Kavyamitra Maróti György : És a hajó megy-1.

In memoriam Federico Fellini

 

A nagy, királyi trónushoz hasonló karosszék a tatfedélzet pallóihoz volt erősítve oly módon, ahogy azt Federico, a Mágus kérte Giovannitól, a La Speziából elszármazott hajóácstól.
Viharnak, esőnek, hullámzuhatagnak ellenálló nagy és erős csavarokkal volt az a karosszék rögzítve: úgy lett a hajópadlóhoz erősítve, hogy ha e karosszékbe telepedett a Mágus, és kényelmesen elhelyezkedett, akkor a tatfedélzet korlátjának felső szélvonala éppen a látóhatár vonalában haladt; továbbá a főárboc csúcsa déli tizenkettőkor a Nap közepére esett, éjfélkor meg a Sarkcsillagra.
Mindezt a Mágus rendelkezte így; természetes, ahogy a hajó haladt, fordult és ringott az Óceán hullámain, úgy változott a Trónus helyzete is, ám a Mágus azt mondta, hogy néki épp e változásokra van szüksége ahhoz, hogy mindig – legalább hevenyészett módra, mielőtt komolyabb megfigyeléseket végezne – meg tudja állapítani, merre jár a hajó.

A pontosabb helymeghatározáshoz aztán különféle titokzatos, mágikus-rejtélyes eszközöket is igénybe vett a Mágus, de ahhoz, hogy nagy vonalakban megmondja Kristóf kapitánynak, illetve a hajómesternek – Juan de la Cosának -, hogy hol járnak, elég volt abba a királyi trónushoz hasonló, szépen faragott karosszékbe telepednie.
Legalább is a Mágus így mondta.
Rendben is volt ez, kicsiny kis hajszál került csak a levesbe, jelesül az, hogy a Mágusnak a leghaloványabb fogalma sem volt arról, hol jár a hajó.
A Mágus – Federico néven szólított – ugyanis szemfényveszt? volt.

Talán épp a Mágus e fölt?n?en „sciarlatano” volta miatt, Kristóf kapitány vegyes érzelmekkel tekintett Federicora; magával is csak azért hozta, mert Gazdái er?sen ragaszkodtak a Mágus jelenlétéhez, ugyanis mindenfelé a szárazföldön csodákat meséltek helymeghatározó képességeir?l, tudásáról.
A szárazföldön igen, de valamirevaló tengerész sosem hallott a Mágusról, szinte felmérhetetlen tudásáról.
A Kapitány épp e tekintetben kételkedett nevezett Federicoban, bizalmatlanul nézte a Mágus hókuszpókuszait, ám azt – kénytelen – elismerte, hogy Federico minden nap berajzolta a kapitányi térképre a hajó helyzetét.
Meg aztán ott volt az a tény is, hogy Federicot szinte babonás félelem vette körül. Tekintélye  vitathatatlan volt  a szedett-vetett, innen-onnan tengerészek körében: szigorú és határozott volt, ám mesélni úgy tudott, hogy mindig sikerült az egyre távolabb kerül? hazai tájakat, semmibe t?nt férfiakat, n?ket  a fedélzetre varázsolni.
Így hát Kristóf kapitány kételyeit elhallgatta, és ezt nagyon jól tette, mert a hovatovább föl- föllázadó matrózokat mindig sikerült a Mágusnak elb?völni, és megnyugtatni meséivel.

Mert mégis csak hetven napja már, hogy útnak indultak Palos kiköt?jéb?l, és legalább hatvannyolc napja semmiféle szárazföld nem mutatkozott, csak a hol lágyan, hol haragosan hullámzó Óceán végtelen tükre. Fogyóban volt a friss élelmiszer, fogyóban a liszt, a szárított, sózott hús, érlelt olajbogyó, fogyóban a matrózok türelme.

Federico minden délel?tt – vagy inkább déltájban -, b?séges villásreggeli elfogyasztása után jött föl a fedélzetre, betelepedett a karosszékbe, egy kis asztalkára rejtélyes, hókuszpókuszoló eszközöket helyezett, aztán megnézte a látóhatárt, mely olykor éppen a hajókorlát magasságában volt, máskor meg nem; megnézte a f?árboc csúcsát, mely olykor belelógott a delel? napba, máskor meg nem.

Mindezekb?l következtetéseket vont le: aztán csak ücsörgött trónhoz hasonló ül?helyén, mélázott, hallgatta a matrózok fecsegését.
Végül biztos kézzel berajzolta a hajó helyzetét Kristóf kapitány térképére, és visszatért kajütjébe, hogy hatalmas adag vacsoráját elfogyassza.

A Mágus módszere csalhatatlanul tökéletes volt: délben megnézte milyen irányban haladnak, nagyjából felbecsülte a hajó sebességét, és az el?z? nap berajzolt helyzethez képest így helyezett el újabb kis csillagocskát a térképre, majd a két csillagot határozott vonallal összekötötte. Ez a tengeren áthúzódó vérvörös vonal volt hivatva jelölni a hajó útját.
Rendben is lett volna mindez, csak épp azoknak a csillagoknak semmi közük nem volt a hajó tényleges helyzetéhez.

Más szempontból azonban Federico nagyon is megérdemelte a b?séges villásreggeliket, jóíz? vacsorákat, venetoi vörösbort.
Mert ha hajó helyzetet meghatározni nem is tudott, tudott édesen, plasztikusan mesélni, és lecsillapítani h?börg? fedélzetiek lázongását.

Leghamarabb az otthoni tájak és a n?k hiánya háborgatta meg a matrózokat, ezeket a majdnem vadállati, nem ritkán tömlöcb?l kiszabadított, és hajóútra indított embereket.
Morgolódtak.
„Szárazföldet akarunk!
Fákat!
Pofa vörösbort egy trattoriában!
Friss, most kisült vacsorát!
N?t!
N????t akaroooook!”
Így morgolódtak, sipákoltak, olykor egyenesen kiáltoztak  az emberek, és a trónján ül? Mágus hallgatta ?ket egy darabig, aztán el?bb – utóbb megszólalt.
Nem kellett hangosan szólnia, a marcona matrózok felneszeltek arra, hogy beszélni kezdett, köré gy?ltek, és figyelemmel követték Federico meséjét.

Rivabellában – ahol születtem -, lent a kiköt?ben volt egy trattoria. – kezdte mesélni a Mágus. – Valaha egy halász volt a tulajdonosa, meg annak felesége, csak hogy a halászember egy viharban odaveszett, aztán a felesége vette át a kis üzlet vezetését.
Én, ifjú, ártatlan legénykeként, sokszor belestem abba a trattoriába, elnézegettem azt az asszonyt, és éjszakai álmaimban el?-el?vettem képzeletemb?l, de bemenni az üzletbe sosem mertem.
Az a n?, az a n?!
Mint a bálna a halak közt, olyan volt ? az asszonyok között; mint a bálna a halak közt: túlméretezett, túlteng?, öt férfire való.

Túltengett mindene: gyakran lestem kintr?l, mikor a különböz? tányérokat meg poharakat rakosgatta különféle polcokra, és háttal állt az ajtónak.
Tompora rám kerekítette magát hatalmasan, és olyan volt, hogy két-három éjszakám se lett volna elég becserkészni tájait.

Hát még a keblének két halma: egyenként is nagyobbak voltak, mint a fejem, hát még együttesen!
Mondom: titokban sokszor meglestem azt a bálnan?t, ám egy este…
Csoda történt barátaim, igazi csoda, egy épp csak a gyermekkorából kilépett ifjúval, énvelem. Énvelem történt a csoda!
Szépséges májusi alkonyat volt, Rivabella tengerpartját elárasztotta a babér, virágzó olaj és a rózsátlép? szerelem illata. Donna Belcolore a trattoria el?tt küszködött egy hatalmas hordóval, melyet be szeretett volna juttatni üzletének pincéjébe, épp, mikor én arra jártam.
Tudtam, azonnal tudtam: itt a nagy alkalom.
Udvariasan köszöntöttem a bálnanőt, és fölajánlottam szolgálataimat.

– holnap befejeződik –

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.08. @ 09:33 :: Kavyamitra Maróti György
Szerző Kavyamitra Maróti György 400 Írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.