Sonkoly Éva : Ballagási emlék

Igaz történet! *

Az ajtó kicsapódott sarkig. Egy fiú áll ott, kabát a vállán, táska lóg a kezében. Fejét leszegte, dús, sötét haj, fekete szeméből düh sugárzik felém.

   – Jó napot kívánok! – mondom.

   – Aszonták magáhó kő gyünnöm esztán, valami fejlesztésre…- elhallgat, méreget.

   Megmutatom a padot, kérem, foglaljon helyet. Lassan leül. A kis csoportban kuncogás kezdődik.

   Összesen öten vannak, de Feri megjelenése, különös belépője, meg a hírek róla, tudatja velem, hogy újabb “nehéz” gyerekkel van dolgom. Hatodik osztályos cigány fiú. Magatartási problémáiról híres az iskolában.

   Újabb kihívás az életemben. Megtalálni vele a hangot, szépen, kedvesen.

   Egy pillanatra átsuhan rajtam, hanyadik eset az életemben a problémás gyerek?

   Volt-e egyáltalán más?

   Mindegyik más-más rejtvény volt. Megfejtettem, utat találtam hozzájuk. Talán ezért kapom őket, úgy érzem, inkább ezért születtem.

   Bemutatkozom a kis csoportnak. Beszélünk arról, amiért így együtt vagyunk; a diszlexyáról.

   Feri pakol a padján. Oldalba löki padtársát, – Jó bőr! – súgja neki, aztán felém int a fejével.

   Úgy teszek, mint aki nem hallotta. Dolgozunk.

   Kis idő elteltével megkérdezi, csak úgy félvállról: – Magának van férje?

   – Van is, meg nincs is – válaszolom.

   Egyedül élek, de nem váltam el, így igazat mondtam.

   – Akkó maga úgy él, mint Rozi néni a szomszéd! – közli velem.

   Erre már mondanom kell valamit.

   – Hogy él Rozi néni? – kérdezem.

   – Hát ű úgy, hogy még én is bemászok hozzá, néha az ablakán, ha van kis pájinka bennem…- várja a hatást, ami persze nem marad el.

   Kivárom a harsogó nevetés végét. Nyugodtam közlöm vele, hogy nyolcadik emeleti lakásom ablaka igen magasan van, nem működik a dolog. Most rajta nevetnek kárörvendve.

   Lassan belerázódnak a munkába. Feri is küzd a radírral. Az óra végén azért ő megy ki utolsóként, hogy jól becsaphassa az ajtót.

 

Az iskola lakásomtól 15 kilométerre esik, autóba ülök, s hazafelé elgondolkodom.

   Régi emlékek törnek rám. Huszonévesen óvónőként kezdtem pályámat. Délben, amikor a gyerekek ebédeltek gyakran néztem ki az ablakon, mert ha nem esett, akkor érkezett meg egy bőszoknyás cigányasszony a túlsó oldalra. Kényelmesen leült az árok szélére. Lapos pálinkás üveggel kezdte az ebédjét. Végül pipára gyújtott, amit sok díszgombos zsebéből vett elő.

   Sokszor irigyeltem. Nem az életmódját, arról hallottam eleget, de a szabadságát, hogy nem zavarja senki, semmi.

   Aztán egy régen olvasott könyv jutott eszembe. Csodaszép cigánylányról, aki olyan szabadon élt, ahogy én csak álmaimban. Rét füvén aludt néha, de egyetlen szerelméhez élete végéig hűséges volt. Nem úgy, mint az említett Rozi néni.

   Tudom, az regény volt, ez pedig itt az élet, s a régi emlékem is az volt.

   Mekkorát változott a világ! Az a bőszoknyás cigányasszony régen úgy köszönt nekem, hogy “Kezit csókolom naccsága!”  – Most meg Feri gyerek…

 

Két évig találkoztunk, hetenként kétszer Ferivel. Lassan szelídült a magatartása, nekem pedig nőtt a türelmem.

   Mindig ő ment el utolsóként, s mesélt, de már nem arcátlanul, nem tolakodva. Csak néha vétett szórendi hibákat. Megtudtam, hogy a pimasz kis kamasz mögött egy elhanyagolt, otthon meg nem értett gyerek él.

Tudtam a hétvégi szórakozásairól, az épp soron lévő nagy szerelmeiről, kamasz álmairól. 

Nyolcadik osztályban tanév vége előtt ballagási meghívót kaptam tőle.

   – Jöjjön el! – kérte. –  Lesz új ruhám is…-

   Elmentem. Láttam, hogy ismerősöket keres a szeme a sorból. Mosolyogva nézett rám. 

Végül gratuláltam neki. Kezet fogtunk.

   – Tanárnő! Olyan jó, hogy eljött…- sóhajtotta.

   Sokáig fogta a kezemet. 

Hazafelé azon gondolkodtam ezen a napon más iskolákban vajon hány ilyen kézfogás zajlott?

Remélem, nem a miénk volt az egyetlen!

 

 szerkesztette: Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. május 6., szerda, 22:48

Legutóbbi módosítás: 2009.05.06. @ 17:46 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 579 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"