Kühne Katalin : Figyelj!

Figyelj!

 

Az asztaltársaságban régi ismer?sök ülnek, örülnek annak, hogy újra együtt lehetnek. Emlékeznek korábbi találkozásokra, elmondják, mi történt velük az utóbbi évek alatt, amikor nem láthatták egymást. Egyszer csak közeledik valaki, leül közéjük. Megszólal, és folyik bel?le a szó. Nem érdekli, hogy valaki éppen mesélt, a szavába vág, ? lép most fel. Nem kíváncsi arra, mit mondana a másik, ? csak mondja, mondja a magáét. Kérdez ugyan valamit, de a válasz nem érdekli. Az ilyen ember mindig egyedül van, hiába veszik körül sokan. ?úgy érzi, csak ? létezik. Pedig ha ilyen marad, elt?nnek mell?le az emberek, végleg egyedül marad és akkor már csak mormolhatja magának azt, amit most fennen hirdet, azt, hogy ? a világ közepe. Tömjénezés kell neki, dics?ítés, nemcsak az, hogy meghallgassák. Pedig velünk is sok érdekes dolog történt, mi is szeretnénk szóhoz jutni. Valamelyikünk elkezd egy történetet, ? máris tud valamit, ami még érdekesebb, újra magához veszi a szót. Ez nagy tapintatlanság.

      Szerencsére, az én baráti körömben ez ritkán fordul el?, minket érdekel, mi foglalkoztatja barátainkat. Ismerjük a másik gondjait, örömeit, jó együtt lenni azokkal, akikkel hasonlóan gondolkodunk az életr?l, a kis és nagy dolgokról. Sokszor van úgy, hogy elkezdünk egy mondatot, a másik befejezi. Ugyanolyan szavakat használunk, tudjuk, mi a következ? és szinte egyszerre mondjuk ki. Sajnos vannak olyan társaságok, ahol nem így viselkednek az emberek. Ilyen helyeken a válaszokra nem kíváncsiak, sokszor nem várják meg, hogy befejezze történetét a másik, szavába vágnak, azt szeretnék elmondani, velük mi esett meg. Nem hallgatják meg a többieket, csak az a f?, hogy ?k beszéljenek. Az, hogy más is szeretné elmesélni, neki milyen sorsdönt? találkozásai voltak, ?t mi foglalkoztatja, mi a véleménye a világról, vagy a hétköznapi, jelentéktelennek t?n? eseményeket közölné velünk, az nem érdekes. Szavalnak, ?k a jelent?s, fontos emberek, nem számít, érdekli-e a többieket, amit mondanak, vég nélkül beszélnek. Pedig észre vehetnék, hogy unják történeteiket, hogy társuk is szeretne megszólalni végre, hogy fontos közlend?je van. Neki éppen most válságban van az élete, szomorú, vagy komoly beteg, szeretné, ha meghallgatnák. Az okoskodó, másokat lenéz? Gézáknak (nevezzük ?ket így) mindez semmi ahhoz képest, amit ?k éltek át, nem kíváncsiak erre. Belevágnak mondanivalója közepén, semmi udvariasság, semmi tapintat, az a f?, hogy ?k szerepeljenek, ?k, a fontos Gézák, akiket kötelez? meghallgatni, ilyet még senki nem élt át, mint ?k, le kell söpörni a többi szerepl?t a porondról, mert a Gézákat áhítattal kell hallgatni, egy pisszenés se legyen, most ?k beszélnek. Beszélnek? Vég nélküli monológot mondanak, másokról és f?ként magukról ömlengnek, felnagyítják saját pozícióikat, hatalmasságukkal hencegnek, kinyilatkoztatnak. Senki nem lehet olyan ügyes, nagy tudású, mint amilyenek a Gézák. Az igazság az, hogy örökké másokat kritizálnak, hibákat sorolnak, velük soha nincs semmi baj, ?k mindig okosan döntenek, cselekszenek, mit okosan, ?k irányítanák a világot, ha valaki megbízná ezzel ?ket. Tudatában vannak óriási képességeiknek és el is hiszik, hogy ezt meg tudnák tenni. Ha mégsem sikerült valami nekik, ha hibáztak, azt azonnal megmagyarázzák, nem ?k, a környezetük gátolta ?ket, arról ?k nem tehetnek, nem is tudtak róla, hogy a többiek mit tettek ellenük, és természetesen ?k tökéletesek és hiba nélküliek. Tükrükben mindig ilyennek látják magukat, ezért azt hiszik, hogy mások is ilyen szemmel nézik ?ket. Ez az önelégültség, a tökéletesség non plus ultrája, ami ?ket szerintük a többiek fölé emeli, ami nem engedi, hogy más is létezzen körülöttük, hogy másokra figyeljenek, ne csupán magukat tömjénezzék, úgy elharapódzott, olyan mérték?vé vált, hogy észre sem veszik, hogy átlátnak rajtuk, és utálják ?ket.

      Mi, hallgatók, udvariasak vagyunk, néha még bólogatunk is, nem áruljuk el, mi zajlik bennünk. Csendben vagyunk, mentesek minden durvaságtól, nem mondjuk a Gézáknak, hogy unjuk monológjukat, szerényen lesütjük szemünket, és belül, a lelkünkben valami megroppan. Nem mutatjuk ki érzéseinket, f?leg nem mondjuk ki, mit gondolunk róluk. Csak az a baj, hogy olyan emberekre fecséreljük drága id?nket, akik azt nem érdemlik meg. Ezalatt sokkal többet tehetnénk, az arra érdemes embereket hallgathatnánk meg. Így nevelkedtünk, nem bántunk meg senkit, még az ilyen hiú, ostobákat sem azzal, hogy végre közbeszólnánk: „Ugyan már, ne szónokolj, figyelj egy kicsit ránk is, hátha hallhatsz olyat, amib?l tanulhatsz, amit?l jobb ember lehetsz!” 

      Nem, mi nem szólunk, csak belül sírunk, és arcunkon sem látszik semmi, néha még tekintetünk is figyelmes, mosolygó, nem mutatjuk, mit érzünk. Nem ezt kellene tenni, ki kellene állni és nem durván, de határozottan elutasítani ?ket, az ilyen ostoba, h?st játszó senkiket, mert eltipornak bennünket, nem szabad t?rni tovább. A Gézák el is hiszik magukról, hogy övék a világ, ?k uralkodhatnak felettünk. Mi, akik szerényen a háttérbe húzódunk, bennünket sohasem fog senki meghallgatni, pedig bizonyára sokkal több szépség, emberség, tisztesség, s?t, bölcsesség is van bennünk, mint azokban, akik magukat dics?ítik, akik elájulnak saját hangjuktól, elnyomnak minden más gondolatot, ami nem az ? fejükb?l pattant ki. Azt mondják, az öndicséret büdös. Ezt ?k miért nem érzik? Csak mi? A tömjénezés az Istent illeti, ?k miért gondolják magukat isteninek? Egyszer már véget kellene vetni ennek, meg kellene mutatni nekik, hol a helyük! De amíg szerényen meghúzódunk a sarokban és ?k villognak, pörögnek a lámpa körül, mint a bogarak, akik a fény közelében megszédülnek önmaguk csodálatától, addig úgy érzik a Gézák, hogy joggal világít rájuk a fény, vígan fürödnek benne. Pedig azok érdemelnék meg inkább ezt, akik a háttérben, az árnyékban teszik a dolgukat és nem szeretik a rivaldafényt. Az ugyanis csak a ripacsoknak kedvez. Aki a háttérb?l irányít, mint egy rendez?, vagy mellékszerepl?, aki mint egy udvari bolond kimondja az igazságot a királynak, aki alázattal fordul a másik ember felé, gyakran bölcsebb, mint a f?szerepl?.

      Ezért becsüljük meg a háttérben maradó anyákat, akik a családokat összetartják, azokat, akik nem szavalnak, de teszik a dolgukat, a tanárokat, akik emberré nevelik a gyermekeket, akiket rájuk bíztunk, azokat is, akik sokszor vállalják a monoton, egyhangú munkát, a kevésbé látványos eredményeket hozó állandó, becsületes életet, a nagy szavak nélküli, tisztességes, igaz emberi létet. Ítéljük el viszont azokat, és ne adjunk nekik lehet?séget, akik kihasználják a szerény, becsületes embereket, akik csak szavakban tudnak nagyot alkotni, de közben letipornak bennünket.

      Így, a társaságban ne engedjünk a hangoskodó, örökké önmagukat központba állító Gézáknak, intsük le ?ket, szégyenítsük meg, mert nem érdemelnek figyelmet t?lünk, hiszen ?k sem figyelnek ránk. Pedig ha tudnánk egymásra figyelni, ha a tisztelet nagyobb teret nyerhetne, sokkal többre juthatnánk. Minden ember fenség, mindenkiben van érték. Ha ez érvényesülhetne, még a hiú, nagyra tör?, magát tökéletesnek hív? ember is tudna valami értéket felmutatni, még ha kevesebbet is, mint aki ugyan örök elégedetlen magával, de csendben teszi a dolgát. A tudós, ha nagyon sokat tud, már azt is tudja, hogy mennyi mindent kell még megtanulnia, mennyi kérdésére nem találta még meg a választ. Ezért szerény minden nagy tudós. Jobban tennénk, ha mindig meghallgatnánk a másik embert, és nemcsak beszélnénk, hanem tapasztalatokat gy?jtenénk, megosztanánk gondolatainkat. Ezért inkább hallgasd meg társaidat, figyelj szavukra, sokkal többre mégy ezzel, mintha csak saját szavaidban gyönyörködsz. Így a rivaldafény rád is sugárzik, akár f?szerepl? vagy, akár csak egy kellékes. Mindenkire az a fény vetül vissza, amit maga sugároz át másokra.  

      Tedd fényesebbé az életedet!

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kühne Katalin
Szerző Kühne Katalin 90 Írás
Nevem Hornyánszkyné Kühne Katalin. ÁÃ?rói nevem az egyszerűség kedvéért Kühne Katalin. 1947-ben születtem Szegeden, de Miskolcon élek pár hónapos koromtól. ÁÃ?rásaim az Irodalmi Rádió honlapján, CD-n és nyomtatott formában jelentek meg, elhangzottak az IR-ben. Eddig két kötetem van: Családi album (Miskolc: Felsőmagyarország, 2007), ami visszaemlékezéseimet és édesapám Töredékek a harctéri naplóból c. írását tartalmazza. A Jel a sziklán c. verseskötet (Miskolc: Irodalmi Rádió, 2007) válogatás régebbi verseimből. A harmadik idén novemberben jelenik meg Idősíkok címmel, az Uranus Kiadó adja ki, ez prózakötet. A Kláris c. folyóiratban és antológiákban szerepelnek írásaim. A könyvek, a természet, a művészetek szeretete kísért végig egész életemben. Szüleimtől, távolabbi őseimtől, barátaimtól az értékek tiszteletét örököltem, ezt próbálom továbbadni utódaimnak.