Placskó Lajos : Hajnaltól

Sajnos, az Irodalmi Rádió pályázatán csak 24. lettem vele, szerencsére nem 24-ből… ;-D *

 

 

 

 

 

A sötétség vaskos fekete leple lassan oldódott szürkületté. Kezdetben csak a táj domborulatai sejlettek elő derengő-homályosan és kétdimenziósan a gyöngyszürkére váltó keleti égbolt hátterében. Ekkor nagyot sóhajtott a folyópart. Álomittas locsogásából szinte a saját zajára ébredve — mint hangosan horkoló ember jóleső sóhaja — elindult a parti lombok közt a korán kelő szellő. A szél hűvös kezével először a Sajó hátát borzongatta végig, majd jókedvű hintázásba kezdett egy parti fűz vízbelógó ágain. A verébnép mondott hangos jó reggelt egymásnak először, egymás szavába vágva — neveletlen az ilyen mezei aprónép —, majd egy mosolygósképű kacsapár kezdett hápogva úszkálni, reggeliért bukdácsolni a fövenyes, sekély part menti vízben. Ekkor már csak a töbrök mélyén fekvő harcsákat és az éjjelre odúja mélyén visszaalvó mogyorós pelét vette körül a zsíros sötétség. A kis pele álmában egy vékonyka faágat szorongatott, mint az emberek gyereke a párnacsücsköt. Tubu úr, a balkáni gerle arra ébredt, hogy a szomszédos fa ághónaljába bújt gerletojó megrázta tollait. Ezt a hangot felkérésnek vette és még kócos búbbal a hölgy mellé reppent, duplájára fújta begyét és kimért hajlongások közepette mélyen gargarizáló begyhangon kezdte ismételgetni a saját nevét: „Tubúúúúúúúúúúúúúúúúúúú úr! Tubúúúúúúúúúúúúúúúúúúúú úr!” A karcsú gerlehölgy tovább folytatta reggeli toalettjét, közben nem mulasztotta el, hogy alaposan megnézze a tolakodó lovagot. A dalia ruházata kifejezetten zilált volt, egy farok toll hajlottan görbült el a többitől és — ó, minő hanyagság — a tegnapi sár a körmeire száradt. (— Ilyen öltözékben ideállítani! Hát kinek néz ez engem?) A tojó szemében egy pillanat alatt kialudt az érdeklődés, majd megvárta, míg a bólogató ifjú közel ér hozzá és szárnytővel úgy vágta tarkón, hogy csak úgy csattant. (Nesze neked közmondásosan lágy galambszív!) Tubu egy pöffentéssel kiengedte a levegőt felfújt begyéből miközben olyan erővel kellett kapaszkodnia a gallyba, hogy azonnal lepattant a sárdarab a körméről. Ettől függetlenül Tubu úr hormonoktól fűtötten és csodálattal nézett a kis tojóra, mintha azt mondaná:

— Azért is imádlak, te kis tüzes!

A hirtelen zajra a pele elengedte az ágdarabkát és ettől azt álmodta, hogy zuhan. Ijedten, gyors szívveréssel ébredt és remegő bajuszkái fölött, riadtan csillogó szemmel szimatolt ki az odú bejáratán. Ekkor már hangosan hancúroztak a verebek, a gácsér lobácsolva keresgélt a sekély folyóvízben, Tubu újabb monoton énekbe kezdett és már a cinkék is ott keresgéltek valami rovarféle után a nagy fűzön, ágról ágra ugrándozva, közben csengő hangon kérdeztek, feleltek egymásnak:

— Kincs? Kincs?

— Nincs! Nincs!

Az álomittas pele ekkor vette észre, hogy egy, az ő méreteihez képest hatalmas szempár figyeli közvetlen közelről. Ijedtében felkiáltott és beugrott odulakása legmélyebb zugába. Remegő mancsokkal, de villámgyorsan rántotta magára a száraz avartakarót.

Ez a hatalmas kiáltás csak pelekörökben volt hatalmas. Nekem úgy tűnt, mintha pici üvegszilánkot ejtettek volna le. Kuncogva léptem el az öreg, odvas fűztől.

— Tőlem ne félj, kicsi buta! — gondoltam, de talán ki is mondtam, mert olyan komikus volt az apró állat riadalma, hogy nem lehetett szó nélkül hagyni.

Pedig nem szoktam magamban beszélni, bár azt mondják – az egyetlen ember, akihez őszinte lehetsz, magad vagy. Ettől a „falvédő filozofálástól” kissé elszégyelltem magam és előrébb léptem, hogy jobban lássam a vadkacsákat, mert vidám pofácskájuk és okosan fénylő gombszemeik miatt nagyon szeretem őket. Ekkor karvaly csapott a verébcsapatra. A rét bohém csapata, mintha felszívódott volna, olyan sebesen tűntek el a bokrok ágas-bogas sűrűjében és mukkanni sem mertek. Csak egyik szerencsétlenül járt társuk vert még egy-két búcsúzót a szárnyával, aztán átlényegült — reggelivé a nagy madár begyében. A karvaly szigorúra húzott szemöldöke mögött nézett szét sárga szemével a világban, mintha azt mondta volna:

— Ez már az enyém! Nem adom!

Majd néhány tépés után lomha repüléssel suhogott el a maradékkal a közeli erdő felé, mert párjával mindent meg szokott osztani, ezt a kis verebet is, bár csak pár tépés az egész, de az asszonynak jólesik a figyelmesség.

A természet hamar túllép a tragédiákon. A kacsapár óvakodik elő elsőként a parti zizegő nádasból, majd egykét ifjú verébkakas kezd hangoskodni, a ragadozót mindennek elmondani — a háta mögött —, amint elmúlt a veszély. De emlékeztet engem egy emberi népcsoportra!

Már kezd ereje lenni a napnak. Az öreg harcsa is megmozdul a víz mélyén — hirtelen gyűrűt vet a felszín. Ekkor valami mozgás a gyalogösvényre vonzza a tekintetemet. Egy lány igazítja rozsdabarna cipőjét. Érdekes. Észre sem vettem a jöttét. Dúsan leomló, hullámos, vörös haját ruhájával megegyező színű vastag, zöld szalaggal köti el arcából, majd újra a cipőihez kuporodik. Ekkor, mintegy véletlenül felém néz, avarszín kabátkája válla mögé rejtve arca felét. Tekintetünk összefonódik. Szemei Boglárka lányom nagy, ragyogó kék szempárjára emlékeztet. Egyszerre mosolyodunk el. Ő apró, gyöngyöző kacajjal egyenesedik ki és dúdolgatva az erdős dombok felé indul. Szívemben örömteli érzésekkel indulok én is az ellenkező irányba, haza.

De azért meg-megfordulok, hogy újra lássam: itt van, megérkezett a tréfás kedvű, huncutszemű, táncos léptű Április.

Legutóbbi módosítás: 2009.05.01. @ 10:14 :: Placskó Lajos
Szerző Placskó Lajos 77 Írás
A Lajos nevet nem a szüleimtől, inkább a sorstól kaptam , hiszen egy véletlen elszólás volt az eredője. Ám, ha már kaptam, igyekszem becsülettel viselni. Tanítok. Két diplomával és egyre elkeseredettebben. Csak a gyerekek tiszta tekintete, az a pár felcsillanó szikra tart engem is ezen az önemésztő, őrült pályán, ami az én fajtám része. Közben vadul "pótcselekszem": írok prózát, verset, haikut, faragok fát, csontot, rajzolok és legújabban színészkedek - természetesen csak szűk körben, szigorúan amatőr módon. Három dologra vagyok büszke az életemben minden maradék nélkül és teljes csodálattal: a három lányomra.