El is gondolkodtam egy keveset a dolgon, és hirtelen megkeményedett a szívem. Egy ilyen leányt, aki a rideg északi nemzettségekt?l érkezett, nem gy?zhet le semmi félelem a jöv? napjaitól, f?leg egy olyan csinos férfiútól, akinek látni véltem leend? férjemet!
– Igen bátyám, nem felejtem, honnan jöttünk! – láttam, örül, úgy gondolhatta, megtette kötelességét, mellyel a múltnak tartozott. Ha tudta volna milyen támaszt adott nekem, talán még jobban örülne.
– Na szaladj, kisasszony, igyekezz a ruháddal, mert lassan itt az alkalom!
Elégedetten mosolygott rám sötétl? bajusza alatt.
Esküv?i ruhám már hónapok óta készült. A lányok is segédkeztek a hímzésben, de a java rám várt napról napra. Az anyagot még asszonyanyám rendelte, miel?tt eltávozott az él?k sorából. Akkor magam sem gondoltam, hogy ilyen hamar szükség lészen rá. Kicsiny leányka voltam, éppen kilencéves, amikor gyönyörködnöm és örülnöm kellett a nehéz bársony kelmének, de csak zavart a dolog, mert elszólítottak játékom mell?l. Mostanság pediglen, mikor tudtam, mit akarnék, már kevéssé tetszett, de nem tehettem ellene semmit. Igyekeztem legalább hímzéssel nekem tetsz? módon ékesíteni. Bíborszín? szoknyámhoz fehér tafota pruszlik készült és dúsan hímzett fels?. Leend? cipell?m valóban a legújabb divattal vetekedett, hosszú orrú, hímzett bársony. Ez igazán kedvem szerint való volt.
– Irigyellek, Erzsébet, gyönyör? menyasszony leszel – fordult felém Ilona, ki sokat segített a varrásban.
– Nem leszek én szép egy szemernyit sem – morgolódtam.
– Dehogy nem, megládd, szerelmes lesz Nádasdy, ha rád tekint, nyomban.
Éreztem, Ilona nem gúnyolódik, mégsem hihettem, amit mond, láttam én magamat jól a halovány tükörben. V?legényem pedig fehérnépnek igazán tetsz? dalia. Ett?l féltem leginkább, nem tetszem majd neki, és akkor még az is el?fordulhat, más asszonyszemélyek után meresztgeti fekete szemét. Kemény ember, sokan mondják, igazi nagyúrnak való. Szép és kezes szolgálóra vágyhat, márpedig én mindkett?ben hiányt szenvedek. Szép nem vagyok, kezesnek sem nevezett még senki, bár nem sokat szólok, nem sokat nevetek, haloványságom mégis olyan, mint a szikla, mely a messze távolban bólogat néha felénk. Nem lesz könny? dolga velem, hisz parancsolásra szoktam többnyire. Álmodozásomból egy macska ellenszenves nyávogása riasztott fel, ott volt a rokolyám szegélyénél, jó nagyot rúgtam bele.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: P. Szabó Mária
