Képhiszosz folyó felesége, Leiriopé nümpha a gyermekér?l, Narkisszosz fel?l érdekl?dött: vajon meg fogja-e érni az öregkort.
– Ha nem fogja saját magát megismerni – válaszolta a ráncoskebl? agg, Teiresziász.
Tizenhat éves korától tudjuk tovább a történetet. A kamaszkori elkeseredett önszerelmet. Amelyben a világ túl sz?kre, túl önazonosra sz?kül. És ez halálos, mert valahol már ingerszegény. Mert a lélek bekebelez?, felfaló fagocita jelleg?. Ha nincs „kifelé” mit bekebelezni, átélni; ha teljes felülettel ráeresztetik önmagára – akkor ön-veszélyes. Szétmar, mint a kén- és sósav. Az ilyen lesz?kített megismerés egyenl?vé válik az önpusztítással. Már az is az istenek kegyelme, ha egy virág marad utána.
De ne feledjük: a Sztüx vizébe is sóváran néz Narkisszosz. A görögök a túlsó vagy alsó világot nem föltétlen az itteni ellentéteként értelmezték. A végzet ott, egy pillanat, egy gesztus örök kitágításává növekszik, egy nietzschei rettenetté.
Miránk lebontva e történet vége sokkal egyszer?bb. Túléljük a kamaszkort, kifelé fordítjuk a lelket, és egy ideig elkápráztat a világ, kiéheztet önmagunkra, de a visszatérés immár olyan áttételeken keresztül történik, hogy többé nem veszélyes. Tanítható.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:52 :: Adminguru
