Zengtek az ezüstkürtök a Dómon át,
Áhítatban térdeltek az emberek,
S észrevettem lehajtott fejük felett,
Akár egy nagy Istent, Róma Szent Urát.
Papként habfehér palást fedte vállát,
Királyként vöröset öltött magára,
S fején volt hármas aranykoronája*:
Fény és dics?ség kísérte a Pápát.
Titkon visszaosont ahhoz a szívem
Ki a magányos tengernél kóborolt**,
És nyugvóhelyet hiába keresett:
’Rókának jut barlang, madárnak fészek,
Egyedül én vándorlok kimerülten,
Lábam sebzett, s iszom a könnyt?l sós bort.’
* Pápai tiara
** Jézus Krisztus
Easter Day
THE silver trumpets rang across the Dome:
The people knelt upon the ground with awe:
And borne upon the necks of men I saw,
Like some great God, the Holy Lord of Rome.
Priest-like, he wore a robe more white than foam,
And, king-like, swathed himself in royal red,
Three crowns of gold rose high upon his head:
In splendour and in light the Pope passed home.
My heart stole back across wide wastes of years
To One who wandered by a lonely sea,
And sought in vain for any place of rest:
‘Foxes have holes, and every bird its nest,
I, only I, must wander wearily,
And bruise my feet, and drink wine salt with tears.’
