Laura Alen : Ábránd (ki)

Nyomtatás

Fakó fényképr?l idegenül nézek.

Hasonlít, de ki néz rám,

mosolyog az arcommal?

Múltban kutatok,

mocorgó  emlék nyúltagyam fárasztja,

meger?szakolom elmém,

alaktalan köveket, vagy üres foltokat találok,

… csak a  pemetecukor íze eleven.

…

Ki tudja már, mi mindennek álmodtuk meg magunkat tegnap,
vagy azel?tt? Aztán vesztett  álmok  helyére  újakat kértünk,
s ha nem tetszett, halvány  harmóniának reméltük, és éltünk.
Most  kavargatjuk  kih?l?  világunk, beleszédítünk  egy  kis

édeset, családi fészket ?rzünk, némi megújuló  ölelésvággyal,

csak immel-ámmal szeretünk.
Hajlandóságot mutatunk minden szépre, magasztos eszmékre,
de ezt is csak unalomból  tesszük, igazolásként  az utókornak.

…

Szenvedélyb?l  higított  szerelem 

életb?l törékeny, félig-függ?ség  lett.

Már kezdtem elhinni, így helyes,

és megtörténnek  egyszer?en a dolgok.

Hát ezt akartam?

Mert boldoggá nem tett. Nem!

Most ellentmondani szeretnék,

magamnak bizonyítani:

Van bennem még lelkesedés,

változtatni akarás a jobbra.

Végre elérhetem, amiért indultam

Gyáva már nem Leszek!