Pápay Aranka : Összefércelt sorsok – 14.

Kint és bent

 

 

Telefonhoz szólítottak: Zsuzsa hívott, megkérdezte hét végén ki tudnék-e menni hozzájuk.

Örömmel mondtam igent. Kicsit bánatosnak éreztem a hangját.

— Mi a baj?

— Kicsi Mónikámat be kellett vinni a Baba utcába megfigyelésre, mert ki van száradva, nem akart enni. 

Zsuzsa háromóránként bejárt kislányát szoptatni a negyedórányira lévő kórházba. Egy alkalommal vele mentem. Ekkor bezzeg tovább tartott az út, de számoltunk a lassú haladással, jóval előbb indultunk. Jani, a férj a boldog apák átszellemült hangján így bocsátott utunkra:

— Nézd meg és döntsd el, hogy csak mi látjuk úgy, vagy tényleg a világ legszebb gyereke. 

Megcsodáltam a csöppség apró kezecskéit, fintorgó arcocskáját, amik (szerintem) vörösek voltak, de ezzel együtt ő maga a csoda. Egy új, gyönyörű, törékeny kis élet.

˜Zsuzsa tizenhárom éves volt, amikor megszületett az öccse. Három év múlva az édesanyjuknak egy másik dimenzióba kellett költöznie, a szerető anyai gondoskodást a nővérkére hagyva, akinek sajnos ez a korai felnőtt-gondokat is jelentette. Később saját gyerekeinek kapcsolata az ifjú nagybácsival inkább testvéri lett. Lali nagyon aranyos kisfiú volt és nővére tudta is pótolni az édesanya hiányát.˜

Az intézetbe visszamenve nem győztem válaszolni a babáról feltett kérdésekre. Kevés kivétellel gyerek-mániánkat titkolni sem tudtuk… (Ez a SORS fintora!)

˜˜

Bármilyen sok tanulnivaló várt is, József napra azért ki kellett mennünk Csillaghegyre Árpival. Apu idősebb öccsét ünnepeltük. Összejött az összes pesti Pápay és Huszár rokon, azok is, akikre alig emlékeztem. Csúnya esős reggelre ébredtünk, ezért kocsit küldtek értem. A lányok (ki örömömnek örülve, ki irigyen) hozták a hírt, hogy autó vár a porta előtt. 

A rokonaim körében nagyon jó volt eltölteni két napot. Szeretem érezni, hogy ők az „enyéim”.

A vacsorához én is segítettem elkészíteni a hidegtálakat, sőt a sokszemélyes, ünnepi asztal terítésekor sok apró trükköt el is lestem nagynénéimtől.

Az első köszöntő-pohár után apu egészségére is koccintott minden vendég.

— Gondoljunk most szeretettel Karcsira, hogy mielőbb gyógyultan velünk lehessen! — Ez jól esett. (A szeretetet nem elég érezni, beszélni sem árt róla néha, és viszont…)

Egy-egy ilyen kiruccanás után visszatérve felfrissülten folytathattam az érettségi tételek „magolását”. A Kisműhelyben már a közelgő húsvétról esett legtöbb szó, miközben kezünk szorgalmasan járt a színes munkákon.

Március végén, egyszercsak — sarkig kitárva az ajtót — belépett az élelmezésvezető, Rózsa néni. Nagyot néztünk, mert ő nem szokott „csak úgy” besétálni. Mindössze két szót mondott: 

— Szidu! … Mama! 

A megszólított arca lángba borult, lecsapta a munkát az asztalra, felpattant — mintha soha nem lett volna az neki nehéz — és szabad kezével evezve a levegőt, repült ki az ajtón (másikban a bot is alig ért talajt).

Hónapokkal előbb jelezték a görög kolóniáról, hogy „Szidu mama” Magyarországra akar jönni. Ezt senki nem vette igazán komolyan. Aztán jött egy levél is, benne márciusi dátum. Erre Szikánk már izgalomba jött egy kicsit, de ahogy fogyott a hónap, úgy fogyott el az izgatottsága is. És most, íme!

Valamennyien mozgolódni kezdtünk:

— Mi vaan?

— A mamája…

— Itt van?

— Biztos.

— Ki nézi meg? — röpködtek a rövid mondatok, miközben újra nyílt az ajtó. Domi néni jött be vörös szemekkel. Dezső bácsitól hosszabb időre elkérte Szidut, leült közénk és röviden, közben el-elmélázva mesélni kezdett. 

— Öt éves, gyönyörű gyerek volt, amikor elég tragikusan elszakadt a családjától, azóta nem látták egymást… Mamája soha életében nem járt más országban, mi több, sosem találkozott még Heine-Medin-essel… az unokatestvérei nem is merték egyből behozni ide. Úgy gondolták jobb, ha náluk látják viszont egymást… így is nagy lesz a megrázkódtatás… ráadásul Szidu évek óta el sem hagyta az intézetet. 

Szidu hajókiránduláson – Pápay Aranka

                                                              


Felcsukló zokogás hallatszott valahonnét az asztalok felett, Dezső bácsi is megtörölte a szemüvegét, aztán intett, hogy segítsen valaki a készülődésben.

Janny Juli és én mentünk. Addigra ő már mindent összekuszált a szekrényében. Egyszerre nevetett és sírt. Alig tudtuk ketten belerázni a ruhájába. Remegett, mint a nyárfalevél: Ő egy szót sem tud görögül, a mama nem tud magyarul, a rokonok tolmácsolnak majd minden szót…

Kint az udvaron csoportosult a házból mindenki. Mire betuszkoltuk a taxiba nem csak mi, de még a konyhások is segítették, miközben nem láttunk a könnyeinktől, leginkább a kövér konyhás főnöknő törölgette folyamatosan a szemét. 

A következő napok témája erről a nagy találkozásról szólt. Mária néni kiment a görög telepre meglátogatni őket, és amikor visszajött, szinte szétszedtük, hogy meséljen.

Aztán ők is bejöttek, mi is megismertük a mamát, a nagyon kedves, mindenkire mosolygó, apró kis asszonykát. Folyton átölelték egymást, mintha féltenék a másikat, hogy megszökik, vagy netán köddé válik. 

 Szidu bedobált néhány tiszta ruhát egy táskába és boldogan szólt, hogy indulhatnak vissza. Kerek arca megtelt valami leírhatatlan ragyogással. Nem a szokásos lesütött, hanem nagyra tárt, csillogó szemekkel beszélt hozzánk.

— Ez a lány össze fog omlani, ha elmegy a mama! — sóhajtott Domi néni, amíg a távolodó taxi után integettünk.

 

˜˜

Kati, a zeneakadémista megérkezett a megbeszélt időben, nevelési óra keretében mutatkozott be és kérte, aki úgy érzi, tud egy kicsit énekelni és hajlandó neki segíteni, ő meghallgatja. Szeretne egy jó kis kórust összehozni az intézetben. Ahogy ez lenni szokott, először mindenki csúszott lefelé a székén, hogy a lehető legláthatatlanabbá váljon. Méltatlankodó morajlás:

— Mintha nem lennénk elég elfoglaltak!

Kati vidám kis arcán szerény mosolyával úgy viselkedett, mint aki pontosan erre készült fel. Közvetlen modorával nagyon hamar meghódította a társaságot. Még akkor is mentünk karénekre, ha időt egyeztetnünk gondokat okozott. Legfeljebb morogtunk előbb egy kicsit. Igazából mindnyájan tudtuk, mennyire szükséges valamilyen kikapcsolódás, hogy ne csak a tanulásról és a munkáról szóljon az életünk. A próbákat csak kezdetben éreztük tehernek, aztán egyre ritkábban zúgolódtunk, amikor pedig „beérett” a kórus, a hangversenyekre már lelkesen készültünk. A későbbi sikereket pedig boldog büszkén söpörtük be. 

A nevelési óra mindig az akkor éppen aktuális témával szokott foglalkozni. A továbbtanulás is egy ilyen téma, a két Mária méni együtt elnökölt, pedig addigra fekete Mária már a Rehabilitációs Csoportban dolgozott. Ebben a minőségében vett részt és ő ismertette, hogy fontos lenne mindnyájunk saját, és az intézeti központ szempontjából is, ha minél többen tanulnánk tovább a nyolcadik általános után középiskolákban, az érettségivel pedig egyetemen, főiskolán. Eddig mindössze három lány fog indulni felsőbb intézményben. Többen is emelhetnénk intézetünk rangját, színvonalát.

Hű, ez részben nekem is szól! — gondoltam —, de én órás szeretnék lenni…

Hamarosan következett Domi néni finom „agitációja”, ő behívatott az irodába. Előbb a kérdéssel kezdte, hogy egyedül megbirkózom-e az érettségi tételekkel. Elmondtam, hol tartok és hogy boldogulok. Megszoktam így, segítség nélkül tanulni, csak az utolsó két hétben szeretnék több szabadságot kérni a műhelyből.

Megígérte.

Hanem azt jól gondoljam meg, hogy ezzel a kitűnő bizonyítvánnyal könnyen bekerülhetnék bármelyik főiskolára is. Az intézetnek támogatást ígértek, ami a legmesszebbmenő segítséget jelentené, szállítástól a tandíjakig.

— Bármelyikre? Pedagógus is lehetnék? — csillant fel a titkos reményem. 

— Szeretnél tanítani? — nézett rám, kapva a szón.

Az általános-iskolás napi gyötrelmes bejárásra; a síkos utakra gondoltam, amit apu salakkal szórt fel végig, én meg anyuba karolva óvatoskodtam rajta az iskoláig. Azt újra kéne kezdenem, mint tanító? Hm. Ha csak a tanításról lenne szó… de az út!

— Ha nem is tanítani, de a humán tárgyakból a diploma… az jó lenne! Én úgy tudom, nem is vennének fel — adtam elgondolkodó válaszom.

— Érdeklődtél, betyár?! — ujjával intett.  — No várj. Megérdeklődöm. Most a Közgazdasági Egyetemmel tárgyal a „Rehab”. Oda minden további nélkül… mert tudod, mindenre még feljebb mondanak majd igent vagy nemet — mutatott az emelet felé.

Látva, hogy nyíltan fintorgok a közgazdasági hallatán, nevetve hozzátette:

— Ne adj most választ. Gondolkodj ezen és gyere vissza, amikor döntöttél. Esetleg otthon, a szülőkkel is megbeszélitek.

Bizony nem kis fejtörést okozott, amíg meg nem erősítették — nem tudom milyen forrásból —, amit én már valahonnét hallottam, hogy mozgássérültből pedagógus nem lehet! Még akkor sem, ha írásban mondanék le a katedráról! Mert a diploma feljogosíthatna rá, márpedig — testi fogyatékkal nem oktathatja senki az ifjú nemzedéket!

Máig nem tudom, hol fektették le ezt a „szentírást”, de hozzánk így jutott el, tehát lefektették! (A rátermettségünk, no és az önérzetünk senkit sem érdekelt!)

Talán, ha intézeten kívül élek, mint a Török utcai kezelőben megismert barátnőm Cs. és magántanulóként jelentkezhetem vizsgákra, úgy, mint ő… Neki megadatott ez a szerencse, de rajta kívül kinek lehetett ahhoz összeköttetése, egyáltalán lehetősége…? Bevallom, az Intézetben még csodálkozni vagy megsértődni se jutott eszünkbe az effajta megkülönböztetésünk miatt.        

Mária néni is megpróbált rábeszélni azzal, hogy milyen jól hasznosíthatnám a közgazdasági végzettséget bárhol. Domi néni pedig megállított minden találkozáskor. Mindenáron meg akartak győzni.

— Ha pedagógus nem lehetek, akkor órás akarok lenni — kötöttem az ebet a karóhoz.

Aztán Mária néni izgatottan szólított meg az ebédlőben: 

— Aranka, tizennégy órára vár V. tanár úr a Rehabon — (a tanulmányi előadó). — Pontos és okos légy!

Szorongva másztam a második emeletre vivő lépcsőket. Nem szerettem, ha makacsnak látnak. — Pedig az leszek… 

Meglepetésemre C. Gabi ott ült a folyosón. Nem örültünk egymásnak. Ráadásul együtt hívtak be! A tanár úr roppant kedvesen kínált bennünket hellyel és ő sem azonnal tért a tárgyra. Előbb a gimnáziumról, az oda eljutásunk nehézségeiről kérdezett. Gabi sietett mondani, hogy neki nem gond az út, csak ha síkos. Hamar tisztáztuk, miben különböznek kettőnk körülményei. A tanár úr rátért az egyetemi tanulás lehetőségére — mivel jó eredményeink várhatóak —, a diploma előnyeire, stb… stb…

Gabi ismét igyekezett mielőbb közölni, mennyire örül, hogy ilyen előnyös lehetőséget kap, hisz ilyen irányú volt az érdeklődése és az elhelyezkedés is könnyebb lesz, ha egyetemi végzettséggel rendelkezik majd… mennyire hálás ezért.

Nem is jutott eszébe a tanár úrnak, se másnak, hogy egy másik, de nem közgazdasági egyetemen próbálkozzunk. Ők úgy gondolták, egy füst alatt megoldanak két beiskolázást. Én pedig — a konok érveim ellenére — tájékozatlanul, bátortalanul kerültem választás elé…

Amikor rám került a sor röviden ennyit mondtam:

— Én mégis inkább órás szeretnék lenni.

V. tanár úr felkapta a fejét.

— De miért? Ezzel a szép bizonyítvánnyal?

— Mert engem a humán tárgyak érdekelnek. A közgazdaság messze áll tőlem. Tanárképzőbe nem mehetek, de a kézügyességemet kihasználva otthon folytathatnám ezt a családomban hagyományos szakmát.

— A szülei órások? — nézett érdeklődőn a tanár úr.

— Több generáció után a nagyapám… én őt követném. Örökölném a műhelyét — magyaráztam.

— Szép, szép, de nagy kár lenne elszalasztani ezt a kínálkozó lehetőséget. Egy diploma rengeteg előnyt jelentene — nézett rám, nem értve az én — szerinte — értetlenségemet.

— A szakmát később is elsajátíthatja a nagypapától.

(Hm — gondoltam — nem leves-főzés az, hogy úgy mellesleg tanulható lenne!) Meg se próbáltam a nagypapa idős korára, pláne a családi ellentétekre akár csak célozni is.

Győzködött, én meg bátorkodtam ellenállni.

— Itt tudnánk munkát biztosítani magának már az első egyetemi évek alatt, aztán adnánk ajánlólevelet, a többi meg majd kialakulna…

A tanár úr hosszan érvelt, tényleg meggyőzően, sőt megértően látszott fogadni az ellenérveimet. Gondolkodási időt adva bocsátott el.

Az irodából kijövet Gabi lenézően mért végig.

— Te ostoba vagy, ugye tudod? 

Nem is figyeltem rá. Bennem újra és újra felmerült, hogy Ozorán csak a téesz irodában vagy a Tanácsnál tudnának alkalmazni. Rossz időben, fagyban, hóban hogyan jutnék el a munkahelyemre? Csábító, de nem eléggé, hogy egyetemi végzettséggel mehetnék haza…

Hmm. Diploma a fióknak?! Az én helyzetemben nem luxus lenne ez? No, várjuk meg, apu mit gondol erről!

Legkevésbé az érdekelt, hogy Gabi mit gondol. Eszembe sem jutott neki magyarázkodni.

Ünnep előtt meglátogatott néhány rokonom, én mindenkinek a tanácsára kíváncsi voltam. Nem akartak rábeszélni, ismerve az ellenérveket, de nagy lehetőségnek tartották az egyetemet.

Cs. barátnőmnél töltöttem hétvégét, ő is — mint Zsuzsa — lelkesen bíztatott:

— Nem kötelező konkrétan közgazdának lenned, tanulnál ott sok minden mást is!

Húsvétra azzal a jó érzéssel hagytuk el az intézetet — már akinek volt hova kimenni —, hogy a két legárvábbnak tudott sorstársunk is családi körben ünnepelhet.

Szidu mamája ünnep utánig maradhatott Magyarországon, tehát ő sem akart visszajönni a görög telepről, csak ha már elutazott az édesanyja. Budai nagy izgalommal készült a testvéreihez. Örült is, félt is. Vásárolgatott, csomagolt, kétségekkel vívódott. Mindenki adott neki valamilyen tanácsot. Azt hiszem, össze-vissza zavartuk szegénykét. Útra készen csütörtök este megfogadtuk, hogy húsvéthétfőn délután ötkor gondolunk egymásra.

Aztán végre eljött a nagy nap, aki tehette útnak indult. Már nagypéntek délelőttjén ürességtől kongott az épület. Nagyszombat reggel jött értem az öcsém, indultunk haza.

Szüleim – Pápay Aranka

 

A tavasz nehezen érkezett. Otthon még nem nyíltak anyu tulipánjai, pedig annyira szerettem volna látni! Mi, az intézetben alig éreztük a tél hidegét és ritkán voltam kint az egyenletesen kellemes klímájú épületből. Ozorán még be kellett gyújtani, mégis fáztam. Erre mondták, nekik megnyugtató érzés, hogy engem nem kellett félteniük a hidegtől.

No, ettől meg én lettem nyugtalan, hisz ezek szerint ők nem fűthettek valami nagyon!

Viszont anyu gondos törődésének köszönhetően apu felszedett pár kilót, jobban nézett ki, régi kedélye csaknem egészen visszatért. Azt mondta, mindig akad valami munka a Tanácsnál, heti nyolc-tíz órában összeírás, kézbesítés. Ennyi elég is. Pihenni és anyunak segíteni is maradt ideje. És ami a fő, jókedvvel segédkezett. 

 

Téli kép a még gerendákkal kipótolt Sió-hídról – Pápay Aranka

   

 

Húsvét vasárnapján egy nagy sétát is tettünk együtt, a szép napos időben. A föld fagya még nem jött fel. Apu a Sió-híd építését akarta megmutatni. A háborús robbantás nyomát viselte eddig, a közepét fából készült elemekből egészítették ki és ez, az ideiglenes állapot eltartott idáig, 1964 nyarán végre átadhatják a forgalomnak.

Minden rendben látszott lenni. Anyu tudta a módját, hogyan takarja el a gondokat az ünnep szeme elől.

Tíz napig minden otthoni baráttal, rokonnal, ismerőssel sikerült találkoznom, együtt lenni szeretteimmel.  Ámde döbbenten hallgattam Olgit, amikor elmondta, hogy pár hónapon belül Székesfehérvárra költöznek. Tibi, a férje jobb, végleges munkát kapott ott és már nagyon megunták, hogy csak hétvégeken lehetnek együtt. Megértettem őket, de mindnyájan tudtuk; nagyon hiányozni fognak nekem is, ha hazamegyek, de a szüleimnek is, nap mint nap. Barátnőimet mindig lányaikként szerették, Olgi pedig naponta többször is be-beszaladt hozzánk.

Változatlanul, csak anyu „művészkedésével” tartották fenn szüleim az anyagi egyensúlyt, apu még kezelés alatt állt, abból kellett gazdálkodni, amit a Tanácstól kapott. Az öcsém hozott valamennyi pénzt a konyhára, nekem meg volt útiköltségre valóm, még zsebpénzem is. Láthatóan megkönnyebbültek ettől a szüleink. A majdani egyetemi költségek miatt aggodalmaskodtak, de e-felől megnyugtathattam őket. Látszott, mennyire büszkék lennének, ha sikeresnek tudhatnának. Csak nagypapa hallgatott feltűnően a hír első hallatára. Aztán az ő szép kék szemében is büszke csillogást láttam.

Akinek a véleménye leginkább érdekelt, az apu volt.

— Nekünk, anyáddal csak az számít, ami a legjobb neked.  A jövődet szeretnénk biztonságban tudni.

— Pontosan a távolabbi jövő aggaszt — mondtam. — Ha leesik a hó, hogyan járok be, akármelyik irodába itt?

— Ha én meggyógyulok, amíg élek ez nem lehet gond. Azután lesz helyettem, aki segít…

— Gondolod? 

— Tudom — szögezte le ő, de az én hitem ennél jóval kisebbnek bizonyult.

                                                

A tavaszi rövid szünet ellenére — nagy meglepetésemre — mégis hozott nevemre levelet a posta. Szidu írt, aki pedig a lehető legjobb helyen, az édesanyja mellett tölthette a vakációt.

Rögtön kiderült, miért hiányol. 

 

  „Arikám! Sokat gondolok Rád és a többi lányra. Egy hét olyan gyorsan fog elrepülni, és máris vissza kell menni. Tudom, hogy neked nagyon rossz lesz hazulról eljönni, mert nagyon szereted a szüleidet.

   Remélem, sokat fogsz majd mesélni nekem, úgy szeretem hallgatni, mikor mesélsz.

   Arikám! Valamit be kell vallanom neked.

   Megbántottam édesanyámat elkeseredésemben… én hülye fejemmel azt mondtam, hogy bár csak meghalnék. Elképzelheted, egy édesanyát, hogy lehet megbántani.

   Nagyon sírt, szinte zokogott. Alig tudtam megvigasztalni.   Odamentem: anyukám ne sírj, nem akarok meghalni, és nagyon szeretlek.

  Utána megnyugodott. 

  Nagyon szeretem. Nem tudom, mi lesz velem, ha elmegy…”

 

Ezekből a sorokból áradt a büszkeség, hogy neki is van érte aggódó édesanyja! De a szorongás is rögtön mellette, hogy hamarosan el kell szakadnia tőle. Összefacsarodott a szívem, hogy mennyire fél máris az elválástól! Ha én nem is segíthettem ezen, azt akarta biztosítani, hogy kérés nélkül legyek majd mellette, ha ismét elárvul!

˜˜

Visszafelé Tündivel és Kránitz Erzsivel együtt utaztunk, apu és Vili bátyám segített a busznál, meg a vonatra felszállni is. A Déliben Árpi várt. Bekísért bennünket az intézetbe, fel is engedték az ebédlőbe, és én megvacsoráztattam a hazaiból. Egymásután érkeztek a lányok és otthoni élményeket mesélő csoportok verődtek össze mindenhol. Még kicsit idegenül mozogtunk a házban.

Aztán másnap Budai Icu robogott be, úszva a boldogságban. Mesélt-mesélt és egyre nevetett. Testvérei nagy szeretettel fogadták, aranyosak voltak vele. Már biztos, hogy kizárható a tévedés, megtalálta családját. 

Hétvégén Szidu is visszaérkezett. Az ebédlőt megtöltötte a sok látogató, ő meg nem találta helyét. Amíg az üres széke állt ott, aggódva vártuk vissza, milyen lelkiállapotban lesz, hogyan viseli majd ezt a megrázkódtatást. Mikor aztán ott ült, nem tudtuk, mit tegyünk vele. Vigasztalhatatlanul el volt keseredve. Hangosan fel-felzokogott és amikor vigasztaltuk, azt kiabálta:

— Nem bírom, olyan rossz!… Nem bírom!… Bár ne is találkoztunk volna inkább!

Csak azt tudtuk tenni, hogy sokat voltunk vele, elcsaltuk sétálni, napozni. Azután meg az adott jó okot a sírásra, hogy az arcát felégette a nap (pedig csak kipirult). 

Csatangolás közben találkoztunk a bácsik oldalán lakó Gönczi Ferivel, akit már egyszer korrepetáltam. Kémiából bukásra állt, kért, hogy a félévi vizsgáira segítsem felkészülni. Mondtam, hogy kevés ugyan az időm, de szóljon csak Mária néninek, segítek. Kapott engedélyt és pár órát tanultunk együtt, nagyon nehéz feje volt, de utána hármasra vizsgázott az anyagból. Örömében hatalmas virágcsokrot kaptam tőle.

Májusban aztán lezajlottak az én vizsgáim is. Előbb az írásbelik, magyar és matematika. Mondhatom, élvezettel írtam, tudtam hogy jól, amit igazolt a tanárnő is. Belenézett és azt mondta:

— Hibátlan.

Hazafelé „sikerült” egy kicsit elesnem. Az emlékezetes eséseimhez képest ez semmiség, semmi ficam vagy rándulás. Felsegítettek, haza tudtam menni. 

A szóbeli előtt a kötelező Németh László műre, a II. Józsefre kaptunk jegyet az intézettől. A Nemzeti Színházban néztük meg, kellő áhítattal. A címszerepet — emlékezetem szerint — Koltai János alakította.

Több jelentősége is van ennek az eseménynek, hisz nemsokára lebontották a nemzet színházát. Akkor mi — nagyokosan — megjegyeztük, hogy biztosan az egész életveszélyessé vált, hisz a halkabb mondatokat alig lehetett hallani a székek recsegésétől. Fel sem tételeztük, hogy az igazi ok egészen más is lehet. (Naivságunkat alaposan táplálta a korszellem!) 

Nagyon szépnek találtuk az épületet, ámulattal nézegettünk minden apró kis részletet, csak az ajtókat sokalltuk egy kicsit. Többször el is tévedtünk. (Nekünk menés közben a lábunk elé kell figyelnünk, nem tekintgethetünk folyton körbe…) A másik, ami szót érdemel, hogy Gabival együtt mentünk! Azt hittük akkor, ezzel az egy alkalommal kell csupán kibírnunk egymást. Egyáltalán nem így történt.

 Május végén a szóbeli vizsgák is sikeresen lezajlottak. Mária néni gondoskodott a kötelező irodalomról, könyvekről és folyóiratokról, az összes nebulónak. Minden tárgyból ötöst kaptam és a dicséretek mellé az egyetemi továbbtanulásra rábeszélés-zuhatagot. A családom, barátaim rám bízták a döntést, mégis láthatóan féltettek a lehetőség elszalasztásától. Az ellenérveimet igazából nem támogatta senki. Életem első, önálló, felelős döntése előtt álltam és nagy volt a csábítás… 

Végül beadtam a derekamat. Kihallgatást kértem és igent mondtam. Domi néni átölelt, mindenki örömmel vette az igenemet, én mégsem voltam biztos magamban.

Így sodródtam össze mégis Gabival. Igyekeztem, így se dramatizálni a helyzetet. Megoldjuk — gondoltam. 

A különösen szép nevű Nemespanny Ágnest említettem már, aki Sziduék szobájában lakott. Ő volt a harmadik egyetemista-jelölt. Érettségivel érkezett az intézetbe. Társadalomtudományi és könyvtár szakra jelentkezett és sikerrel. 

A könyvtárszak ütött szeget a fejembe (— nekem ezt nem ajánlotta senki! —), de találtak magyarázatot. Például, hogy Ági segédeszköz nélkül tud mutatkozni, én két bottal…

Sorsunkat egyengették (igaz, jócskán hatalmi szóval kötelezve az egy megjelölt egyetemet), csak, hogy az intézet színvonalának statisztikai összetételén javítsanak. Ági körül azonban mintha nem egyértelmű támogatást lehetett volna érezni. Nem értettük, de nem is kutattuk, hogy mi lehet a háttérben. Arra következtettem, a támogatás csak az általuk javasolt szakra érvényes. Ágit ugyanis aztán teljesen magára is hagyták a gondjaival.

„Itt lehetsz. Nem bánjuk, de maradj csendben” — hangulatot észleltünk.

Időközben aztán jött közénk még több középiskolás is, és a Fodor Intézetből két lány már érettségivel, Faragó Erzsike (később Faraguci) és Kocsis Kati rögtön főiskolára jelentkeztek, Erzsi humán-, Kati reálszakra.

 Őket sem erőltették a Marx Károlyra! — Egyre kevésbé értettem, ám nekem már nem maradt a visszalépéshez út.

˜˜

Kis idővel a Rehab. beköltözése után a kapunkra új táblát tettek ki: „Rehabilitációs Szociális Intézeti Központ”

Az „utca embere” megszokta, hogy itt hadirokkantak élnek (a látható lakók fiatalsága fel se tűnt). Az arra járóknak a felirat ilyetén változása szúrt szemet. Páran kint ültünk a kapuhoz közeli padon, amikor két idősebb hölgy állt meg kiböngészni, mi van kiírva a hadirokkantak kerítésére. Hangosan betűzték, majd tanakodni kezdtek: 

— Ezeket biztosan tévedésből elítélték, aztán most megpróbálják kárpótolni őket. — Kicsit beleskelődtek, aztán tovább ballagtak.

— Tudod, a sógorom is… — folytatták, de távolodásukkal elhalt a hangjuk.

Egymásra néztünk, aztán kirobbant belőlünk a nevetés.

— Mi jobb, hadirokkantnak, vagy háborús bűnökkel vádoltnak lenni?

— Nem mindegy? Szerintetek változott valami?

˜˜

A sok tanulástól fáradtan, már hálóingben mentem ki a szekrényemhez. Gyanús zajra figyeltem ki a lépcsőház felé. Az ajtótól körülbelül három méterre megálltam. A vécék felől egy jólmegtermett egérféle kanyarodott volna be az ajtón, egyenesen felém trappolva. Őkelme is meglátott, fékezni próbált, de körmei csúsztak a kövön. Előbb a cipőmbe ütközött, majd a botomba, ettől még jobban összezavarodva ledermedt egy másodpercre. Összenéztünk. Az ő pici szeme ragyogott, de hogy én hogyan néztem, azt látnia kellett volna valakinek, hogy el tudja mesélni. Talán egy másodperc alatt, uzsgyi, az egyik szekrény alatt eltűnt. Kitámolyogtam a lépcsőkorláthoz, jól megkapaszkodva nekitámaszkodtam. — Uramisten, hisz ez nem is egér! — Még egy negyedóra múlva is remegett a lábam. A folyosó felől nyílt az üvegajtó, egy lány állt meg mellettem.

— Rosszul vagy, Pápay?

— Patkány! — mutattam a szekrényfolyosó felé, a lány szerint hófehér szájjal. Az meg berohant, az egész emeletet fellármázva.

Egy perc alatt sikoltozás verte fel a csendet, csak úgy visszhangzott a ház.

Eszti, a fiatal, új gondozónő rémülten bújt elő az orvosiból. Amikor megtudta, miért ez a pánik, villám—gyorsan eltűnt. Mire a szekrények közt egymás akadályozásával tolongott a sok hálóinges, gépes, botos lány, Eszti is előkerült egy kis hokedlit hozva magával, a hóna alatt meg egy seprűt szorongatott.

 A zaj elképesztőre fokozódott, a szerencsétlen kis állat egyik oldalról a másikra cikk-cakkozott. A jobb erőben lévők elkezdték a szekrényeket kimozdítani. Amikor a patkány előbújt, Eszti felugrott a hokedlira, seprűvel csapkodott a levegőbe vagy a fürge vendég hűlt nyomára.

Szerencsére józanul gondolkodó is akadt köztünk. Gyeni jelent meg, még arra is jutott ideje, hogy előbb magára terítse a fürdőköpenyét, és lépegetett le a második emeletről.

— Micsoda ostobák vagytok! Azt soha nem csapjátok agyon. Rögtön hozom a Rexit.

— Hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe! — sóhajtott valaki fáradtan roskadva egy szekrény oldalához. 

Hamarosan jöttek is. Rexi, az öreg német juhász meg-megállva, mert az épületbe eddig tilos volt neki bejönnie. Nem tudta mire vélni ezt a buzgó invitálást. Várakozóan ült le, fejét kissé félrehajtotta gyönyörű, értelmes pofával figyelt. Vakkantott is egyet-kettőt. 

— Na, ennek beszélhetünk, fogalma sincs, miért van itt — zúgolódtak a lányok. A kis dög ezalatt lapított valahol. Rex aprókat nyüsszentve csóválta a farkát. „Mi a fenét akartok tőlem?” — mondta a szeme.

Tapsira gondoltam, a mi, okos kutyánkra.

— Keresd, Rexi, fogd meg! — kezdtem uszítani. 

Megemelkedett, visszaült, billentett a fején, majd hirtelen szagot fogva felugrott. Nagyon izgatott lett, az egyik szekrény alá dugta a szuszogó orrát és nagyot fújt. Onnét ugrott ki a hívatlan vendég, át a másik szekrény alá, de a legközelebbi ugrásra már felkészült a kutya. Elkapta, megrázta, majd átharapta a nyakát. Ahogy végigropogtatta a gerincét, a szerencsétlen jószág kinyúlt. Így akkora lett, mint egy süldőmacska. Ó, mi még meg is sajnáltuk szegényt!

Rex újból leült áldozata mellé és félrehajtott fejjel várta, mit kívánunk még. Szerencsére Gergely bácsi addigra felbicegett, halottá nyilvánította és elvitte a vesztére idetévedt látogatónkat. 

Fél tizenkettő lett, mire rendet csináltak az erősebbek, és a jól végzett munka örömével ágyba került a társaság. Sokan — köztük én is — először láttunk patkányt addigi életünkben.

Én azóta se. 

Domi néninek részletesen el kellett mesélnünk a kalandot, akkor jól szórakozott, de rögtön utána kihívta a KÖJÁL-t, patkányirtást kért a Közegészségügyi-Járványügyi Felügyelettől.

 

Legutóbb szerkesztette - Adminguru
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/