Takács Dezső : Madaraskönyv I.

A gólya

 

 

Apám személyes tárgyait felemésztette az idő. Galambszürke felöltőjét, hasított bőr zakóját, mániákusan ragyogóra fényesített csizmáját, vagy a vastagkeretes szemüvegét ma már hiába is keresném. Kedvenc kanala sem billeg a kihúzott fiók alján, pedig azt a hadifogságból hozta magával, hogy azután már élete végéig azzal merje a levest, a maga sajátos módján, fonákkal, bentről kifelé.

Ecsetjeit, a beszáradt festékes tubusokat, a palettákat, a festőállványt viszont mintha lelkének egy-egy kis darabját őriznénk, úgy vigyáztuk. Rakosgattuk jobbnál jobb helyekre, s ha költözni kellett, végül mindig feltuszkoltuk azokat is a szállító járműre. Így megmenekültek. Az ezekkel festett képei díszítik a falat ma is mindannyiunk lakásában. Ha elnézek a monitor felett, a nyári zivatar után párolgó mezőt látom. A látóhatár alján még ott sötétlenek a viharfelhők, de a dűlőút tócsáiban az eső utáni különöskék égen már ragyog a délutáni Nap. Kapával a vállukon, felgyűrt ruhában, mezítláb tocsognak haza az emberek, hámba dőlve vonszolja a sárban szekerét a két ló, s a szekér után kötve ott cuppog velük a tehén. Mára bevégeztetett.

Őrzök még két csendéletet, és őrzöm a télvégi képet az Aradi útról, háttérben a katolikus temetővel,   ahová megtért anyám mellé, épp ilyen tájt, áprilisban, immár harmincöt évvel ezelőtt. Nem volt hosszú élete, s abból majd kilenc évet, minden szándéka ellenére, katonaruhában töltött. Három év Szolnokon az utászoknál. Leszerelt, hamarosan kitört a háború, behívták. Az orosz frontról ő, a sors különös kegye folytán, nem Jány Gusztáv aktatáskájában, hanem élve került haza, hogy nemsokára már Budapest ostrománál menekülhessen az orosz gránátok elől, s végül jó kétévnyi hadifogság után, egy hosszú gyaloglás végén, a hazaérkezés pillanata előtt az árokparton még egyet pihenve nézhesse a fészkét javítgató gólyapárt. Megjárta a hadak ördögien kanyargó útját, s megérkezett oda, ahonnan elindult. Ez  is így tavasszal volt, 1947-ben. A fészek már évtizedek óta ott magasodott a faluszéli ház kéményén. Később én is sokszor rácsodálkoztam, arra jártamban, s még ma is ott lenne, ha le nem bontják alóla a házat.

Vajon Apámnak akkor a gólyákról eszébe jutottak-e a gyerekei? A Nővérem, aki úgy lett hároméves, hogy az apja még nem látta, s én, aki még csak a vágyaiban éltem, de biztosan ott lehettem, és nagyon erősen követeltem a jussom, mert ’48 nyarán, nem sokkal a gólyák után meg is érkeztem.

    Hét év múlva, egy nyári alkonyon Anyám már az én kezembe nyomta a kék zománcos tejeskannát.

— Menjél, fiam!  Rózsi néni már biztosan végzett a fejéssel.

    Mentem. Odafelé nem is volt semmi gond. Az alig harminc centis betonlapokból egysorjára kirakott madzag-járdán gyalog, biztonságosan el lehetett menni. A bicikli is elment, ha éppen eleget ivott a gazdája.

Rózsi néni kimérte a liternyi tejet, és én elindultam visszafelé. A gólyás ház kéményére éppen akkor érkeztek haza a szülők, kezdődött a vacsora. Innentől kezdve le nem vettem szemem a madarakról.  A házon túljutva megfordultam, és hátrálva bámultam az igencsak zajos nagyjelenetet egészen addig, míg el nem értem a törött járdalapot.

A tej háromnegyede elfolyt. Az egyszerű és egyenes megoldás az lett volna, ha visszamegyek Rózsi nénihez, és ő jót nevetve rajtam pótolja a hiányt. Nem ez történt. Kombinálni kezdtem, bár esküszöm, az ideig egyetlen krimit sem láttam. Moziba is mindössze egyszer vittek el, azután soha többet. Puccini  Pillangókisasszonya ment feliratozva. Mikor Pinkerton hadnagy a virágba borult cseresznyefák alatt szívszaggató áriába kezdett, bennem elszakadt az addigra már igencsak vékonyra sodort cérna, és felüvöltöttem: 

— Anyu, eredjünk már haza!

Akkor nem mentünk mindjárt haza, most viszont még akkor is menni kellett, ha ez negyed liter tejjel elképzelhetetlen volt. A megoldást a sarkon árválkodó ártézi kút kínálta. Ott fél literre egészítettem ki a nedűt, s ehhez hozzácsaptam otthon:

— Rózsi néni elnézést kér, de csak ennyit tudott adni! — s a dolog rendben is volt.

Azaz lett  volna, ha Anyám nem akarja felforralni a löttyöt. Sajnos, megpróbálta. Azt, hogy szegény Rózsi néni mi mindennek minősült, most elhagynám.

Másnap alkonyatkor együtt mentünk tejért. Anyám vitte a kannát, én izzadtam. A törött járdalapnál előbb a beszáradt fehér foltot, majd a fészkükön pöffeszkedő gólyákat vette szemügyre. Rózsi néni megúszta. Én meg, ha néha arra tévedek, hallgathatom a kopott katonazubbonyban árokparton üldögélő Apám gyóntatását:

— Látod fiam? A legrövidebb út mindig az egyenes!

Legutóbb szerkesztette - Takács Dezső
Szerző Takács Dezső 190 Írás
Viharban érkeztem, vaksötét éjszaka. Hajlongó jegenyék, átázott föld szaga, s Anyám volt ott még, meg a bába, mikor belesírtam ebbe a világba, a Sztálin utca nyolcban, alig hallhatóan.