Avi Ben Giora. : Konstancai nyár 12.

*

 

12.

 

Elindultunk felfedezőútra a városba. Valamikor, nagyon régen már jártam itt szegény apámmal. Akkor sem volt valami szerencsés az itt tartózkodásunk, mert apám már beteg volt. Néztem én jobbra–balra, de semmire sem emlékeztem.

– Merre megyünk?

– Szerintem, menjünk a kikötő felé. Arra már valamelyest ismerjük a járást.

Már sok volt a turista mindenütt, így őket próbáltuk követni. El is érkeztünk a régi kikötőhöz. A város nagyon régi múltra tekint vissza. Először görögök éltek itt a Krisztus előtti időkben. Ekkor a várost Tomisnak hívták. Így nevezik most is a régi kikötőt. Egy ismertető tábláról tudtuk meg ezeket az adatokat. Azt is megtudtuk, hogy Ovidius is itt járt halála előtt, a szobrát is megtaláltuk később. A romaiak alatt sokat fejlődött a város, és mostani neve is onnét származik. Nagy Konstantin nevezte el így a várost. Ahogy mentünk tovább, láttuk a régi genovai világítótornyot is. Genovai hajósok építették. A városnak azonban inkább török arculata van. Az oszmán birodalom ide is eljutott. Ennek egyik emléke a Kral camisi vagyis a Károly–mecset. Azért nevezik így, mert I. Károly román király kezdte el építtetni a 19. század végén, és a huszadik század elejére készült el.

– Na, ezt nézzük meg! – tanácsolta Andi

– Ha már itt vagyunk, persze, hogy bemegyünk! Meg amúgy is jól fog esni ebben a melegben a bent remélt hűvös.

A mecset monumentális méretű. Kicsit hasonlít a „szomszédban” lévő társára, az isztambuli Hagia Szofiára. Előtte olyan zsibvásárféle is volt, de ez nem emlékeztetett a sztambuli bazárra. Nem is vettünk semmit, hiába próbáltak rábeszélni a kacatokra minket a kereskedők. Viszont láttunk egy boltot, ahol török édességeket árultak. Ide betértünk. Vettünk halvát, baklavát, és törökmézet is.

– Üljünk le ezekkel valahova, és együk meg legalább a baklavát. Ez, ha elkezd „izzadni” a melegben, minden ragadni fog.  A többi az úgy, ahogy be volt csomagolva dobozba.

– Én ide bemegyek – mutattam egy épületre. – Szerzek térképet, vagy valamit, mert így csak megyünk az orrunk után.

– Ugyan már minek? Én nagyon élvezem, hogy megyünk csak úgy az orrunk után, és mindent magunk találunk meg

– Nem rossz, ha téged nem zavar, hogy így bóklászunk, akkor…?

– Nézz csak oda oldalra! Ott valami múzeum lesz. Nézzük meg!

Igaza volt Andinak, mert az Archeológiai és Történelmi Múzeumot fedezte fel. Be is mentünk ide is. Sok érdekes látnivaló akadt. Csak az zavart, hogy a magyarázó táblák nagy része vagy csak románul, vagy franciául volt kiírva. Vagy másfél–, két órát töltöttünk el ott. Mikor kijöttünk, a rekkenő hőség mellbe csapot minket.

– Rendesen befűtöttek mára! – jegyeztem meg. Szerintem keressünk valami kocsmát, vagy tudom is én mit, mert kezdek szomjas lenni.

Ballagtunk egy darabon, és közben felfedeztük a Kaszinót is. Ma nem működik benne már játékterem, mint annó. De magát az épületet renoválva rendben tartották. Mellette találtunk egy éttermet.

– Ha már itt vagyunk, ehetünk is!

– Naiv vagy – torkolt le Andi. – Szerintem itt csak egyfajta étel van, ha van, és az is olyan bukaresti sült talp. De megkérdezni azért lehet!

A pincértől gyorsan rendeltem két korsó hideg sört.

– Enni? – és mutattam a nemzetközi jelét a kezemmel, mert bizony ez sem értett, csak románul.

Valamit mondott is az anyanyelvén, és már kezdtem belátni, hogy Andinak van igaza, amikor eszembe jutott, hátha megérti, ha oroszul szólok hozzá.

– Riba?

– Da!

Na, akkor még sincsen elveszve a mai ebéd vagy elővacsora! Mutattam, hogy kettőnknek hozzon halat. Hamarosan megérkezett a sör, amit mohón ittunk. Már teljesen kiment a fejemből, hogy rendeltem is valami ennivalót, de Andi rákérdezett.

– Mi lesz halunkkal? Még csak most halásszák?

– Hu, tényleg! Rendeltem halat is! Ha nem is most halássza, lehet, hogy cápauszony levest hoz. Ámbár, a Fekete–tengerben nem nagyon van, csak a kicsi macskacápa. Majd, ha megettük az ebédet, itt van valamerre a tengeri aquvárium. Megnézhetjük azt is még.

– Szerintem, ne nézzük meg már semmit. Mászkáljunk még egy kicsit a városban, aztán menjünk vissza a szállodába, este meg fürödjünk a naplementében.

Közben megérkezett a hal is, egy böhöm nagy tálon felszolgálva.

– Ezt mind meg tudjuk enni?

– Kezdjünk hozzá, nem? Ami megmarad, az megmarad. Legalább a konyhásoknak is jut!

Finom volt hal, de tényleg nem bírtuk legyűrni az egészet. A pincér csodálkozott is, hogy nem fogyott el.

– Ennek nem lesz jó vége! Csak eszünk, nézelődünk, meg sétálunk. Én este már nem is eszem semmit, mert legalább öt kilót magamra szedek.

– Csak nem fogyókúrázol, Andikám?

– Azt nem, de tudom, milyen alattomosan jönnek a plusz kilók. Egyszer a Balcsin két hét alatt híztam öt kilót, amit aztán alig bírtam leadni.

– Az két hét volt, és nem ez a pár nap! Még van a holnap, és sajnos pénteken mehetsz is haza, Budapestre. Pedig azt hittem, ez a hét tényleg egy hét lesz!

– Sajnos nálunk nincs szabadszombat. Igaz csak fél napot dolgozunk, de akkor is be kell mennem. Még új vagyok ezen a helyemen.

Fizettünk és mentünk visszafelé a városba. Láttunk még egy görög templomot, meg a Bazilikát. Kissé kimerültünk ugyan, de szedtük a lábunkat, mert a naplementét nem akartuk kihagyni. A recepció előtt sokan álltak. A fene sem tudja miért, de egymás hegyén, hátán. Először arra gyanakodtam, hogy új csoport, de aztán kiderült, csupán a másnapi kirándulásra jelentkeztek, ami valahová a szomszédba indult hajóval.

– Nem nevezünk be erre?

– Kösz! Nekem idáig elég volt a repülőjük. Ki tudja milyenek a hajóik! Meglehet, hogy felszállás előtt a kapitány, az összes utast levizsgáztatja, hogy tud–e úszni, és láthattad az nem az erősségem.

– Andikám, azért azon mentőcsónaknak is kell lennie!

– És gondolod, hogy ott is vannak a helyükön? Szerintem azokat szokták kiadni bérlésre.

– Ha nem, hát nem! Ismered azt, amikor egy hajón valaki elkiabálja magát, hogy: Kapitány! Ember a vízben! – Nem baj! – De nem tud úszni! – Majd a partig megtanul!

Közben elkértem a kulcsot, és gyorsan fellifteztünk. Magunkra rántottuk a fördőruhát, de most már vittünk törölközőt is. Voltak a parton, de sikerült szerezni egy nyugágyat, ahová letettük a cuccainkat. A nap már lemenőben volt. Gyönyörű vörös színben izzott, a vízen még nem látszott az aranyhíd. Aztán pár pillanat múlva, mintha nekünk akarna kedveskedni, lejjebb ereszkedet, és szinte úgy nézett ki, mintha valahol a végtelen határán azon tűnődne, hogy belemerüljön–e a vízbe, vagy sem. És ekkor megcsillant az aranyhíd. Ficánkoltunk is benne, egészen addig, amíg el nem tűnt a lebukó nappal együtt. Helyét lassan kezdte felváltani a sötétség. De nem sokáig, mert rövid idő után felkúszott a horizontra a Hold, és lassan ezüstösre fényezte a tengert.

– Ma sokáig lent maradhatnánk! Hoztunk törülközőt, van egy klassz nyugágyunk is. Mi kell még több?

– Ameddig te akarod, édesem! Tulajdonképpen, ha én ezt előbb tudom, nem is kellett volna a szálloda. Itt leheverednénk egy–egy nyugágyba, és jóéjszakát.

– Na persze! Aztán éjfélkor jön az ügyeletes járőr, és be talál vinni az őrsre. Gondolod, hogy másnak ez nem jutott már eszébe? A camping itt van párszáz méterre. Ott durmolhatsz a természet lágy ölén, feltéve, ha van valami matracod meg sátrad. De fizetni ott is kell! Csak nem képzeled, hogy majd ingyen adnak itt valamit a „kapitalistáknak”? Fizessenek a külföldiek, hiszen azért engedik őket idejönni!

Lassan már csak mi maradtunk a parton. Össze is bujtunk egy párszor, nem zavartattuk magunkat. Élveztük a tengert, az esti fürdőzést, na meg a pihenést és gondtalanságot. A fene sem tudja, hogy honnét, de mintha Andi feltételezését akarta volna igazolni, megjelent két rendőr. Amúgy gyalogszerrel. Naná, hogy kiszúrtak minket. Oda is jöttek és ránk világítottak az elemlámpájukkal. Az egyikük meglepően intelligens volt, mert rögtön franciául szólt hozzánk. De intettem neki, hogy nem értem ezt a nyelvet. Erre átváltott németre.

– Mit csinálnak itt?

– Hát nem látja? Fürdünk!

– Ilyenkor?

– Miért? Nem lehet? Nincs tábla, ami tiltaná, és mégis honnét honnan tudhatnám?

– Éjszaka tilos a fürdés, és az erkölcstelen öltözködés.

– Már, bocsánat, de mi itt az erkölcstelen? Vagy itt csak ruhában lehet fürödni?

Sajnos nem értékelte a humoromat, bezzeg, ha még megtudta volna, hogy kihasználva az egyedüllétünket, kicsit valóban „erkölcstelenkedtünk”…

– Papírokat! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

– Sajnálom, de ha papírokat akar, akkor el kell jönnie a szállodába.

– Öltözzenek, odamegyünk!

Andinak láthatóan nem tetszett, hogy nekem kedvem van humorizálni a rend őreivel. Magunkra szedtük a gúnyánkat, és elindultunk a szálloda felé. Úgy bámultak minket, hogy rendőrök kísérnek vissza, mint a gyilkosokat, vagy valami köztörvényeseket, akiket most végre megcsíptek. A recepcióhoz mentem és kértem a portást, hogy mondja meg a rendőr uraknak, hogy valóban itt lakunk, ne kelljen már felmennem a szobánkba. Pár szót váltottak románul, majd a rendőr hozzám fordult.

– Sajnos kénytelen vagyok megbüntetni önöket, erkölcstelen öltözködés miatt.

– Lehet, hogy maga meg akar büntetni, de én nem fogom kifizetni! Először is, nem meztelenül voltunk, és tudtommal a tengerparton a fürdőruha viselete megengedett, sőt kötelező, pontosan azért, amiért maga büntetne! Vagyis, nem sértettem a közerkölcsöt! Nézze, ha azt hiszi, hogy hülyére tud venni pár száz lejjel, akkor téved! Már Bukarestben megtapasztaltam!

– Én meg, ha nem fizet, bekísérem magukat!

– Ahhoz, hogy el is menjek magával az őrszobára, hívja ide a főnökét, egy olyan szép festett autóval, aminek az oldalán az áll, hogy Polizia. Akkor talán hajlandó leszek! De így gyalogosan, egy tapodtat sem!

Nagyon nem tetszett a rend éber őrének, hogy így kioktatnám, ráadásul kezdett gyűlni a hallgatóság is, mivel a két rendőr kissé nagy feltűnést okozott.

– Na, most az egyszer nem büntetem meg, de legközelebb, ha meglátom magukat este fürdőruhában, akkor nem ússzák meg szárazon!

Azzal odaszólt valamit a recepciósoknak, intett a társának és távoztak. Mi meg nem akartunk továbbra is az érdeklődés középpontjában maradni, felmentünk a szobánkba.

 

/folyt. köv./

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.