Vandra Attila : Családi erőszak I. rész. Sürgősség a Menhelyen

Eredetileg másról akartam írni. Aztán a novella autonóm lett, s ezt íratta meg velem, így íratta meg magát.
A folytatásban kitolok vele, s csak megírom eredeti ötletem is, de nem lesz kész holnapra… Ne üssetek agyon.

      – Váradi doktorn? – nyitott be az asszisztensn? –, telefonon keresik.

      – Százszor megmondtam már, amikor egyéni terápiát tartok, ne zavarjon a telefon miatt, hanem jegyezze le, ki keresett, a számát is, s én visszahívom, ha befejeztem.

      – Tudom, de Bács Adél doktorn?, a pszichiáter-gyakornok keresi, a Családi Er?szak Áldozatainak Menhelyér?l, s azt mondja, sürg?sség. Rendkívül izgatott a hangja…

      – Mi a franc történt már megint? – dühöngött. – Amikor szinte sikerül megtörnöm a jeget az egyik legnehezebb páciensemmel, megzavarnak, s megszakítják a pszichoterápiát.

      – Mi a baj, Adélka? – szólt bele idegesen a telefonba.

      – Megjelent a Vargáné férje. Az ?r nem akarta beengedni. ? er?sködött, hogy akar beszélni a feleségével. Tudta, hogy itt van nálunk. Ha kell – mondta -, az ?r maradjon ott, amíg beszél vele, hogy ne álljon fenn a veszély, hogy bántalmazza. Tudja, hogy féltik, hogy bántalmazni fogja. Könyorgött, hogy hagyják beszélni vele.

      – Ezúttal józan volt, gondolom.

      – Természetesen, vasalt ing, rend ruha, és nyakkend? volt rajta. Illedelmesen, nyugodt hangnemben beszélt. Nem fenyeget?zött, nem er?szakoskodott. De el nem lehetett téríteni a szándékától. Addig rimánkodott, amíg felesége meghallotta a hangját, és el?jött.

      – Akkor gondolom, térdre borult el?tte, megígérte, hogy soha többé egy ujjal se ér hozzá, elmondta, hogy szereti, és nem tud nélküle élni, hozott egy nagy csokor rózsát…

      – Orchideát.

      – A felesége pedig boldogan megbocsájtott neki, s most csomagol.

      – És nincs érv, amelyik meggy?zhetné, hogy élete nagy hibáját követi el. Hiszen már ötödször menekült a menhelyre. Férje mindannyiszor megígérte, hogy soha többé nem iszik, és soha többé nem bántja. S alig telt el néhány nap, újra az éj közepén jelent meg, kéken-zölden. Hogy tud mégis hinni üres ígéreteinek? Könyörgöm, beszéljen vele, s beszélje le! Tegyen valamit! Életveszélyben van! – mondta a fiatal orvosn? kétségbeesetten.

      – Kollégan?, ne értékelje le önmagát. Meg vagyok gy?z?dve, hogy mindent jól csinált, s emberileg megtett mindent, amit bármely tapasztalt szakember megtehetett volna. Fogadja el, hogy szakmánknak vannak határai, s nem tudunk mindenkit megváltani. Csak annak tudunk segíteni, aki igényli segítségünket.

      – Az a n? veszélyben van… Legközelebb megöli!

      – Igen, fennáll ez az esély, és én is aggódom miatta. Én is megpróbáltam volna lebeszélni, ha én vagyok szolgálatos, és nem ön, kedves kollegina. S én is kudarcot vallottam volna. Ahogyan sok hasonló esetben kudarcot vallottam. Két alkalommal pont ezzel a n?vel. A rend?rséget is kiküldtem hozzájuk, de Vargáné a védelmébe vette a férjét. Mindent letagadott, vagy minimalizált, s azt mondta, minden rendben. Kedves kollegina, tudom, hogy mindent elkövetett, volt alkalmam meggy?z?dni lelkiismeretességér?l, és szakmai tudásáról. Magabiztosan állhat nemsokára a pszichiáter szakorvosi vizsga elé. De ha jó szakember akar lenni, még ennél többet kell tanulnia. Azt, hogy elfogadja, hogy vannak határai. Hogy vannak menthetetlen esetek. Ha nem a pszichiátriát, hanem a kardiológiát választja, ott is szembesült volna azzal, hogy nem minden infarktusos beteg menthet? meg. S nem tud azokon se segíteni, akik nem veszik be a felírt gyógyszereket.

      – Hogy lehet ennyire rideg, érzéketlen…

      – Kollégan?, mondja, ugye, azért választotta a pszichiáteri pályát, mert az apja alkoholista volt? Ugye, azért keresett munkát a Menhelyen, mert gyermekkorában bántalmazták? Nézzen szembe a tükörrel. Kit is akar ön kétségbeesetten megmenteni, e n?ket, vagy azt a kislányt, akit anyja nem tudott alkoholista apja el?l megvédelmezni? Anyja helyett vezekel? Vajon minden elméleti ismerete és szakmai gyakorlata mellett képes lesz-e a lehet? legjobb szakmai döntéseket hozni, ha állandóan azt a kislányt próbálja megmenteni? Ami annak a kislánynak jó, vajon jó-e a pácienseinek is? Hány bántalmazott n?t kell megmentenie, hogy felmentse édesanyját? És még hányat, hogy az a védtelen kislány ne féljen többé? Hogy megszabaduljon a b?ntudatától? B?ntudata hagyja-e majd, hogy helyes szakmai döntéseket hozzon? Fel kell dolgoznia a múltat, ha jó szakember akar lenni. E pályán a múltja állandóan kísérteni fogja. Tapasztalatból mondom. Tudja, miért sántítok? Egyszer apám úgy megvert, hogy eltörte a lábam. A kórházban anyám azt vallotta, s nekem is azt kellett mondanom, hogy leestem a lépcs?n. Tudom mit érez. Én jó ideig pszichoterápiára jártam, miután letettem a szakorvosi vizsgát. A szupervizorom tanácsára.

      – Önt is bántalmazták gyermekorában? – kérdezte a fiatal orvosn? meglepetten.

      – Nem tudta… Az ilyennel nem szokás eldicsekedni. Bennem is ott él a gyermekor megszokása: takargatni a családi szennyest. Apám tanár volt. Köztiszteletben álló ember. El se hitték volna, ha azt állítom, hogy bántalmazni szokott engem is, anyámat is. Mások el?tt udvarias volt anyámmal, el?zékeny, drágámnak szólította, rossz szót nem mondott róla. Ahogyan a vendégek kitették a lábukat, hangnemet váltott, s lehordta a sárga földig. S ha nagyon feltúrázta magát, ütött is. S a tanáriban el?adásokat tartott az er?szakmentes nevelésr?l… Senki se tudta, mi folyik a házunk négy fala között. Magamba kellett fojtanom. Hiába is panaszkodtam volna, senki se hitte volna el. Állandóan védte a családról kialakult jó véleményt. Miután kékre-zöldre vert, amiért kiöntöttem a tejet az abroszra, anyám könnyek közt mondta: “Máskor jobban vigyázz, kislányom…” Nem mert védelmemre kelni. Elárult… Nekem is van egy védtelen, megmentend? kislányom. S egy anyám, aki helyett vezekeljek.

      – Bocsánat…

      – Ne értékelje le önmagát, és ne kérjen bocsánatot fölösegesen. Ne legyen b?ntudata azért, mert eddig nem kötöttem ezt az orrára – mondta

      – Úgy értettem, hogy sajnálom, hogy el?ítéleteimt?l elvakulva, mindezek ismeretének hiányában ítéltem meg önt – változott meg hirtelen Adél hangneme.

      – Ez már beszéd. Most már nem a b?ntudatos kisgyermek, hanem a feln?tt beszél önb?l, aki vállalja a felel?sséget tetteiért. Tévedni emberi dolog. De térjünk vissza arra, amir?l beszélünk. Ezt a Menhelyet én alapítottam, két évig el?szobáztam a hatóságoknál, hogy megkapjam az engedélyt, és támogatást. Én írtam a pályázatokat, hogy a folyamatos fenntartásához szükséges anyagi támogatás beszerezzem, s én számolok el az adományokkal. Ezt csinálom ingyen és bérmentve. A családomtól vonva el az erre szánt id?t. Ja igen, kivéve az utolsót. Azt ön hozta össze. Nem vagyok komplett. Nekem is van egy fölösleges kerekem, s egyik lötyög a helyén. A mi pályánkon több a pszichikailag sérült ember, mint az átlagnépességben. S azon n?knek, akik a családi er?szak ellen küzdenek, azoknak nyolcvan százaléka családi er?szak áldozata volt… Ez adja a motivációnkat, és ez a nagy csapda, ami ránk leselkedik. Állandóan önmagunkat próbáljuk megmenteni.

      – Csak nem tudok belenyugodni, hogy ez a n? a vesztébe rohan…

      – Látom, már kezdi érteni, amit mondok. Az alkoholisták nagy része a “sikeres” elvonókúra után visszaesik. Még nem született meg az módszer, amely nagy részüket meg tudná gyógyítani. Ha valaki megtalálná, meg is kapná érte az orvosi Nobel-díjat. S mit ér el vele, ha rá próbálja kényszeríteni? Azt, amit a legtöbb alkoholista-feleség ér el magatartásával. Még jobban belekergeti az alkoholizmusba. Az alkoholista úgy érzi, hogy a felesége üldözi azzal, hogy kiönti az alkoholt a kagylóba, hogy eltiltja az ivócimboráktól, hogy elveszi a zsebpénzét, hogy megszólítja társaságban: “Ne igyál annyit!”, hogy perlekedik, hogy b?ntudatot kelt benne… Megannyi egy-egy ürügy, hogy bánatában, vagy dacból újra igyon. Meg tud gyógyítani egyetlen alkoholistát is, aki azt állítja magáról, hogy nem alkoholista?

      – Nem.

      – Vargáné éppen úgy függ e játszmától, mint férje az alkoholtól. Apja alkoholista volt. Verte. A bátyjai is bántalmazták. Osztálytársai megalázták, meg is verték. Els? férje alkoholista volt. Verte. Amikor el?ször haza menekült, az apja visszavitte férjéhez, mert egy válás szégyen a családban. Ám amikor férjét bezárták egy verekedés miatt, mégis az apja kényszerítette rá, hogy elváljon. Az ? családjában nem lesz börtöntöltelék! Akkor se ? döntött, hanem más helyette. Újra alkoholistához ment feleségül, aki szintén veri, és rendszeresen megalázza. ? pedig keresi az ürügyet, hogy megbocsáthasson neki, újra és újra. Ha kényszerítené, hogy ott maradjon a Menhelyen, ön szerint mit fog utána tenni?

      – Megszökik?

      – Több mint valószín?. A szerelem sötét verem. S akkor azt az esélyt is elveszti, hogy legközelebb ide menekülhessen. Az, ami megmarad benne, az a Menhelybe vetett bizalom. S ez másoknak is bizodalmat ad. S esetleg, valamikor kés?bb mégis ráveheti, hogy szakítson vele.

      – S felehet?en egy újabb alkoholistához menjen feleségül…

      – Fennáll az esélye. Azt hiszem, most már egy húron pendülünk.

      – S ha Vargánéban azt az ijedt kislányt látom, akit apám bántalmazott, s annak a kislánynak a kétségbeesésével próbálom rákényszeríteni, hogy engedje magát megmenteni, akkor ? majd megpróbálja bebizonyítani nekem, hogy nem vagyok képes rá. Eközben olyan döntéseket hozhat, amelyekkel még nagyobb veszélybe sodorhatja magát. Valójában a hibás magatartásommal még nagyobb veszélybe sodrom.

      – Ugye mondtam, hogy jó szakember ön, kollegina…

      – Fura egy szerzet ön, Váradi doktorn?. Megzavarom egy pszichoterápiás ülésen, akkora hibákat követek el, mint a Himalája, s ön ki nem vesz a dicséretb?l…

      – Ha leteremtem a sárga földig, mit tett volna?

      – Feltehet?en védekezni kezdek… Hárítom a vádakat.

      – S akkor szembesült volna a tévedésével?

      – Valószín?, nem.

      – Tehát az úgy sem lett volna elfogadható alternativa…

      – Rémes, megint kaptam egy leckét…

      – Még mindig jobb, mint az élett?l egy pofont…

      – Akkor megyek, köszönöm a leckét, most már tudom, mit kellene tennem. Tudom, hogy így is visszaéltem az ön és páciense idejével, de lenne még egy kérdésem. Sikerült teljesen túltennie magát a múltján?

      – Nem éppen teljesen – válaszolta Váradi doktorn? rövid szünet, és egy mély lélegzet után. – Rajtakapott… Ismer?s volt a helyzet. Én is elkövettem ezeket a hibákat. S most kétségbeesetten próbáltam megakadályozni, hogy ön, akarom mondani “én”, megismételjem e hibákat.

      – Ám idejében kilépett az er?szakos megment? szerepb?l…

      – Nicsak, nicsak, szerepet cseréltünk? Mindjárt félteni fogom a pozíciómat…

      – Viszont hallásra – menekült el Adél a további dícséret el?l. De jólesett neki.

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Vandra Attila 703 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.