dudás sándor : Utóhangulat

A siket újságárus er?sen artikulált. Szemben vele egy n?, a férfi arcára koncentrálva, megértéssel figyelte. Tréfálkozhatott a napilapok gazdája, mert a sz?ke n? kisvártatva felkacagott, majd önfeledt másodpercek után kedvesen integetve elt?nt a tömegben.
    Magam is hallásképtelen, pillanatokig önkéntelenül a n? (talán kicsit megjátszott) jókedvének hangjait próbáltam elképzelni, gondolataim láncreakcióba kezdtek az általam valaha is érzékelt hangok között. Csak utána gondoltam arra, magának a kacagásnak gurgulázó csengését úgysem érzékelném tisztán, ha hallok, azt az er?s utcai zajok elnyomják.
    A siket újságárus észrevett.
    Hang nélkül köszöntöttem, csupán szájmozgással mímelve a szavakat. Kérdésemet már kézjelekkel kísérve tettem fel.
    – Ugye, maga siket?
    – Igen. Te is?
    Pár pillanat – de elég volt arra, hogy ez id? alatt négy-öt lapvásárló sorakozzon fel. Félbehagytuk az ismerkedést.
    Félrehúzódva figyeltem sorstársam tevékenységét. A napilapcsomók tetején, külön-külön, vasnehezékek, szél és tolvajkezek ellen. Az újságárus szájmozgásról olvasott, vagy csak ránézett a kuncsaftra, felemelte az illetékes vasnehezéket, kiráncigált egy-egy lapot, majd nyitott tenyerén rövidlátóan, s lassan számolta az apró fémpénzeket. A vásárlók többségét, ahogy gondoltam, kérés nélkül, látásra szolgálta ki. Köszönésül ideges fejmozgással, de nyájasságot mutatva biccentett. Mondta-mutatta:
    – Ismerem ?ket. Réges-régen dolgozok itt.

    Az újságárusnál találkoztam Veled.
    Tudtad, vonzó n? vagy. Felt?nt, nemcsak férfiak fordultak meg utánad az utcán, a n?k is megnéztek maguknak. Kiragyogtál a mosolyodból, s közölted: ezek a pillantások az igazi tükreim!
    Felemás terveid voltak. Újonnan épült falusi ház, nagy portával. Családról azonban sohasem beszéltél.
Els? horgászzsákmányomat meséltem, épp ott, a folyó hídja alatt, ahol a kapás történt. Akkor éreztem, mekkora feszültséggel figyelsz. Türelmed nem sok volt, ritkán voltál önfeledt, játékos, gyengéd soha. Robbanásig feszült csendben éltél, boldogságra képtelenül. Hogy szerethettél volna?
    Nem tudtalak hová tenni. Hiába volt közös nyelvünk, bizalmatlanul, konokul hallgattál, mint aki sajnálja szavakra használni a kezét. Így gondolkodásod, cselekedeteid folyvást magyarázatra szorultak.
    Azok a h?stetteid! Hogy találkozhassunk, a m?vezet?ddel fogadtál abban, két óra alatt teljesíted a nyolcórás normát – ha utána hazaenged. Ha meg bírod csinálni, taxival visz haza – ígérte. Nem hitte, hogy ember képes legyen rá. Hány darab kiflit kell gyúrni nyolc órás m?szakban? Teljesítetted! Csurom víz voltál, összeestél, de teljesítetted! Büszke voltál magadra. Rám kevésbé. Akkor?
    Lábteniszeztünk volna, két unokatestvéremmel, négyesben. Felszaladtál krétáért az els? emeletre, hogy kijelöljük a pályát a betonozott téren. De a háztömböt már nem kerülted meg, leugrottál. Sarokkal estél a betonjárdára. Ment?, kórház. Anyádnak szólni…
    Mi sürgetett?
    Rögeszme? – többnek, jobbnak látszani, mint ami vagyok!
    Budapestre utaztunk az Állatkertbe. Két lánnyal beszélgettünk a vonatban. Azok közé tartoztak, akiknek szájmozgásáról jól lehet olvasni. Láttad. Gy?lt benned a vihar. A két csaj el?tt hisztiztél. Nem értettünk, sem ?k, sem én. Nem egy szinten álltunk – beszédképességemre voltál féltékeny?
    A Torkolatban, a M?vésztelepnél arról meséltem, hogy beszöktem egyszer a rossz drótkerítésen. Meztelen n? könyökölt a füvön, féloldalt, könyvet olvasott, a fest? pedig pingálta. Ágyéksz?rzetét csodáltam, fekete tükörként csillogott a fényben.
    – Ne mutogass! – tört ki bel?led. A parkból figyelnek! A másságot ne mutasd ki, ki tudja, kiben mi rejt?zik?
    A másik világ, a hallóké, gúnyol, kinevet, lesajnál – vélted.
    Miért ne fogadna el? – vélem én. Veled jelnyelven, velük hanggal kommunikálok. Szégyen, szorongás? Nem vagyunk mi annyira mások!
    Miféle igazságod van? – t?n?dtem.
    Mi voltunk a fény, a nyár – annak minden összebújtató melege nélkül.
    Beszélj! Hangképz? szerveid épek, tanítalak! Akard! Er?s légy! Gondolj Helen Kellerre! Túlzottan jelbeszédes vagy, nehezen tudod így megértetni magad, elszigetel?dsz!
    Érdekedben er?sködtem.
    Igaz, te sem bírtál rávenni, hogy megtanuljak úszni.
    Faltad a gyilkosságokat! Krimik a tévében, krimik a könyvekben, megszámlálatlanul. Ha Nálad voltam, és rossz kedved volt, tövig rágtad a körmöd egy-egy krimi-adás alatt. Végig a képerny?re meredve, találgattál, jelezve, hogy ez, vagy nem ez a holtbiztos tettes.
    Minden tippre rábólintottam. Úgy voltam, láttam az els? kockákon: megölték, vége!
    Romantikusan, lelkesen tudtam csak elképzelni életet, szerelmet, önfeláldozó, nagyszer? halált. Zrínyi kirohanása, a zászlós törököt magával rántó Dugovics Titusz, a dzsidás kozákkal szembeforduló Pet?fi…
    Egyszer kijelentetted: „Csak halló férfihoz megyek feleségül! Két siket együtt? Mire felébrednek, elkéstek a munkából. Jön hozzájuk valaki? Egyik sem érti jól, mit akarnak t?lük. Beteg a gyerek? Orvoshoz kell vinni? Halló társunk kiegészíti hiányunkat, rádió-, tévéjátékot tolmácsol. Nem igaz? Ne haragudj, én nem úgy akarom, mint a többi, siket a sikettel…”
    – Az én lányom ilyen – kötötte lelkemre anyád. – Tanuljon meg f?zni, mosni, takarítani, akkor nagyon fogja magát szeretni. ? viszont minden férfimunkát megcsinál!
    Magamtól tudtam, a hallássérült emberi kapcsolatai során maximálisan kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Hát még, ha n?! A n?k tragikusan veszik a nemhallást, talán azért, mert a nyelvükkel dolgoznak igazán. Minden idegszáladdal figyeltél, jól is értelmezted a feléd történ? megnyilvánulásokat (már ha észrevetted), de a reagálás… Fegyvertelen voltál, szívem, érvelésekkel nulla.
    Engem sem ismertél. Nem érdekl?dtél érzelmeim, helyzetem, múltam fel?l. Kapcsolatunk során magadnak csak magad voltál fontos. Amit gondoltál, láttál, kitaláltál – az voltam. Fantomképemmel, örökké vívóállásban. Nem csoda, hogy számtalanszor összekülönböztünk!
    Szikesre költöztél, titkos reménnyel, siket barátokhoz.
    Aztán Pestre mentél férjhez. Nem hallóhoz ám! Mégis hamarosan elváltál.
    Felkerestél.
    – Haragszol?
    – Nem.
    Mindig ezzel kezdted.
    Anyád jött:
    – Ne haragudjon a zavarásért… Ha még érdekli…
    Azt mondja, öngyilkos lettél. Marék gyógyszer.
    Az orvos megvizsgált, s ugyanazt írta fel, amit beszedtél, nyugtatót.
    Percekre tértél magadhoz.
    – Mindent duplán látok!
    – Miért félünk a haláltól?
    – Miért félsz az élett?l?
    Évekkel kés?bb véletlenül találkoztunk utazás közben, vonaton. Bátyádhoz mentél, fia született. Kértél, menjek el hozzád, kettesben leszünk, mindent tisztázunk!
    Csakhogy nem volt mit!
    Tehát nem mentem el. Ezzel tartoztam magamnak.
    Ekkor már falun éltem, egy ideig naponta ingáztam, majd felmondtam a munkahelyem.

    Évek teltek el.
    A minap látogatóban jártam ifjúságom városában. Azon kapom magam, hogy lábaim a megszokott újságos pavilonhoz visznek.
    – Magyar Nemzet? – hajoltam az ablakhoz.
    – Nincs. 

    Barna hajú, molett n? szájmozgását néztem.
    – Máshol? – húztam az eltávozást, érthetetlen er?nek engedve.
    A n? fejét rázta, jelezve, hogy nem tudja.
    Er?t vett rajtam az elmúlt évek utóhangulata, bizalmas hangon fordultam a n?höz.
    – Egy siket ember szolgált itt. Nem tud róla?
    A n? megnézett magának. Tétován válaszolt:
    – Nem tudom. Nekem nem mondták.
    Pár lépésre t?lünk a f?út, odanéztem: kocsik, motorok, buszok dübörögtek, lüktetett a forgalom.

Legutóbb szerkesztette - dudás sándor
Szerző dudás sándor 763 Írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.