A szülést?l er?sen megviselt asszony gyengéden tekintett csecsem?jére. Puha sz?rmék között a piciny emberke békésen szuszogott. – Drága fiam, köszönöm az égieknek jöttödet – gondolta boldogan. Ahogy szétnézett a hatalmas teremben, figyelve a nyüzsgést, gyomra egy pirinyót összeszorult. Hát itt senki nem figyel oda, hogy itt alszik egy csecsem?? Nem lehetne halkabban, óvatosabban? Hirtelen az ablakra esett a tekintete. A holló ott ült békésen, és figyelte a gyermeket. Erzsébet beleborzongott látásába. Eszébe jutott egy réges-régi álma. Egy sötétl? holló, cs?rében aranygy?r?vel.
– Édes uram! Hozza ide azt a madarat nekem! – bökte meg az álmaiban elmerült férjét.
– Hozom kedves asszonyom! – milyen furcsa, a vadmadár békésen t?rte, hogy férfi kezébe fogja, kíváncsian tekintgetett szét a helységben. Ahogy letette az ágyra, cs?rét tolta a nagyasszony felé. Az pedig lehúzta egyik gy?r?jét, és a madár felé nyújtotta. A madár, mintha összebeszéltek volna, cs?rébe kapta a fényes ékszert, leheletnyit bólintott a fejével, és tovarebbent.
– Gy?r?t adsz a kékesfekete madárnak? Vajon mi okod van rá? – csodálkozott asszonyára.
– Volt egyszer egy álmom. Fiút szültem neked és ez a gyermek testvére lett a hollóknak. A gy?r? az álmom megpecsételését jelentette, és azt, hogy az újszülöttünk a hollók népének védelme alatt áll. Nyugodt lettem t?le. Nézd csak, a madár is itt hagyott egy fekete tollat cserébe! – ekkor Mátyás, mint aki megérezte, hogy róla beszélnek, hangos bömbölésbe kezdett.
Ismét elérkezett a szoptatás ideje. Hiába volt szoptató dajka már az els? perct?l kezdve, az anya nem adta át gyermekét. Duzzadt mellére tette a kis vonítót, aki mohón szürcsölni kezdte a meleg, mézédes anyatejet. Amikor a fényl? toll, simogatóan ért a sírástól kivörösödött feje búbjához, szuszogva nyugodott meg. A fogadott asszony visszatette sz?rmével melegre bélelt bölcs?jébe, az úrn? pedig megmosdott a kivájt kicsiny fatekn?ben. Arcát, kezét a hideg vízzel leöblítette, és száraz daróccal vörösre dörzsölte. Széplány volt, szépségét ma is gondosan ?rizte. Hosszú sötét haja copfba fonva tekeredett szép formájú homlokán, és szemei, mint ázott földben csillogó víztócsák, sugarat szórtak azokra, akikre rávetette.
– Azon gondolkodtam hajnalban, hogy két gyönyör? gyermekünk mi végre n?nek fel. Mit hagyok nekik örökbe? Vitézek, vagy tudósok lesznek?
– Nagyúr vagy – simogatta meg az asszony gyengéden a férfi er?s kezét.
– Igen, nagyúr, aki állandóan lovát hajtja, és a csatatéren bólintja álomba fejét. A gyermekek nevelése egy ideig a te feladatod lesz.
– Tudom, uram, kegyelmednek mennie kell – váltotta komolyabbra szavait -, de bízzon bennem, én arra nevelem kicsiny vitézeinket, hogy emelt f?vel léphessenek tekintélyes apjuk nyomdokaiba.
– Csak a magyarság nyelvét ismerem. Minden komolyabb megbeszélésnél tartok attól, hogy szavaimat, a ravaszdi, nyelveket bíró, nem h?en tolmácsolja. Szeretném, ha fiaim saját hangjukat hallatnák majdan, saját szavaikkal simogatnának, vernének, átkoznának – szúrós szemmel nézett körbe a helységen hatalmas karosszékéb?l, melyet egy óriási barnamedve sz?re tett kényelmessé.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: P. Szabó Mária
