Nagyajtai Kovács Zsolt : Az utolsó első nap

Az itt leírt történet fikció. Tudjuk azonban, hogy ami az életben megtörténhet, az meg is fog történni. *

 

 

 

A temetés után fáradtan ült le az éttermi asztal előtti székre. Nem is ült, zöttyent inkább… Meglazította fekete nyakkendőjét, kigombolta a fehér inge nyakát, hátradőlt a széken, és egy hatalmas nagy sóhaj kíséretében körbejáratta tekintetét az éttermen. Ahhoz is fáradt volt, hogy a fejét megmozdítsa, ezért csak nagyjából, szeme mozgatásával mérte fel a terepet, leginkább abból a célból, hogy megtudja, merre jár éppen a felszolgáló. Nem látta a pincért, hogy intett volna neki, pedig szomjas volt, kegyetlenül szomjas…

Gondolataiban teljesen más közegben járt, mint ahol fizikai valóságában létezett.

— Parancsol, Uram? Jó napot kívánok — szólalt meg a baloldalán egy kellemes, kicsit tán mélyzöngésű hang. Hallatára Ábel István összerezzent, Ágnes hangja, te jó ég, ez Ágnes hangja… Aztán tizedmásodperc alatt magához tért, pici meglepetéssel nézett fel a hölgyre — ez meg honnan keveredett ide —, és hirtelen nem is tudta, mit mondjon.

— Hozhatok Önnek valamit, Uram? — kérdezte a felszolgáló kisasszony nagyon kedvesen, s látva a vendég öltözetét, kellő tapintattal is.

Ábel István még néhány másodpercig látszólag tudattalanul, kissé tátott szájjal bámult a felszolgálónőre, majd hirtelen észbekapott, mint aki most tér vissza a Földre, pislogott kettőt, míg végre megszólalt.

— Igen, nahát, izé… Egy nagyon hideg sört kérek, üvegeset, és egy étlapot, ha kérhetnék. Bocsánat — mosolyodott el most végül István is.

— Semmi baj, Uram, elgondolkodott kissé — válaszolta teljes természetességgel a felszolgáló hölgy —, megesik az mindenkivel. Önnek, ahogy nézem, most különös oka is van rá. Milyen sört hozzak, Uram?

Megegyeztek a sör minőségében és fajtájában, fél perc elteltével Judit kisasszony — ez a név volt írva a kitűzőjére — már öntötte is a pohárba a habzó italt. Az étlapot a vendég elé tette, egészségére kívánta a sört, majd eltávozott az asztaltól. István fogta a kellemesen hideg poharat, és lassan fenékig itta annak tartalmát. Valóban nagyon szomjas volt. Kezébe vette az étlapot, de ki sem nyitotta, tudta, hogy bécsi szeletet fog kérni sült burgonyával, uborkasalátával…

Ágnes. Addig, amíg itt volt, amikor még láthatta, amikor akarta, annyira hihetetlen volt… Azt várta, egyszer majd felébred, és mond neki valamit. Ma délelőtt óta tudja, hogy soha többet nem láthatja. Ma délelőtt, tizenegy óra harmincöt perckor a koporsót leengedték a sírgödörbe. Rádobálták a földet, szépen megprizmázták, rengeteg virágot, koszorút tettek a sírra, rengetegen részvétet nyilvánítottak, akkor érezte először, hogy mennyire egyedül van. Állt a sír mellett, gyerekei családjaikkal együtt szorosan egymás mellett, ám tőle távol, legalább két—három méterrel… Nem törődött vele. Akkor még nem, és talán még most sem törődne, ha nem érezné az egész cirkuszt igazságtalannak.

Ágnes. Ő valószínűleg tudta, miért beszélte tele a gyerekei fejét azzal, hogy ne foglalkozzanak az apjukkal, nem érdemli az meg a hideg vizet sem. Bizonyára tudta, csak neki soha nem mondta el. A gyerekeket egyszer—egyszer megpróbálta szóra bírni, de azok válasz helyett elfordultak tőle. Tibor harmincéves volt, Laura huszonnyolc. Amikor ez a haragszomrád kezdődött, négy évvel ezelőtt, akkor is hiába akarta tisztázni a gyermekeivel, akkor sem engedték őt szóhoz jutni. És azóta sem, igaz, túl sokszor nem is próbálkozott. Tudta ő, hogy Erzsébet miatt alakult ki az egész ellenségeskedés. De Erzsébet már csak azután jött, hogy Ágnes elfordult tőle, egyedül hagyta őt. Tulajdonképpen Ágnes elfordulása okozta Erzsébetet. Szerette a feleségét, amíg az hagyta, pedig addig sem volt a házasságában túl sok öröme. A két gyermek születése, nevelése talán, de hát az nem kifejezetten a házasság, mint olyan, mint magánügy öröme volt, bár a gyermekek világra jöttéhez csak volt valami köze… Ágnes egyiket sem akarta, ő dolgozni akart, nem szívesen vállalta, hogy kiszálljon a munkából. Mindkét gyermek csak úgy, véletlenül érkezett, István pedig mindvégig érezte, hogy Ágnes sosem bocsátja meg neki a két szülés miatt kiesett hónapokat. Mert a ranglétra, meg hogy már hol tarthatna, ha nem pont akkor, hanem egy évvel később szül… Mintha nem lett volna mindegy. Ágnes szerint nem.

Négy évvel ezelőtt még nem tudták, hogy Ágnes beteg, az asszony ettől függetlenül nagyon furcsán kezdett viselkedni. Istvánnak nem volt nehéz felismerni a jelekből, hogy valami nagyon megváltozott közöttük. A felesége feltűnően kerülte, másik szobába, másik ágyba költözött, éjszakánként, ha közeledni próbált, nem fogadta. Munka után nem beszélték meg az aznap történteket, Ágnes nem készített Istvánnak vacsorát, kinn a konyhában megterített egymagának, és evett pár falatot. Ezután egy vallási témájú könyvet vett a kezébe, és késő estig azt tanulmányozta. Rövid két hónap alatt ezekből a könyvekből kisebb könyvtárnyit vásárolt össze az asszony, ettől kezdve annyit sem beszélgettek, mint addig. Ágnes az általa tanulmányozott vallás szerint rendezte be új életét, István meg nem kérdezett semmit, látta ő, hogy mi történik, és nem akart semmi perpatvart. Szépen, csöndben rászokott a házasságon belüli magányos életre. Ekkor kezdte másodszor újra az életét Ágnes mellett. Először akkor, amikor húsz évvel ezelőtt — a gyerekekre való tekintettel — a válóperes tárgyaláson, Ágnes kérésére, kijelentette, hogy nem akar elválni. Pedig, ha akkor…

Ez a magány azonban nem tarthatott sokáig. István az interneten megismerkedett Erzsébettel, az ismeretségből szimpátia, a szimpátiából szerelem lett, ahogyan az már csak lenni szokott. Eleinte kéthetenként, később hetenként találkoztak, nagyon szerették egymást, húszévesnek érezték magukat. Ágnes rájött, hogy István megcsalja, és ezt kegyetlenül igyekezett megbosszulni. István nem tudta, mit mondott Ágnes a gyerekeknek, de azt tudta, hogy valamivel nagyon félrevezette őket. Tisztázni igyekezett velük a tényeket, de a gyerekek levegőnek nézték őt.

István éppen bejelenteni készült válási szándékát, amikor kiderült, hogy Ágnes gyógyíthatatlan beteg. Megdöbbent, de rögtön tudta, hogy a válásból most sem lesz, nem lehet semmi. Harmincnégy évi házasság után — akármilyen is volt az — nem hagyhatta cserben az feleségét, kötelességének érezte, hogy mellette maradjon. Az utolsó két hónapban, amikor Ágnes már felkelni sem bírt, végig a felesége mellett állt, ápolta, gondozta, mesélt neki érdekes történeteket, igazat vagy kitaláltat, mindegy volt, csak elvonja Ágnes figyelmét a betegségéről. Hogy a vallási könyvek tanai, azok követése, az elmúlásról szóló magasztos fejezetek üzenetei hová tűntek Ágnes fejéből, arra István nem is akart gondolni. Neki az volt a fontos, hogy Ágnes ne szenvedjen. Két hónap alatt mindössze kétszer találkozott Erzsébettel, akkor is csak egy-egy fél órára, beszélgettek pár szót, és István sietett is haza. Erzsébet megértő volt, ő is tudta, hogy ebben a helyzetben István csakis akkor cselekszik helyesen, ha azt teszi, amit tesz. Erzsébet szerette Istvánt, olyannak fogadta el, amilyen volt, nem akart rajta semmit változtatni, és tudta azt is, hogy ebben a helyzetben neki nem lehet más feladata, mint a csöndes várakozás.

Öt nappal ezelőtt, azon az éjszakán, amikor Ágnes számára megszűnt a szenvedés, István először a gyerekeit hívta telefonon. Tibor majdhogynem közömbösen fogadta a hírt, de biztosította az apját arról, hogy reggel majd „arra jár, és beugrik”. Laura elsírta magát, de ő sem akart azonnal az apjához menni, sem pedig az anyjától elbúcsúzni. Erzsébet részvétet nyilvánított a telefonban, és megkérdezte, azzal, ha most odamegy Istvánhoz, segít-e valamit, de István megköszönte, azt mondta, nem, köszöni, nem hiszi.

A temetésen sokan voltak, de István egyetlen nevet nem tudott volna említeni, akik odamentek részvétet nyilvánítani. Nem emlékezett részletekre. Állt a sír mellett, csak a koszorúk szalagjait nézte, olvasta, de nem nagyon akarta, vagy nem nagyon tudta értelmezni. Érezte, hogy egyedül van, észlelte, hogy a gyerekei tőle távolabb fogadják a részvétnyilvánítókat, de azt csak ő tudta, mennyire távol vannak tőle lélekben.

Erzsébet nem akart elmenni a temetésre, és ebben István egyetértett vele.

— Jó étvágyat, Uram! — hallotta hirtelen a kellemes hangot István, és Judit kisasszony elétette az ételt. — Ha hozhatok még valamit, csak tessék szólni nekem, itt leszek nem messze — mondta Judit, és már el is fordult egy másik asztalhoz. István most döbbent csak rá, mennyire éhes, így hát azonnal nekilátott a szépen feltálalt ebéd elfogyasztásához.

Megebédel, és elmegy Erzsébethez. Így beszélték meg. Illetve, nem egészen, mert Erzsébet azt mondta, ebéddel várja őt, de már éhes is volt, és nagyon szomjas. Majd megeszi azt az ebédet vacsorára, jó lesz az akkor is.

Most az jutott eszébe, hogy harmadszor kell új életet kezdenie. Harmadszor, és egyben utoljára. Biztos volt benne, hogy ez a nap az utolsó első nap az életében, ma az Erzsébettel való közös, új életét kezdi. Tudta, hogy több ilyen napja nem lesz. Mert nem lesz rá szüksége. Erzsébettel szeretik egymást, a két esztendő alatt, amióta ismeri, nem volt köztük komolyabb nézeteltérés, hitte, hogy nem is lesz. A gyermekei… Ha ők akarják, megtalálják, de nem fogja keresni őket. ők tudják, mit és hogyan cselekszenek.

Fizetett, és elindult Erzsébet lakása felé. 

Az utolsó első nap elkezdődött.

 

Legutóbb szerkesztette - Nagyajtai Kovács Zsolt
Szerző Nagyajtai Kovács Zsolt 116 Írás
1950-ben, Békéscsabán születtem, és mindig itt éltem eddigi életemben. Köteteim:Én vagyok én, te vagy te...(regény, 2004.); Két nő (regény, 2005.); Bölcs vagyok nagyon...(versek, prózák, aforizmák, 2006.); Az utolsó szerető (regény, 2007.) Kiadó: Accordia Kiadó, Budapest