dr Bige Szabolcs- : Vágyam

(Simona Cratel írása – megjelent: LiterNet.ro / 29. 11. 2008) *

 

 

 

A pizzához paradicsomszósz, a csorba leveshez zeller, a rántott sajthoz liszt kell. Ilyen szomorú megállapításokkal kezdem a napomat. Tehetetlennek érzem magam a halom mosatlan edény láttán, így javasolom, menjünk ki Andrechs kolostorhoz és együnk csülkös káposztát. Ráadásul a mai nap egyike azoknak a napoknak, mikor valamilyen hormonok hatására fellázad havonta a testem, és kövérnek, csúfnak, szerencsétlennek érzem magam és hajlamosnak a túlevésre. Férjem szinte mindent leront a megjegyzéseivel, míg a tus alatt állok:

„Mi van ott? Mit lehet ott látni?”

 Óvatosan borotválkozik. Az illatos habbal bekent fél arcán sima, finom sávok jelennek meg. A mozdulatai lágyak, lezserek. Szépen ívelt ajkait a borotva ügyesen kikerüli. Meztelen felsőtesttel áll.

 Szeretettel tekintek rá. De lezser mozdulattal a kagylóba pöccenti a habot. Ez a szó jut eszembe. Lezser. Minden tettét áthatja a könnyedség, s én loholok utána. A lezserség, ahogy szétdobálja a zokniját, ahogy borotválkozik, vagy eszik, szöges ellentétben áll meggondolt és kiegyensúlyozott természetével. Gondolom, latolgatja a lehetőségeket. „Gyerünk, menjünk” — egyezik bele végül.

 Versenyt futunk az idővel, szedjünk össze mindent szükségest, s közben azon riadozunk, hogy valami fontosat kifelejtünk, hogy nem vagyunk urai a helyzetnek. A gyereket kádba dugni, beszappanozni, lemosni, megtörülni, felöltöztetni, cipőt felhúzni — és már indulásra is kész. A kutyát megsétáltatni, megetetni és a konyhába bezárni a következő feladat és lehúzni a rolettát, ne tudja ugatni az ablakon bekandikáló szomszéd macskákat.

 Mielőtt az ajtón kilépnék, sorra veszek mindent: legyen a fiamnak víz a termoszban, az óvódás táskában egy kettévágott szendvics, sós keksz, nekem egy palack egzotikus gyümölcslé, két banán, fényképezőgép, és váltó blúz. Indulás előtt megpusziljuk egymást, összeölelkezünk. A kutya is részt akar venni a csoportos ölelkezésben az ő kutyamódján: nagyokat lökve rajtunk a farával, csóválva a farkát és hintáztatva az álvemhességtől megnőtt csecseit. Vissza vele a konyhába, s jól rázárni az ajtót! Mégis sikerült neki végignyalni a gyerek képét a nyelvével, melyik ki tudja hol járt ezelőtt.

 Valahányszor beülök az autóba vad öröm lesz úrrá rajtam, de mindenegyes alkalommal, legyen szó akármilyen rövid útról is. Mintha egy hihetetlen kaland élé néznék, vagy egy mesés szabadság várna rám. Mikor beülök a kocsiba, újra ötévessé válok, és a zsebeimben kotorászok rég elfelejtett tárgyak és cukorkák után. Amikor meghallom a csomagtartó tompán dörrenő csukódását, már biztonságban is érzem magam, köszönöm jól vagyok. Viorel lassú nyugalommal beül a kormány mögé, és ezzel még jobban elmélyül bennem ez a leírhatatlan jó érzés.

 Hosszú az út, mert München felé bedugult a forgalom. Hétvégeken általában így van. Legalább nincs közünk az autósztrádához, ahol a rádió szerint elszabadult lovak futkosnak. A gyerek persze nagyon szeretné őket látni. Bármit megadna érte. Különben minden lovat észrevesz az útszélén, számba veszi a színüket, és a ténykedésüket. Minden alkalommal úgy tesz, mintha életében először látna lovat. Pedig a játszótér mellett egy bekerített területen lovak legelésznek. Képes ott állni órákig és bámulni őket. Mindig igyekszem onnan elhúzni, különösen azokon a napokon, mikor a mének kiengedik hatalmas hímvesszőiket, és én nem tudom, hogyan magyarázzam ezt meg neki, de nem kérdezi.

 Jó hangosan szól a rádió: „Engel fliegen einsam” — énekli egy női hang. Egyedül szállnak az angyalok. A fiam megjátssza, hogy rosszul érzi magát, hánynia kell. „Ki akar jönni a tej” — mondja, de most nem jön be a számítása, mert nem felejtettem el beadni indulás előtt Vomex tablettát. Így aztán elhallgat.

 Mindannyian hallgatunk.

 Egy órányi autózás után Viorel megkérdezi: „Ne álljunk meg egy kicsit, gombát szedni?”

 Ez a csendes mosoly az arcán ott ragyog reggeltől késő estig, és csak ritkán tűnik el, ha nagyon fáradt, vagy valamilyen gondja van.

 Lehúzunk jobbra egy erdei útra. Segítek a fiamnak kioldani a biztonsági övet és kiszállni. Beöltözünk, és iszunk valamit csak így lábon állva a nyitott csomagtartó mellett. A termoszból kifolyt a víz, ráfolyt a blúzomra, a banánra és fényképezőgépre. Rosszul zártam be a tetejét. Az egész hátizsák csuromvíz.

 Bemegyünk az erdőbe, de minden gomba fekete. Viorel szerint a sok esőtől. Valahányszor szóba kerül a gombaszedés, vagy a horgászat, még jobban kivirul a képe. Csak úgy csillognak a szemei. Ha most csalódott is, nem mutatja. Egy, harmincat betöltött férfiembernek nem okozhat csalódást néhány rothadt gomba. Egyedül csak a pöfeteg-gombák hibátlanok, épek. A gyerekkel nagyon élvezzük felrúgni azokat.

 Mélyebbre hatolunk. Fogom a fiam kezét. Tudom éppen úgy fél az erdőtől, mint én. Aztán belebotlik minden lehullott ágba, csutakba, bokrokba. Minden lépésnél figyelmeztetnem kell, húzza le fejét, hova lépjen. Igyekszünk lépést tartani Viorel tempójával, aki egyre mélyebbre vezet be az erdőbe, az ő lezser módján, hátratett kézzel. Egy idő után, észre sem vettük mióta, nem halljuk már az autósztráda zajait, és most ezzel az újabb tapasztalattal teljesen más érzelmi síkra kerültünk. Mikor aztán meglátok egy nagy rakás ürüléket, elfog a pánik. Megragadom a gyerek kezét, mintha ezzel védekeznék.

„Kié lehet ez nagy rakás ürülék?” — kérdezem

„Nem tudom” — válaszolja az uram.

 Kimeredt szemmel bámuljuk.

„Mami, vannak medvék errefele?” — ad hangot a gyermek félelmeimnek.

„Nincsenek” — válaszol Viorel.

 Persze, hiszen mit is keresnének medvék a német erdőben? Farkasok, őzek igen. Őzek, őzek! Mit farkasok?

„Menjünk vissza” — mondom. — „Elég volt.”

 Tájékozatlanul forgolódunk, fogalmunk sincs merről jöttünk.

„Megmondtam!” — szólok. — „Ugye, megmondtam, hogy eltévedünk?”

Vadonatúj esőkabátot visel a gyerek két fényvisszaverő haránt csíkkal és nagyon jó minőségű leszállított áron vett cipőt. Általam jól átgondolt választás volt a ruházata. De vajon meddig bírná ki egy ilyen kisgyerek az erdőben epres joghurt és Kinder Pinguin nélkül. Férjem egy szót sem szól, csak mosolyog és vezet bennünket tovább az erdő közepe felé.

 A száraz ágak ropognak a lábunk alatt és a fenyő tűlevelei alkotta szőnyeg nagyon csúszós. Továbbra is fogom a gyerek kezét, és lehet, kissé erősebben szorítom, de meg se mukkan.

 Nem sok idő múlva megpillantjuk az autósztrádát, illetve a gyorsan tovafutó színes foltokat a fák törzsei közt. Halljuk az autók zaját is.

 Vissza a biztonságot nyújtó autónkba, ahol meleg van és kényelem, megkönnyebbülve becsatoljuk a biztonsági öveket: nem nekünk való az erdő.

 Viorel indít és megyünk tovább.

 Az Ammersee partján a kihúzott csónakok áznak a zuhogó esőben, a kacsák a gát védelmébe zsúfolódnak, a mólót kis kapuk zárják le, s rajtuk a tábla: „Magánterület”. Kihalt a környék. Alig néhány vendéglő tart nyitva. Valamilyen ünnepet ülnek a németek, senki nem dolgozik, és úgy eltűnt a nép, mint egy természeti csapás után.

 Három órakor érkezik a hajó, mellyel teszünk egy rövid körutat. A hat év alatti gyermekek ingyen utazhatnak. Gyermekem is, ugyebár, így utazik. Sorban állva várjuk, hogy fedélzetre léphessünk, s én azon morfondírozok, vajon honnan került elő hirtelen ez a sok ember. Megvesszük a jegyeinket, beszállunk és keresünk egy üres asztalt a kis fedélzeti vendéglőben.

„Mikor megyünk a hajóval?” — kérdezi a fiam.

„A hajón *vagyunk!” — mondom sértődötten.

 Világos, hogy valami látványosabbat vár. Igyekszik kinézni az ablakon, de előtte csak a hajóhíd látható, oldalt pedig az ő szintjéről a nem túl tiszta ablak üvegén át, csupán egy darab szürke égbolt.

 Felkelek és kimegyek egyedül a fedélzetre. Túl erősen fúj a szél ahhoz, hogy őt is magammal hozzam. Leülök egy vizes padra. Egy ki fémlap hirdeti, schwimmen célból is használható szükség esetén. Mellettem egy pszichésen fogyatékosokból álló csoport hangoskodik. Minden sötétszürke — a víz, az ég, a parti táj.

 A köd alatt az ég és a víz összefolynak. Nem tudhatod, hol kezdődik az egyik, és hol végződik a másik. Akár egy nagy szürke lepedő, és a bal sarkában a parttól távol egy kikötött hajó táncol az általunk felvert hullámok hátán. Később kikötünk a túlsó parton, hogy újabb utasok és gyerekek szálljanak fel. Irtózatos zajt csapnak és szendvicset majszolnak.

„Ha egyszer elmegyünk onnan, ahol most élünk, ide költözünk” — biztatom magam. Senki nem érti, mit mondok románul. Rájuk mosolygok.

 Hátra dőlök és nagyot sóhajtok. Lehunyt szemei előtt látom a vízfelületét: az esőcseppek olyan érdekessé teszik, mintha egy hatalmas élőlény bőre lenne, amelyet kilel a hideg. Csak erről álmodom. A leghatározottabban leszögezem, itt kell laknunk. Éppen ennek a tónak a partján kell élnünk ezután! Ha életünknek valódi értelemet akarunk adni, föltétlenül víz mellett kell élnünk.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 617 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.