogy a sündisznóba ne?

Ugye, túl silány lenne kapásból avval érvelni, hogy vegyük a szép lányokat, asszonyokat: hihetetlenül komoly érdekem f?z?dik szépségükhöz, amennyiben mindegyik szépségét azonnal és gondolkodás nélkül birtokomba szeretném venni. Szóval hagyjuk ezt a példát, mert nem szerencsés.

De komolyabban: a természeti és a m?vészi szépséghez is f?znek érdekek, ha egyéb nem, hát épp az, hogy érzékeim gyönyörködésére kívánom használni azokat.

És itt a kutya sírja: miben gyönyörködünk? Miért? Egyáltalán: mit jelent az érzékszervek gyönyörködése?

Természetesen, minthogy sem filozófus, sem esztéta nem vagyok, eszem ágában sincs besétálni abba a zsákutcába, hogy próbálkozzam egy jó meghatározással Arisztotelész, Platón, Plótinosz, az Acquinói, Hegel, Kant és mások után.

Én csak arról kívánok valamit szólni, hogy mit is értékelünk, amikor gyönyörködünk? Amúgy „tudományosan”, „tudálékosan”.

Kezdjük avval, hogy mi az esztétika?

Nem egyéb, mint a filozófiai tudományoknak az ember szépérzetével és a m?vészetek általános törvényszer?ségeivel foglalkozó ága.
Ennek megfelel?en az esztétika hol a m?vészet filozófiája, hol pedig a szép filozófiája néven szerepel. (Érdekes esszé lehetne például a filozófia szépsége cím?, de ezt most elhagyom.)
A fentírtaknak megfelel?en az esztétika tárgyköre lényegében két részre oszlik: a természeti szép, és a m?vészeti szép vizsgálatára.

Én ehelyütt a természeti szép megjelenési formáival és mibenlétével nem szeretnék foglalkozni, kicsike vagyok én ehhez, a fent mondott okoknál fogva.

Ami viszont a m?vészi szépség lényegét illeti, azt az esztétika a meglev? m?alkotások elemzéséb?l kiindulva igyekezett minden id?ben meghatározni, és az általánosítás, elvonatkoztatás révén kereste a m?vészetekre általában jellemz? törvényszer?ségeket.

No, erre még tán én is alkalmas lehetek.

Minthogy illik minden kutakodást a kályhától indítani, világos: föl kell tennünk egy fontos kérdést: mi a m?vészi szépség?

Senki sem remélheti e sorsot eldönt? pillanatban, hogy választ fogok adni erre a kérdésre! Komolyan nem hiheti senki sem.

A dolog úgy áll, hogy ennek az els? látásra egyszer? fogalomnak az értelmezése történelmi koronként, iskolánként és szerz?nként is jelent?s eltéréseket mutatott, filozófusok hada törte már fejét, és a kemény diót e témában, de hát csak annyi derült ki, hogy a szépséget illet?en különbözik egymástól a köznapi, valamint a tudományos szóhasználat.

Csak néhány történeti példa: az ókori görögöknél a szépség fogalma nem csak szép dolgokra, alakokra, színekre és hangokra terjedt ki, de szép gondolatokra és szokásokra is. Platón szóhasználata szerint (Nagyobbik Hippiász, A lakoma) a szép és a jó ideája csaknem azonos volt.

Mármost ez az elképzelés már a Kr. e. 5. században megváltozott, ugyanis a szofisták szerint a szépség nem más, mint „ami kellemes a látás vagy a hallás számára”.

Jöttek a sztoikusok, és hasonló meghatározást adtak: : „szép az, aminek megfelel? arányai és vonzó színei vannak”.

Hajlamos lennék rábólintani, ha nem lett volna utóbb a középkor, a reneszánsz és az új, a modern kor, kiknek gondolkodói nagyjából az antikvitás fogalmait használták, de kiegészítették ?ket saját elképzeléseik szerint. Ez a tágabb értelemben vett szépség, ez volt az eredeti szépség-fogalom. Magába foglalta ugyanis a morális szépséget is, ennélfogva az esztétika mellett az etikát is.

Íme hát néhány további meghatározás, jelent?s európai gondolkodók tollából: „a szép az, ami jó lévén, kellemes” (Arisztotelész); „a szép az, ami szemléléskor tetszést vált ki” (Aquinói Szt. Tamás); „a szép az, ami nem érzetek és nem is fogalom révén, hanem szubjektív szükségszer?séggel, közvetlenül, általánosan és érdek nélkül tetszik” (Kant).

És visszatértünk a kályhához, Kant melegéhez, ahonnan indultunk.

Tudom, tudom, kicsit b? lére sikerült ez az el?étel, de kénytelen voltam fölgerjeszteni az étvágyat, hisz tán nem mindenki volt éhes a m?vészi szépség ebédjére.
De most aztán belefogok, ígérem.

A m?vészetben rejl? szépség esztétikai kategóriákon keresztül nyilvánul meg, akár ahogy egy drámai m? mondandója a szerepl?kön keresztül jelenik meg.

Fölsorolom hát a m? szerepl?it, a teljesség igénye nélkül:

Signora Harmónia

Lánya, signorina Arányosság

Húga, a Tisztaság

Signore Er?teljesség

Arányosság testvérhúga, a Rendezettség

Nevezettek minden m?vészeti ág szerepl?i, ám a költészetben még további szerepl?k is el?fordulnak, úgymint:

Zeneiség

Képszer?ség

Szövegkohézió (csúnya neve ellenére fontos szerepl?!)

És most lássuk egyenként ?ket, ahogy színre lépnek!

A harmónia

Nekem határozottan úgy t?nik, hogy Teremtett Világunk alapképlete az ellentét. Bajos is lenne másként, nem?

Ugyanis ahol csak EGY van, ott valójában nincs SEMMI sem, mert nincs honnan szemlélni az EGYet.

Ha születésed pillanatától fogva fújnának egy kürtöt a füledbe Nyájas Olvasó, fogalmad sem lenne arról, hogy örök zajban élsz, mert ez lenne a LÉTÁLLAPOTod. Ha azonban abbahagynák a kürtrivallást, akkor rájönnél a CSÖND zamatára, megismernéd a csöndet, de – nem melllékesen – a zajt is akkor ismernéd meg.

Hogyan is mondja Madách Lucifere az Úrnak?

„Az élet mellett ott van a halál,
A boldogságnál a lehangolás,
A fénynél árnyék, kétség és remény. –
Ott állok, látod, hol te, mindenütt,
S ki így ösmérlek, még hódoljak-e?”

Mert valóban: nincs értelme a Teremt?nek, ha nem teremt. Nincs honnan ránézni a Teremt?re, ha nem a Teremtett Világ fel?l.

És tényleg: nincs értelme a halálnak, ha nincs élet, és vica versa.

Nincs értelme a lehangolódásnak, ha nincs boldogság, nincs árnyék, ha nincs fény, nincs remény, ha nincs kétség.

És így tovább: nincs férfi, ha nincs n?; nincs hegy, ha nincs síkföld; általában: nincs egy, ha nincs kett?.

Az ám, de itt a trükk!

Mert a KETT? kibékíthetetlenül áll szemben az EGY-gyel.

A Sötétség a Fénnyel, Kicsi a Naggyal, Háború a Békével, Homorú a Domborúval, Jin a Janggal.

Az ám, de itt a trükk!

Mert a Hegyr?l a Völgybe alá lehet szállni, és a Völgyb?l a Hegyre lehet kapaszkodni, és a köztük lév? Út, a Kiegyenlít?dés maga a harmónia, a szépség egyik legf?bb kategóriája.

Írjad versedbe barátom, mondjuk: karcsú dereka gömböly? csíp?be hajlott, s lám: az olvasód el?tt harmonikus lányalak képe jelenik meg!

Írjad novelládba barátom a legszörny?bb Gonoszt és a legtisztább Jót, és olvasód megsejdíti a harmóniát, és élvezkedni, gyönyörködni fog!

Fessed képedbe barátom a sötét égbolt terébe vágó villámfényt, szoborjad m?vedbe a váll és a csíp? szögbe záródó vonalát, úgy, ahogyan a millói Vénusz áll, és gyönyör?, harmonikus szobrot alkottál!

És most vegyük szemügyre közelebbr?l az udvarhölgyek egy másik jelent?s tagját, Arányosság hercegn?t!

A m?vészetben – mellesleg a matematikában is, de err?l ne szóljunk – az arány az egyes részek méretének viszonya az egészhez, és minden rész méretének viszonya valamennyi rész méretéhez. Az arány minden alkalommal jelentkezik, valahányszor valaminek, ami önmagában teljes egész, különböz? formájú és méret? részei vannak.

Minthogy az emberi alak legmegfelel?bb tárgya a m?vészeti utánzásnak, minthogy menthetetlenül antropomorf a gondolkodásunk, azért a m?vészetben az emberi test arányai jutottak a legnagyobb jelent?ségre. (Azt mondták a görögök, hogy a dór oszlop férfi, míg az ión és a korinthoszi oszlop a n?i test arányait utánozza.)

Mármost fogjuk meg az arányosságot ezek szerint a mérés oldaláról, hisz ez bízvást megtehet?, mivel a rész és egész egymáshoz MÉRÉSÉR?L van szó: így aztán még etimológiailag is könnyen eljuthatunk a mérték elvéhez, a mértékhez, mely a világon talán a legkényesebb egyensúlyozás egy szörny?, ijeszt? szakadék fölött, és leginkább az íj-szimbólumával írhatjuk le.

Apollodórosz szerint egyszer valamelyik olümposzi – tessék megkövezni, de elfeledtem, hogy ki – megkérdezte Apollónt: hogy lehet, hogy ?t, aki végül is legragyogóbb, legnagyszer?bb az Istenek között, nem próbálta Aphrodité soha elcsábítani.
Apollón különös, majdnem érthetetlen választ adott: „Aphrodité fél az íjamtól.”

Nem Te vagy az egyetlen Nyájas Olvasó, akinek els? hallásra fogalma nincs, mit akart Apollón mondani evvel.

Pedig nem oly nehéz ez.

Aphrodité a zabolátlan és zabolázhatatlan szerelem archetipusa, Apollón íja meg maga az örök mérték szimbóluma.

Nem feszíthet? túl, nem feszíthet? alá, mert vagy eltörik, vagy nem fog vessz?t röpíteni.

Apollón a mérték és mértéktartás íjas Istene, soha nem kerülhet össze Aphroditéval, a mértéktelenség Istenn?jével, mert a szerelem – annyi egyéb között – a mérték helye, és nem a mértéktelenségé.

Teremtett világunkra gyakran használjuk a REND jelz?t, mely éppenséggel nem jelent egyebet, mint hogy a Teremt? a mérték elvét használta teremtése során, és ez a mérték vált renddé, ahol „egy szálló porszem el nem hibban”.

Bizony er?sen botfül?nek és botszem?nek kell lenni, hogy észre ne vegyük: a Teremt? a Teremtéskor mérte a Teremtettet, kimérte azt, éspedig a Mérték elve alapján mérte egymáshoz a középs? ujjat és a tenyeret; tenyeret és alsókart; alsókart és törzset és lábak hosszát, és asszony csíp?jének és derekának egymáshoz simuló mértékét.

Folyamodjunk-e ismét Madáchhoz?

Tessék:
„Minden, mi él, az egyenl? soká él,
a százados fa, s egynapos rovar:
eszmél, örül, szeret és elbukik,
mid?n napszámát s vágyait betölté.”

Minden, mi él az egyenl? soká él?
Hát persze.
Ki merné teljesebb életnek nevezni a maga hatvan-hetven évét – mi számára kiméretett -, mint a tiszavirág huszonnégy óráját, ami számára kiméretett?

Mérték, mérték, mérték.

Mivel pedig a m?vészet a teremtett világ utánzása, mert egyebet utánozni az emberi elme nem utánozhat, mímelhet, a m?vész, ha nem képes a teremtett világ mértéke szerint mímelni, tegye félre a „szent fát”, vagy szent ecsetet, vagy szent vés?t!

Jól van, de miféle mértékek lehetségesek?

Nos, a mérték elve az arány, a részek és az egész egymáshoz rendelése: ebben aztán lehet gyönyörködni.

Vagyis a mérték elvét az arány teljesítené ki?

Persze.

Igen ám, de egymáshoz mérni akár csak két dolgot is, arányítani sokféleképpen lehet, igaz?

Melyik arányosság gyönyörködtet a leginkább, melyik?

Gondoljuk meg: agyunk két féltekéb?l áll, amiként meglehet?sen nagy számban vannak páros szerveink is, ebb?l következik, hogy tudatunk ösztönösen, „kapásból” szimmetriára rendezkedett be.

De épp emiatt, hogy ennyire ösztönösen szimmetrikus a tudat rendez? elve, a szimmetria nem nyugtalanít, nem sarkall töprengésre, nem vált ki érzelmeket bel?lünk.
Nézd csak meg az egyiptomi szobrok frontalitását, és szólj, ha szellemi izgalmat váltott ki Bel?led Nyájas!

Rafináltabb arányosság is létezik, persze: 2:3, 1:3: ezek jóval izgalmasabbak, ám már a hellének rájöttek, hogy egy furcsa, irracionális mérték (nem fából vaskarika ez? Nem!), különös proporciója izgatja föl és nyugtatja meg egyszerre szellemünket.
Ez az aranymetszés.

Az aranymetszés esetén úgy osztunk föl valamit, hogy a kisebbik és a nagyobbik rész aránya megfelel a nagyobbik rész és az egész arányának.

Böcsületes egész számok nem felelnek meg ennek az aránynak, hányadosuk meg mindig irracionális számot eredményez, de ki tör?dött evvel az antikvitás, a reneszánsz és a barokk korban, s?t olykor kés?bb is, amikor kit?n?en szerkeszthet? volt, és persze szerkesztették is.

(A szerkesztés menetét ehelyütt nem írom le, bármely honlapon jól utána lehet járni, és nem is ez a lényeg.)

A lényeg, hogy ha egy lány – egy gyönyör? lány, mondjuk. Sz. N. – nem középen választja el a haját, hanem kicsit jobbra vagy balra többet hagy rá, akkor ösztönösen aranymetszi szép arcocskáját.

A lényeg az, hogy ha egy ifjú hölgy midiszoknyába öltözködik, akkor ösztönösen a talajtól számított kisebbik aranymetszési vonalán fog libegni a szoknya vége, és ez szép, szebb bármely mini- vagy maxiszoknyánál.

A lényeg az, hogy a huszonhét énekb?l álló János vitéz aranymetszési helye a tizenhetedik ének.
Mit gondolsz, mi szerepel abban, Nyájas?

Persze: Jancsi ebben az énekben tér haza Franciaföldr?l, ebben tudja meg, hogy Iluskája meghalt, ebben szakítja le Iluska sírjáról a rózsát, hogy aztán ismét nekivágjon a Világ összes országútjának.

A lényeg az, hogy a Romeo és Júlia aranymetszési pontja ott van, ahol L?rinc barát elkezdi megkavarni a dolgokat, és avval önkéntelenül és véletlenül és vétlenül, de mégis csak elindítja a tragédiát.

A lényeg az, hogy a Toldi aranymetszeti pontjához akkor jutunk, amikor L?rinc fölleli Miklóst a nádasban, és azt hallja „kis gazdájától”, hogy „haj, be zokon esik most hallgatnom Téged!”, meg azt, hogy az ? Miklósából egyszer majd nagy ember válik.

És?
Tán nem válik?

De – és – végül mutatnék még érdekesebbet, jóval érdekesebbet.

Mert azt mondtam, hogy a szimmetria „uncsi”, aztán jól tudjuk, hogy nagyon „izgi” páros számú szerkezettel rendelkez? m?vek vannak, hogy egyebet ne mondjak, páros sorszámú mindig a disztichon, miként neve is mutatja.

Vagyis: a disztichon unalmas lenne?

Á, dehogy!

Hisz a disztichon egy hexameter és egy pentameter kapcsolata, melyben ugye a pentameter olyan hexamater (bocs, a hülye szójátékért Drága Görögök!), melyben két teljes hosszú szótagot szünet, tehát a NINCS SEMMI pótolja.

tá-titi tá-titi tátá tátá tátiti tátá
tá-titi tá-titi tá (semmi) tátiti tátiti tá (semmi)

Azaz:
Bús düledékeiden Husztnak romvára megállék
Csend vala, felleg alól (semmi), szállt fel az éjjeli hold (semmi).

Ez tehát hiába páros sorú vers, de a szótagszáma nagyon is trükkös, nagyon is aranymetszhet?.

Tudtak ezek valamit, ezek a hellének, ugye?

De mások is ám, de még mennyire!

Mert persze Vajda János – a Drága Vajda János – négy nyilvánvalóan párhuzamos versszakra szedte a Húsz év múlva cím? remeket, s?t még két párhuzamos metafora-pillérre helyezte a verset (a Mont-Blanc csúcsa és a tündértavon úszó hattyú a két kép: naná! A Költ? és az ifjú-szép Gina: és ez igen látványos).

Az ám, de van trükk itt is!

Ugyanis ha meg az aranymetszeti helyet keressük, akkor az bizony a a tizedik sor közepére esik, és vajon mi áll ott, ugyan mi?
Na?

Mit gondoltok, mi áll ott?

„elálmodozva, egyedül” – ez a két szó áll az aranymetszeti helyen, és mégis, tessék már megmondani nekem! mir?l is van szó ebben a csodaversben?

Valóságról? Mostról? Lángoló szerelemr?l?

Vagy arról, hogy a Költ? „elálmodozva” és nagyon is „egyedül”, ginátlanul senyvedezve, magányosan látja az éjszakában az egykor volt Lány képét.

(Én, ?szintén szólva – hiába éltem le annyi évet, amennyit -, amikor ilyesmit tapasztalok, padlót fogok a gyönyör?ségt?l. Padlót fogok már eleve a szövegt?l is, persze, de aztán a mérték elvének ilyetén alkalmazása, külön kioszt egy balegyenest, és nem is biztos, hogy tíz el?tt föl tudok állni!
Te nem így vagy?
Tán nem err?l van szó?)

Mire lyukadtam ki, miel?tt kilyukadtam?

Ha tehát, Barátom , ha tollat fogsz, hogy írni kezdj, számolj két dologgal Magadban, kérlek!

Tarts „isteni” mértéket, és tartsd be az „isteni proporció” Törvényét!

Én ezt fogom várni T?led, mint olvasó.
Mint olvasó, mert az Olvasó, a M?élvez? a legfontosabb: Érte légy Költ?!

-folyt. köv. –