A sorsárus árulta a sorsokat. Azon a napon kevés sorsot adott el. Az emberek akkor még úgy érezték, hogy saját sorsuk jobb a vásároltnál. Nem is akarták elhinni, hogy rosszabb is lehet. Bíztak. Bíztak Nostradamus jóslataiban. Bíztak abban, hogy a világ a Vízöntő-kor hajnalához érkezett. Mások bíztak saját valós vagy vélt ravaszságukban. Megint mások bíztak az éti csigában és a humuszgilisztában, és bíztak a gmk-ban és vgmk-ban.
A sorsárus a feltámadó szél elől behúzódott egy a kapu melletti kiszögelésbe, ott lehelgette vörössé hűlt kezét.
Az utcán feltűnt egy kölyök, talán nyolc-, vagy kilencéves lehetett. Kezében újságköteg. Vidáman mosolyogva osztogatta. A járókelők – mintha máshol nem is lehetett volna kapni – vették és vették. A fiú, mint gőzmozdony a vasúti sínen, saját, mindent elpusztító erejének tudatában haladt. Egyre fogyott az újság.
A sorsárus elmosolyodott. Ez egy talpra esett gyerek. A kölyök közben odaért.
– Újságot?
– Köszönöm, nem kérek – felelt a sorsárus barátkozó hangon.
A fiú elfintorította a száját és odavakkantotta: – Csóró!
A sorsárus ökle úgy összeszorult, hogy fájt saját szorítása. A kölyök a maradék újságjaival már futott és eltűnt az utcasarkon. A sorsárus első gondolata az volt, hogy utána rohan és akkor… A második, hogy emlékezzen vissza az arcára és jegyezze meg, mert még biztosan találkoznak és akkor… – Mi is volt furcsa abban a fiúban? – próbált kutatni még mindig doboló agyában. – Igen. Megvan! Igen, a ruhája. Micsoda göncök. Többe kerülhetett a ruhája, mint az ő kéthavi bére.
Az alig szemerkélő eső mindjobban rákezdett. Az utca kiürült, ő pedig, csomagolt és csuklyáját a fejére rántva hazaindult.
Ez régen történt. Ő már nem árul, de ha sorsárussal találkozik, gyakran vesz egyet. Hátha jobb sorsot kap ő is.
Legutóbbi módosítás: 2008.11.30. @ 14:36 :: Bojtor Iván
