Avi Ben Giora. : Tűz a tanyán – 6.befejező rész

*

6.

 

Másnap a gyámügyisek keresték fel a tanyát, mivel persze értesültek mindenről.

– János bátyám – kezdte az igazgató – nagyon sajnáljuk, ami történt. Ha úgy gondolják, akkor intézkedem, hogy a gyerekek hamarabb kerüljenek vissza az intézetbe.

– Ugyan már, két napjuk van összesen. Azt már hagy töltsék itten a tanár úrral. Nem oszt, nem szoroz már semmit. Megtörtént, ami megtörtént. A mi tanyánkban nem esett kár. Remélem jövőre is kaphatunk egy ugyanilyen csoportot, és ha lehet, akkor a Kocsis tanár úrral együtt volna jó.

– Egészen biztosan, hogyha nem lesz maguknak megterhelő, ismét ideküldünk egy turnust. A tanár úr felől nem ígérhetek, mert abban nem én döntök, de igyekezni fogok odahatni, hogy ismét őt küldjék. Nagyon köszönjük maguknak még egyszer. Nagyon értékes és jó munkát végeztek, sokat tanultak gyerekeink az életről.

– Nagyon köszönjük az elismerést és a dicséretet, de ez igazi öröm és dicséret a gyerekektől jön. Úgy gondolom, hogy jól érezték magukat nálunk természetesen a tűzesettől eltekintve. És Kocsis Péter tanár úrban egy kiváló embert ismerhettünk meg. Köszönjük is maguknak. Ezennel meg szeretném elhívni magát a búcsúestre, ami remélem nem lesz búcsú, csak a jövő nyárig.

– Ott leszünk természetesen.

   

A búcsúestre minden jót készítettek, hiszen nem csak ők voltak résztvevők, hanem sok vendég is eljött. Nem csak a gyámügytől, sok más szervezet is elküldött valakit, hogy nézzék meg a Fekete tanyát és gyűjtsenek tapasztalatot. Jánosnak is feltűnt a sok hívatlan ember, de csak Péternek tette szóvá.

– Mondd Péter, te ismered ezeket az urakat? Honnét kerültek ezek ide?

– János bátyám, nem tudom, nem ismerem őket. Tudja ezek azok az elvtársak, akinek a naptáruk azzal van tele, hogy hol, merre, meddig mit osztanak, hol van valami vacsora vagy esemény, ahová, ha hívják, ha nem, ott kell lenniük és senki sem meri megkérdezni, hogy minek jöttek, nem is lettek meghívva.

– Majd én szóvá teszem, ha nem is most, majd máskor. Szeretjük mi a vendéget, de ez az én tanyám és csak azt látom szívesen, aki nem szimatolni jön. Még ilyet!

– Jobb, ha nem firtatja János bátyám. Ezek bárhol bármikor megjelenhetnek. Olyan „hírharang” emberek. Na, nem mint a televíziósok. Ők másokat tájékoztatnak.

– Na, egye fene őket, ha ilyenek. Tömjék csak meg magukat. Csak ne hangoskodjanak se itt, se másutt. Nem szeretem, ha rólam beszélnek, legyen az jó, vagy rossz.

– Pedig, ha akarja, ha nem, fognak. A megyei pártbizottságokhoz viszik fülest, akik majd áradozni fognak, hogy tervben volt már az ilyen kezdeményezés, szocialista felajánlások kellenek, mint a Fekete Jánosé, de eddig nem találtak rá megfelelő „kádert”. Majd figyelje meg, hány ismeretlen fog itt bezörgetni, hogy „János bátyám jöttünk innen vagy onnan adatot és tapasztalatot gyűjteni”.

– Hát ide a világ végére nemigen, pedig azon a pénzen, amin ide jönnek, akár rendes utat is építhetnének idáig, meg egy telefonállomást is adhatnának, hogy ne kelljen „lóhalálában” menni a faluba, ha éppen tűz van, vagy bármi más segítségre van szükség. Ne félj, én megmondom majd nekik. Nem leszek szégyenlős velük.

Mintha csak erre várt volna, egy jól megtermett nagybajuszú odatelepedett János és Péter mellé.

– János bátyám, engedje meg, hogy bemutatkozzam. Jobbágy László vagyok a megyei pártbizottságtól.

– Mi tetszik? – kérdezte bizalmatlanul János. – Valami nem ízlett az úrnak, vagy nem az előírások szerint történt?

– Nem dehogyis, de hagyjuk a hivatalos hangot. Hallottam a tűzről, és azt akarom majd elérni a hivatalos szerveknél, hogy ide minél hamarabb rádiótelefont telepítsenek. Tarthatatlan ez az állapot, és íme itt a szomorú eredménye, ugye.

– Fiam, én nem tudom ki maga, és ki küldte, de az bizony jó volna. Mondjanak rám akármit is, én csak azt hiszem, amit látok és megfogok.

– Persze, persze Fekete elvtárs, igaza van, de tudja, nagy a bürokrácia, és minél nagyobb a jóakarat annál nehezebb…

– Ne haragudjon az elvtárs, én nem vagyok se TSz tag, se párttag. Semmilyen szervezethez sincsen közöm. Volt is elég bajom belőle, és még lesz is, hiába nem akarom. Nekem ne mondja azt, hogy attól valami jobb lesz, vagy jobban működik, hogy ilyen vagy olyan csoportba belépek. Nem mondom, hogy nem kell az összefogás és az nem egy jó dolog, de jusson a jóból egyformán mindenkinek, ne csak azoknak, akik a „tűz” körül vannak.

Az illető úrról hatalmas verejtékcseppek kezdtek alágördülni, noha nem volt annyira meleg.

– Fekete elvtárs. Rám számíthat, hamarosan lesz itt telefon, mindent megteszek érte.

– Jól van, köszönjük. Érezze továbbra is jól magát, ha már idekeveredett.

– Óvatosabb lehetne János bátyám. Ki tudja, ki volt ez az elvtárs és miért jött ide. Nem szabad ilyen egyenesen beszélni mindenkivel – figyelmeztette Péter. – Ennél kevesebbért is elvitt már embereket a fekete autó.

– Én nem tudom kerülgetni a forró kását úgy, mint ezek a falusi és városi emberek. Lehet, hogy pont ezért néznek félnótásnak, de nem bírom azt, amikor csak beszélnek bele a világba. Ahogy szokták mondani: a sok bába közt elvész a gyermek.

Az este hátralevő részében nem történt már semmi jelentős esemény. A gyerekek közben elmentek összepakolni a holmijukat, utána még segítettek a maradék vendég kiszolgálásában.

Éppen a helyi gyámügyisnek kínálta a pogácsát Erzsók, amikor az így szólt hozzá:

– Holnap majd a busz, ami jön a gyerekekért, elviszi a városba. Én meg persze utána haza is hozom, ha végzett a korházban.

– Ugyan ne fáradjon! Majd a Jánossal valahogy bevergődünk megint a testvéremet látogatni. Ott kellene lennem, de így hozta a sors, hogy a világtól ennyire elzárva éljünk.

– Semmi fáradság, természetes, hogyha tudok, segítek magukon. 

                                                                   

Késő, öreg este lett mire az utolsó vendég is felszedte a sátorfáját. János és Péter még sokáig beszélgettek kint a tornácon, és néha fel–felpillantottak a csillagos égre.

– Péter, hamar elmúlt sajnos ez a pár hét. Szeretném, ha nem kellene jövő ilyenkorig várnunk, hogy újra láthassunk. Ugye meglátogatsz minket azzal a kis menyecskével, vagy annélkül. Itt mindig szívesen leszel fogadva, és kicsit tekintsd úgy, mintha hazajönnél.

– Amint lehet, jövök. Nem rajtam fog múlni. Nem akarok csak úgy ígérgetni. Ha ismét belerázódom az ottani hétköznapokba, akkor majd el tudom tervezni, hogy mire lesz időm. De egyet már most kijelenthetek, mert azt szeretném: karácsonyra újra itt leszek, ha nem veszik alkalmatlankodásnak.

– Mi az, hogy alkalmatlan? Elvárunk.

Másnap már korán reggel megérkezett az autóbusz. Jánosnak és Erzsóknak még az utolsó reggel is segítettek a gyerekek, hogy úgy mehessenek el a városba, hogy a Gergőével gyarapodott állatok el legyenek látva.

Gergő megmaradt jószágainak egy része is nálunk talált menedéket, a többit Kovácsék vállalták el.

Nagy búcsúzkodások és fogadkozások közepette aztán elindultak.

 

A kórházban, némi útbaigazítás után megtalálták Gergőt. Aludt, vagy nem volt magánál, de nem tudtak vele beszélni. Az orvos sem mondott olyant, ami bizakodásra adott volna okot.

– Mindent el fogunk követni, ami emberileg és szakmailag lehetséges. Ahogy mondtam, kell még egy műtét, de egyelőre nincsen olyan állapotban, hogy ennek alávessük. Megpróbáltunk kapcsolatba lépni a többi rokonnal, hozzátartozóval, de nem mutattak túl nagy lelkesedést, hogy megnézzék. Egyedül maguk jöttek be hozzá eddig.

Elég sokáig időztek a kórházban, hátha magához tér, és tudnak vele egy pár szót váltani, de sajnos erre nem került sor. Késő este volt, mire visszaindultak a gyámügyis igazgatóval.

– Nem is tudom, hogy köszönjem meg – kezdte Erzsók –, hogy segítségünkre van. Maga nélkül, ki tudja, hogy jutottunk volna el hozzá látogatóba. És ki tudja, hogy legközelebb, hogy fog ez megint összejönni.

– Szóra sem érdemes, és hagyja a hálálkodást. Hálával mi tartozunk, ahogy ezt a két hónapot megcsinálták. Tudom, hogy nem fogadnak el semmit ezért, sőt már várják a következő nyarat is. Én viszont annyival tartozom, hogy amiben tudok, segítsek. Tehát a jövő héten is jövök, és elviszem magukat a kórházba. Emberség is van a világon.

Hogy elment a kis csapat, egyre bogarasabb lett János. Kereste a gyerekeket és Pétert, akivel olyan jól összemelegedtek. Már a munka sem ment úgy neki, mint azelőtt. Régebben el volt ő a lovaival, azokkal társalgott, de ez alatt a két hónap alatt magától értetődőnek vette, hogy reggelente van kivel beszélgetni az állatain kívül. Az idő, mintha ólomlábakon haladt volna. Mert akkor minden napnak volt egy külön hangulata, varázsa, és egyik sem volt szürke, eseménytelen. Mindég volt valami új esemény. Így érkezett el a hétvége, készülődni kezdtek Gergőhöz a kórházba. Erzsók nem mutatta ki, de János tudta, hogy valahol nagyon is aggódik a testvéréért. Az a pár állat, amelyik megúszta a tűzhalált, most ott gubbasztottak betegen, soványan az ő állatai közt. Az állatorvos úgy, ahogy ellátta őket, de sok reményt nem fűzött ahhoz, hogy fel lehet táplálni őket. Mint ahogy gazdájuknak se jósoltak sok jót.

Kiment még az istállóba, hogy rendbe tegye az állatokat, mielőtt elindulnak, és látta, hogy a Gergő sebesült lovában már alig van élet.

– Na most jól kinézek én. Az állatorvost úgysem tudom értesíteni, és nem maradhatok itt vele. De, hogy ez nem jó „előjel”, az biztos. Nem biztos, hogy életben találom, mire hazajövök.

Még rágódott azon az ötleten, hogy átviszi a Kovács testvérekhez, ahol a többi állat volt, de aztán elvetette a gondolatot. – Mit fárasszam ezt a szegény párát? Ha az van neki megírva, hogy ki kell múlnia, akkor annyira mindegy, hogy nálam vagy a Kovácsék portáján történik meg.

Azzal bement vissza a házba, ahol Erzsók eközben ezt–azt a csomagolt a betegnek, hátha magánál lesz és tud enni egy kis hazait, amitől majdcsak erőre kap.

Kisvártatva megérkezett az autó.

– Jó napot János bátyám. Készen vannak, indulhatunk?

– Én fiam készen vagyok már egy jópár éve. Gondolom Erzsók is elkészült, úgy hogy indulhatunk.

Útra keltek.

– Van jó hírem – kezdte a gyámügyis. – Sőt kettő is!

– Mondja csak, mondja, nagyon elkelnek a jó hírek ezekben az időkben.

– Szóval az már elfogadott tény, hogy felbuzdulva a mostani nyaraltatás sikerén, a jövő évben is hozunk gyerekeket nyárára. És Kocsis tanár úr lesz ismét, aki kísérheti őket.

– Na ez igazán nagyon jó! És mi a másik hír?

– Emlékszik János bátyám arra az emberre, aki olyan félig–meddig hívatlanul érkezett a búcsúvacsorára?

– Hogyne emlékeznék rá. Mi történt vele?

– Vele nem történt semmi, de elintézte, hogy a jövő hónapban kap a tanya egy rádiótelefont. Ez persze kis többlet munkát is jelente maguknak, de itt van rá a legnagyobb szükség, pláne ha jövőre is lesznek gyerekek.

– Na ezt már szeretem. Megnőtt az „ázsiónk” azt már tapasztalom.

A kórházban nagyon furcsán néztek rájuk. Amikor be akartak menni az osztályra egy ápolónő állta útjukat,

– Elnézést, maguk a Magócs Gergely hozzátartozói?

– Igen, valami baj van vele?

– Ma hajnalban meghalt.

Csak álltak ott hárman ledermedve szótlan.

– Voltak itt már más rokonok is, de el is mentek gyorsan, pedig a főorvos szeretne valakivel beszélni a családból. – Elvezette őket a főorvos szobájához.

– Ide kellett kéretnem magukat, mert de őrülök, hogy valakinek elmondhatom. Minden erőfeszítésünk ellenére ma hajnalban meghalt a beteg. Nem hiszem, hogy sokat szenvedett, hiszen egyetlen egyszer sem tért magához. A szervezete már nem bírt el többet… A hivatalos papírokat majd az ápolónő átadja. Fogadják részvétem.

Miután megkapták a hivatalos papírokat az ápolónőtől, ott álltak tehetetlenül a folyosón.

– Itt már sajnos nincs mit tenni, megtörtént, ami megtörtént. Jöjjenek, menjünk.

– Na de hova menjünk? – sírdogált Erzsók. – Azt sem tudom, hogy melyik testvérem volt itt. Ide nyomták a kezünkbe ezt a csomó paksamétát, mert éppen kéznél voltunk. De semmit nem mondtak.

– Ma már ezzel sehova sem tud menni Erzsók! Hólnap reggel jövök ugyanígy, és akkor  segítek elintézni. Viszont szabadna ajánlani, táviratot kéne küldeni azoknak a rokonoknak innét a városból, akinek tudják a címét.

– Milyen szerencse, hogy elhoztam a cédulát, mert nem mindenkinek tudom fejből a címét – mondta Erzsók és indultak a az önkéntes segítőjük után, aki a valódi szerencse hozója volt most.

Hazaérve a tanyára, ott volt a másik csapás is. Mert a baj nem jár egyedül. Az istállóban ott feküdt Gergő lova kimúlva.

 

– Vége lehetne már ennek az évnek – kezdte a szokásos esti zsörtölődését Erzsók. – Ezt az évet nem fogom sohasem elfelejteni. Na, nem csak azért, mert annyi esemény volt benne. Nem a bátyám halála és a vele jött tárgyalás, meg minden, de azért nem hittem volna, hogy a testvéreimben egy szemernyi megértés nem maradt. Nagycsalád voltunk, és amíg gyerekek voltunk anyánk vagy apánk minden akarnokságunkat letörte. Nem volt olyan, hogy valakinek többje lehet, mint a másiknak, vagy vacsoránál valaki is többet kapott volna a tányérjába. Igyekeztek tartani a rendet, hogy jó testvérek maradjunk. Aztán ahogy nőttünk ezzel együtt sokasodtak a gondok. A legidősebb bátyám lett volna az, akit megilletett volna némi előjog, de anyámnak Gergő volt a kedvence. Amikor aztán meghaltak a szüleink, mind ment, ki erre, ki arra. Egyikőnk sem akart vele ujjat húzni.

   – Tudom halottról jót vagy semmit, de nem volt egy jó ember. Te például mit ártottál neki? Azt, hogy hozzám jöttél feleségül? És amikor már együtt is éltünk hányszor próbált meg irányítani, lázítani hol ellenem, hol más ellen. Most, hogy tudom, hogy a feleségét és a gyerekeit így bebiztosította, ha nem is valami egyenes módon kezd megváltozni kicsit róla a kép.  

                                                                      

Mintha csak valaki láthatatlan irányította volna a dolgok alakulását, december elejére megkapták a rádiótelefont. Kis többletmunkát kívánt meg Erzsóktól, mert az egész tanyavilágban ez a telefon volt az egyetlen. Nem nagyon használták, mert igazából nem nagyon volt kit hívogatni. Kizárólag hivatalos hívásokra használták, mint tanács, az állatorvos, vagy mentők, tűzoltók, ha rájuk volt szükség.

    Egyik nap a biciklis postás táviratot lobogtatva állított be Jánosékhoz.

   – Mi olyan sürgős a világban, hogy táviratot hoztál? Remélem nem valami rossz hír? Gyere be a konyhába, legalább egy kicsit meg is tudsz melegedni. Erzsók meg már készítette a poharat és előszedett egy kis saját készítésű pálinkát is.

    – Nézzenek oda, hát ezt a Péter gyerek adta fel!

    – Akkor mondja – unszolta szinte egyszerre Erzsók meg a postás.

    – Látogatóba mennénk, stop. Hoznám a menyasszonyomat is, ha lehet, stop. Gyors választ kérek a címre, Péter.

    – Na erre akkor iszunk – emelte a poharat János. Aztán térült–fordult és egy ötvenforintost nyújtott át a postásnak. – Kellemes és boldog karácsonyt, na meg boldog újesztendőt is. Remélem jövőre is csak ilyen leveleket vagy táviratokat hozol.

    – Már többször mondtam, nem én írom őket, én csak kézbesítem, de úgy legyen. Na Isten, Isten – emelte meg ő is a poharát. – A legjobbakat maguknak is. Akkor most végre nem lesznek olyan egyedül.

    – Jaj komám, állj már meg! A választ azt máris viheted.

    – Ne fárassza magát, meg nekem se, adjon feladatot. Ott a telefon. – Azzal odatelepedett és tárcsázni kezdett. – Tessék! Majd, ha visszahívják, mondja be a szöveget és a címet.

    János teljesen elbűvölte a szerkezet. Még mindég nem tudta elhinni, hogy most már szinte karnyújtásra van tőle a világ. A csengetésre várva el se mozdult a csodamasinától, aztán gyorsan behadarta a szöveget és, amit még kérdeztek.

    – Mondja, mikorra érkezik oda a válaszunk?

    – Természetesen még ma. Úgy két–három óra múlva már olvashatja is a címzett!

    – Megkérhetem még valamire? Írja bele még azt is, hogy ezen a telefonszámon hívjon a címzett, mihelyt megkapta az üzenetet.

    – Természetesen.

    – Köszönöm, és kellemes ünnepeket kívánok magának.

    – Viszont kívánom

    János is igyekezett ott sündörögni, hogy rögtön meghallja, ha cseng a telefon. Este befutott a várva várt hívás.

    – Szép jóestét Erzsók mama – hangzott fel Péter ismerős hangja a vonal túlsó felén! De jó, hogy van már telefonjuk is.

    – Fejlődünk Péterkém! Mi újság nálatok?

    – Mennénk látogatóba, ha nem zavarnánk.

    – Mi az, hogy zavartok? Akár már holnap is jöhetnétek. És addig maradtok, amíg csak jólesik. A szobád várni fog.

    – Adjad már ide azt a telefont nekem is – toporgott János. – Én is akarok mondani neki pár szót.

    – Péter fiam! Vegyed az asszonyt és induljatok. Ennél szebb ajándékunk nem is lehetne karácsonyra, hogy velünk lesztek. Ne hozzatok semmit csak magatokat – kiabálta a kagylóba János. – És mondd, mikor érkeznétek, hogy elétek menjek a városba a fogattal?

    – János bátyám, nagyon köszönöm a kedvességüket. 23.–án érkeznénk és tudnánk maradni január 4.–ig. Hatodika után már mind a ketten dolgozunk.

    – Na akkor várunk titeket csak majd az indulás előtt telefonálj még, melyik vonattal érkeztek.

 

Nem volt még ilyen Karácsony sem a tanyán. János külön csengettyűs lovakkal és sok takaróval ment elébük. Erzsók meg úgy félreverte a konyhában a tűzhelyet, hogy még vagy húsz embert tudtak volna vendégül látni. A Szilveszter este sem volt különb. De erre az alkalomra hívtak vendégeket a faluból is. Már az új évben jártak, amikor Péter egy bejelentést kívánt tenni.

    – Tisztelt egybegyűltek. Ezennel szeretnék egy bejelentést tenni. Ha János bátyám is beleegyezik, ez év májusában meghívok minden kedves ismerőst ide, az esküvőnkre és lagzinkra. Természetesen mindenki a vendégem, és Fekete János bátyámék ugyan nem a szüleim, de ők fogják betölteni az örömszülők szerepét.

   – Éljen az ifjú pár! – kiáltotta a vendégek.

 

Májusban, hatalmas esküvőt tartottak a tanyán és a faluban. Jánosnál és Erzsóknál boldogabb párt nem igen lehetett volna találni széles e világban. Persze Péter és az ifjú ara sem panaszkodhattak.

    Ágnes, a menyasszony is szülők nélkül nőtt fel. Neki Katinka, Gergő özvegye lett a nászmamája.

    Nyáron már együtt érkeztek a gyerekekkel nyaralni. Aztán még sok hasonló nyarat terveztek, de akkor már nem kettesben jöttek, hanem a megszaporodott kis családjukkal. Két gyerekük született, akiket boldogan hoztak a „fogadott nagyszüleikhez”.

   – Látod, Erzsók – mondta János egy nap a tornácon üldögélve, a térdén lovagoló két viháncoló unoka szemében lobogó lángot nézve. – Mégiscsak sikerült megtalálnunk azt, amit kerestünk.

 

 

Vége

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Avi Ben Giora.

Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.