Pozsa Ágnes : Átváltozás

Nyomtatás

– Szaladj már át tíz tojásért, Julcsikám! Nem is értem, mikor fogyott el ez a rengeteg tojás! A múlt héten vettünk harmincat Péter bácsitól.
      Anya közben gondosan lemorzsolta kezér?l a vajas lisztet, a csap alá tartotta, majd megtörölte a kötényében. A tárcájából két darab zöld papírpénzt vett el? és megvárta, míg Julcsi belebújik a kockás kabátjába és felhúzza a csizmáját.
      – Egyik lábom itt, másik ott! – vette el a pénzt Julcsi.
      Szökdécselve tette meg az utat Péter bácsi házáig, s mikor odaért, büszkén kihúzta magát. Hétévesen egyedül jött tojásért! Lábujjhegyre állt, hogy elérje a cseng?t. Várt, de nem jött ki senki. Megint csengetett, de hiába. Akkor vette észre, hogy nyitva van a kapu. Tanácstalanul körbenézett. Mindenfelé beszélték, hogy Péter bácsi rejteget valakit. Egy öregasszonyt, aki megbolondult. Azt is mondták, hogy Péter bácsi is megbolondult, amiért magához vette az öregasszonyt, akit fiatalkorában szeretett. Valami otthonból hozta ide. Julcsi nem értette pontosan, mit suttognak a feln?ttek, de a gyomra gombóccá lett az izgalomtól.
      – Csókolom! – kiáltotta illend?en, ahogy belépett a házba.
      A szobából köhögés hallatszott. Valaki úgy köhögött, mintha meg akart volna fulladni.   Julcsi izzadt tenyerében szorongatta a pénzt.
      Benyitott a szobába. Furcsa szag ütötte meg az orrát. Az öregasszony az ágyon feküdt, rajta egy nagy fehér paplan, ?sz haja csatakos volt az er?lködést?l.
      – Egy kis vizet… Hozzál egy kis vizet! – kérte alig érthet?en.
      A kislány az asztalon lév? pohár után nyúlt, majd gyorsan vízért szaladt. Ahogy az öregasszony ivott néhány kortyot, kicsit jobban lett. Fáradtam visszahanyatlott a feje a párnára.
      – Hideg van kint? – kérdezte.
      Julcsi bólintott.
      – Nem baj! – mondta elgondolkodva. – Ha nagyon hideg a tél, a gyöngyházlepkék akkor is röpködnek majd nyár elején.
      A kislány zavarba jött. Nem tartotta valószín?nek, hogy bolond lenne az öregasszony, de nem értette, mit akar ezekkel a lepkékkel.
      – Tudod, ilyenkor minden lepke apró peteként várja a fa kérge alatt a tavaszt. Nem csodálatos? Akármilyen hideg van, mindig akad elég pete, amely áttelel tavaszig. Aztán, mikor kinyílnak az ibolyák… Szereted az ibolyát?
      Julcsi bólintott.
      – Ki ne szeretné az ibolyát! – sóhajtott az öregasszony, és behunyta a szemét. – Mikor nyílnak az ibolyák, a peték megn?nek és hernyó lesz bel?lük. A hernyó pedig megeszi az ibolyaleveleket. Csak eszik, csak eszik, nem tör?dik semmivel. Ez a hernyók törvénye. Érted?
      Julcsi bólintott.
      – Nem szabad haragudni a hernyóra, amiért megeszi az ibolyaleveleket. Az életéért küzd. Nem tud semmit, csak azt, hogy enni kell. És mikor már egyre kevesebbet bír enni, megérzi, hogy keresnie kell egy helyet. Egy helyet, ahol biztonságban lehet. Bebújik az ibolyalevél alá és kérget növeszt magára. Nem eszik, nem mozdul, csak lélegzik. Épp, mint a jógik. Tudod, kik azok a jógik?
      Julcsi megrázta a fejét.
      – Nem érdekes – folytatta az öregasszony. – Csak az a fontos, hogy megértsd: van valamilyen szabály, ami szerint m?ködik a világ. Még hozzá bölcsen m?ködik, mert a fejl?dést szolgálja.
      Az öregasszony megint köhögni kezdett. Most úgy rázta a köhögés, hogy a poharat sem tudta a szájához emelni. Julcsi az ágyához lépett és megpróbált segíteni neki. Végre sikerült innia néhány kortyot.
      – El kell mondanom! – nézett a kislányra elgyötörten. – El kell mondanom, miel?tt…
      Nem fejezte be a mondatot. Lehunyta szemét. Julcsi várt és félt. Szíve vadul kalimpált. Rossz érzése támadt. Valamit tennie kellene. De mit? Elaludt ez a néni, vagy… Nem, erre még gondolni sem mert. Nem halhatott meg! El kell mondania, mi lesz a lepkékkel!
      – Csodálatos dolog, mikor a hernyóból lepke lesz – suttogta halkan az öregasszony, és halványan elmosolyodott. – A természet bölcsessége pompázik a szárnyain. A pete kivárja a pillanatot, hogy hernyó lehessen. A hernyó nem tör?dik semmivel, csak eszik és eszik, ezer veszéllyel küzd meg, míg lepke lehet bel?le. Lehet, hogy megeszi egy vörösbegy, vagy jön a fekete hangyák serege, hogy rátámadjon, de mindig akad, aki végül szélesre tárja szárnyait és dics?séget hirdet a világon: szabadnak született.
      Az öregasszony megfogta Julcsi kezét.
      – Így van ez velünk, emberekkel is. Egész életünk során átváltozunk. Van, amikor csak eszünk, eszünk, nem tör?dünk semmivel. Van, amikor csak lélegzünk, és semmit sem csinálunk, csak várunk és várunk. De mikor kibújunk a bábból….
      Julcsi hagyta, hogy az öregasszony tenyerébe zárja kis kezét. Várta a folytatást, de az öregasszony mereven a szemét nézte és nem szólt. Még csak nem is pislantott.
      Péter bácsi ekkor érkezett meg az orvossal.
      – Elkéstünk – állapította meg a doktor.
      Péter bácsi letérdepelt Julcsi mellé, lecsukta az öregasszony szemét, majd arcát a paplanba fúrva zokogni kezdett.

A temetésen Julcsi is ott ballagott a tömegben. Kis csizmája alatt ropogott a hó, mikor anyjára emelte tekintetét.
      – Most felrepül, mint a lepke.
      – Kicsoda, Kicsim? – nézett rá anya értetlenül.
      – A néni. Elmesélte nekem. Elmesélte, hogy ne féljek, ha meghal. Az ember olyan, mint a lepke. Csak eszik, eszik, aztán egyszercsak nem mozdul többé, de utána el?bújik, és dics?séget hirdet a világon: szabadnak született.