Ugorjunk kicsit vissza az id?ben, az F+Sz Kft megalakítását megel?z? hónapokig. Bélánk ekkor még nem volt egyéb, mint a jövend? nagy vállalkozó-reménysége, aki napi tizenhat órában alapozta a fényesebb jöv?t.
Az új cég megalakítása rengeteg el?készít? munkát igényelt, ezek között az egyik legfontosabb feladat a megfelel? üzletköt?i gárda felállítása volt. Képzett üzletköt?k kínálata híján a leend? f?nök onnan toborozta a frissen alakult céghez a munkaer?t, ahonnan tudta.
Els? gondolatával a kollégáit vette célba. Egy pedagógusnak végtére is szükségképpen rendelkeznie kell némi beszédkésséggel, az sem hátrány, hogy számolni is tud, és a f?iskolán felszedett általános m?veltség is jól jöhet az eladásnál.
H?sünk, becsületére legyen mondva, kicsit szégyell?sen vezette el? az ajánlatát.
A kollégák, végül is, mégiscsak pedagógusok voltak. Ennek a hivatásnak még mindig volt némi nimbusza a társadalomban – rá is fért, mert más el?nnyel, hacsak a nyári szünid?t nem számítjuk, aligha kecsegtetett. A fizetés még az általában rosszul fizetett értelmiségi foglalkozásokhoz képest is megalázóan alacsony volt, a közértben pedig nem számoltak kevesebbet csak azért, mert a boltot egy „pantallós ember” tisztelte meg vásárlásával.
A feladat nem volt egyszer?. Magasan az átlag feletti jövedelemmel kellett leend? üzletköt?it kecsegtetnie, de úgy, hogy közben akkor se menjen tönkre a bérek kifizetésében, ha történetesen nem jönne be az üzlet.
Béla persze nem lett volna Béla, ha nem találja meg a legmegfelel?bb konstrukciót. Els? ránézésre nagyon ravasz megoldást választott: tiszta jutalékos rendszert ajánlott a kollégáknak. A bevétel 3%-át, nettóban, zsebbe – havi fix nincs!
Sejtelme sem volt róla, hogy ajánlatával milyen messze l?tt túl a célon.
Erre az id?re ugyanis már valóságos városi legendák keringtek a kukatárolóból átalakított boltból származó nyereségr?l. Voltak olyanok, akik egyenesen azt terjesztették, hogy a titokzatos bécsi keresked? valójában nem egyéb, mint Béla strómanja.
– Hidd el, Gizikém, Svájcban tartja a vagyont! Csak aprópénz, amit hazahoz, a többi kint fial, biztonságban!
Talán ennek, talán a megalázóan alacsony pedagógusi fizetéseknek volt köszönhet?, hogy a kollégák nemcsak örömmel vállalták a társadalmilag komoly visszalépést jelent? új foglalkozást, hanem egyenesen öldökl? verseny alakult ki a jelentkez?k között az állásokért.
Béla, ha volt is valaha valamiféle illúziója kollégái emberi min?ségér?l, most garantáltan mindet elvesztette. Ebben az id?ben még hatott rá a realitás és a gravitáció, így egyfajta távolságtartással volt képes figyelni azt az elképeszt? nyaló-mószeroló világbajnokságot, ami az üzletköt?i pozíciók körül kialakult.
– Emlékszel, amikor a Lajos tavalyel?tt betartott neked tantestületin?! Én már akkor megmondtam neked, kerüld el nagy ívben – te meg most EZT vennéd fel?! Már most azt tervezi, hogy fogja elkölteni azt a rengeteg pénzt, amit ellop t?led!
– A Géza egy részeges disznó! Ha felveszed, csak annyit érsz el, hogy naponta összetöri az autódat!
– Vigyázz Pistával! Az anyósa adóellen?r!
– Bélám, ha engem veszel fel, az unokabátyám ÁFÉSZ elnök! Tudod, mit lehet ezeknek eladni?!
H?sünket persze nem ejtették a fejére. Amikor látta, hogy a kereslet mennyivel meghaladja a kínálatot, a kapitalizmus hajnalát jellemz?, eredeti megoldással állt el?.
Összehívta mind a tíz önjelölt üzletköt?-géniuszt és közölte velük, a cégnek egyel?re sajnos nem telik autóra, így mindenkinek a saját autójával, a saját költségén kell az üzleteket kötnie. Most jött a csavar: mindenki írja le egy papírra, havonta mennyi forgalmat képes elérni és hány százalék jutalékra tart igényt. A cég pedig azt a hat embert fogja felvenni, aki a legel?nyösebb ajánlatot teszi.
Azt a zavarodottsággal elegy felháborodást és megdöbbenést, amit a bejelentés kiváltott, nehéz lenne leírni. Mindenki úgy számított, hogy a mutyiban elejtett vádjai, vagy a titokban elsusogott extra lehet?ségeire tett célzások megteszik a maguk hatását és benne lesz a „nyer? hatosban”, ám most mer?ben új helyzettel kerültek szembe. Ezúttal nem jött be a klasszikus fúrás, nem volt elég a távoli, fényes jöv? néhány ecsetvonással történ? felvázolása – konkrét számokat kellett leírniuk, a számok pedig sok-sok forintban kifejezett jelent?séggel bírtak, felfelé és lefelé egyaránt.
Az ötlet nagysága a „Divide et impera” elv és a meglepetés együttes alkalmazásában állott. A jelölteknek az új feltételek kihirdetése után már nem akadt módjuk egyeztetésre, mindenki magára volt utalva. Béla beszedte az írásos ajánlatokat, aztán újabb csavart vitt a dologba.
Egyenként behívta a jelölteket „elbeszélgetésre”.
Verseny ide, demokratikus látszat oda, neki már megvoltak a maga jelöltjei – és most kiváló alkalom kínálkozott arra, hogy összekösse a hasznosat a kellemessel, kirostálja a neki nem tetsz? jelölteket – és egyidej?leg lejjebb szorítsa a „felel?tlenül magas” eredeti jutalék ajánlatát.
– Lajos, megmondom ?szintén, én szívem szerint melletted döntenék, de sajnos a többiek messze alád kínáltak!
– Nem lehetne tenni valamit, Bélám?! – kérdezte Lajos rémülten.
– Nézd, a szabályokat nem szeghetem meg… De azt senki sem tilthatja meg nekem, hogy kimenjek a WC-re. És ha Te ezalatt kicseréled az ajánlatodat… Én még nem is láttam… Két százalékkal már biztosan benne vagy a kezd? hatosban.
Igényelt ugyan némi találékonyságot, hogy milyen ürüggyel hagyja magára sorozatosan a favoritjait – de megoldotta, és lássuk be, felettébb meggy?z? órabérért kínozta a hascsikarás. Az általa eredetileg ajánlott jutalékot ugyanis harmadával csökkentette le a végére, és mindezt úgy, hogy a leend? munkatársak még hálásak is voltak neki.
Sajnos, az igazán jó dolgok nem tartanak örökké, végül csak kiderült, hogy a legalacsonyabb ajánlat is 2,6 százalék volt – de addigra már minden elrendeztetett.
Utóbb aztán az is világossá vált, hogy még ez a legyalázott jutalék is túlságosan magasnak bizonyult – és paradox módon épp azokat tette tönkre, akik a haszonélvez?i voltak.
A szerencsés nyertesek kezdetben reggelt?l estig hajtottak, és a kemény munka meg is hozta a maga gyümölcsét. A tanári fizetésük öt-tízszeresét vitték haza minden egyes hónapban és Béla nem fukarkodott, pontosan odaadta, ami járt.
Az els? félévben gazsuláltak, hálálkodtak, Lajos majd hasra esett a nyelvében, valahányszor összefutott Bélával.
Aztán lassan az összes adósságot kifizették, lecserélték a kamaszodó Skodát egy alig pár éves – persze kombi! – nyugati autóra és megvették az els? EGÉSZ ÉVES szolárium-bérletet az asszonynak. Érdekes módon, ahogy n?tt a családi költségvetés igénye, úgy kezdték egyre tisztábban felismerni, milyen szörny? igazságtalanság sújtja is ?ket.
Béla, ez a rohadt kizsákmányoló valójában nem egyéb, mint egy semmirekell? here, aki az ? verejtékes munkájuk elorzott gyümölcséb?l él.
– Mi tartjuk el a céget!
– Ha mi nem lennénk…!
Ilyen, és hasonló szövegekkel dobálóztak, és kezdték maguk is elhinni, hogy ha ?k nem lennének, a cég másnap be is dobhatná a törülköz?t.
El?ször céges autót követeltek. Megkapták. Aztán külön raktári segédmunkást, mert
– …A mi id?nk túlságosan értékes ahhoz, hogy pakolászással töltsük!
A végén már éppen csak személyi titkárra nem tartottak igényt.
A koronát Lajos tette fel a dologra, amikor egyik reggel, hóna alatt a munka törvénykönyvével jelent meg, és miután látványosan lerakta, közölte, hogy nekik a törvény szerint munkaruha és túlórapénz is jár.
Azt hiszem, ez lehetett az a pont, amikor Bélánál elszakadt a cérna. Semmi látványos dolog nem történt, s?t, ha lehet, még engedékenyebbnek mutatta magát, de közben szorgalmasan ásta a gödröt egykori kollégái, barátai útjában.
Segéd-üzletköt?ket vett fel melléjük, hogy legyen, aki pakol, amíg ?k az eladást intézik. Egy másik helyi vállalkozóval – aki nem mellesleg régi barátja is volt – megállapodott, hogy az ? áruját is a cég üzletköt?i terítik, persze külön pénzért.
Lett is nagy ógás-mógás.
– A hetedik b?rt is lenyúzzák rólunk! – panaszkodtak a cég oszlopai, miközben másfélszeres fizetést vettek fel az alig valamivel több munkáért.
Csakhogy id?közben elkészült a gödör!
Béla egy nap behívta mind a hat üzletköt?t, és minden további nélkül felmondott nekik.
Ezek kétségbeesetten rohantak át Tivadarhoz – ? volt az a bizonyos másik vállalkozó. Tivadar biztosította ?ket, hogy nála továbbra is dolgozhatnak – csakhát az áruja túl terjedelmes a családi kombihoz… Persze, ha vesznek egy-egy áruszállítót, az egészen más, ez esetben még attól sem zárkózik el, hogy az ? árui mellett Béla konkurenciájának is terítsenek, ha belefér. Tudott is rögtön ajánlani egy baráti autókeresked?t. Az exkollégák megtakarítása – némi családi kölcsönnel megfejelve – bizony ráment a teherautók el?legére, a maradékra meg negyven százalékos kamattal megspékelt hitelt kaptak, ami er?sen megterhelte a családi költségvetést, de a fiúk szeme el?tt a fényes jöv? lebegett, az édes bosszú, amikor a piaci lehet?ségeit?l megfosztott F+Sz Kft romjaira hágva immáron ?k kaszálják majd a nagy pénzt.
Eddig táncolhattak az egykori kollégák, egyben renegát alkalmazottak a vermet fed? vékony gallyakon. Másnap eljött az igazság pillanata, a verem teteje hangos reccsenéssel beszakadt, és h?seink bezuhantak a verem alján gonoszul várakozó, hegyes karók közé.
– Rossz hírem van, fiúk! – mondta Tivadar, amikor a „piac urai” másnap, els? önálló munkanapjukon megjelentek a telephelyén. – A Béla úgy alátok kínált, hogy nem tudtam neki ellenállni. Övé az üzlet. Sajnálom. Talán próbálkozzatok az XY Kft-nél – ez volt Béla legismertebb versenytársa.
– Természetesen örömmel szolgálunk ki Benneteket! Készpénzért! – mondták nekik az XY Kft-nél.
Csakhogy az üzletb?l semmi sem lett, hiszen minden pénzük az immáron teljesen feleslegesen megvásárolt teherautókban állt, amit hitellel terhelten lehetetlen volt eladni, a havi részletek pedig jövedelem híján egykett?re kifizethetetleneknek bizonyultak.
Nagyjából ekkorra esett, amikor Béla kivétel nélkül mindegyiküknek küldött egy kis csomagot: a Munka Törvénykönyvét – díszcsomagolásban.
Legutóbbi módosítás: 2009.06.28. @ 07:21 :: Psenyeczki-Nagy Zsolt
