Kovács Lilla Katalin : Mi győzhet le egy cápát?

Jake *

Greg LeNoir–al két éve vagyunk barátok és elválaszthatatlan társak. Greg itt született a florida Islamoradában. Gyönyörű ez a hely, méltó nevére melyet a spanyoloktól kapott. Lila szigetek, ezt jelenti Islamorada s valóban a számtalan kis sziget között a tenger csodás lilás árnyalatban játszik. Ideérkezésem után heteken keresztül jártuk a várost és a szigeteket Greggel, mire mindent megmutatott nekem. Ekkor szoktunk rá a közös sétákra. Néha Greg felesége Gill is velünk tartott, de én – bár imádtam Gillt – jobban szerettem Greggel sétálni. Csak mi ketten, férfiak. Kedvenc helyünk egy elhagyott partszakasz lett, ahol lapos, nagy szikla kínált kényelmes ülőhelyet s egy korhadozó, öreg mólóról le lehetett látni a tenger fenekére. Itt, a sziklán üldögélve mesélte el Greg, hogyan ismerkedett meg a feleségével.

– Úgy történt, hogy néhány barátommal elmentem a vidámparkba és felültünk az óriáskerékre. Amikor lenéztem a magasból, egy lányt pillantottam meg az emberek sűrűjében. Fején egy fehér kalapka volt, melyen aranysárga és halványlila szalagocskák lebegtek a tengeri szélben. A lány olyan kedvesen nevetett, miközben szemét tenyerével árnyékolva felnézett az óriáskerékre, hogy elakadt a lélegzetem. Alig győztem kivárni, hogy vége legyen a menetnek, barátaimat hátrahagyva, mindenkit megelőzve igyekeztem a kijárat felé, nehogy szem elől tévesszem. Nagy igyekezetemben megbotlottam egy virágosládában és hatalmas nyekkenéssel elterültem.

– Öregem! Azt a szégyent! Ott feküdtem az ismeretlen lány lábai előtt és majd’ elsüllyedtem. Biztos voltam benne, hogy kinevet, de ő mellém guggolt és aggódva kérdezte, hogy nem esett–e valami bajom.

Így kezdődött. Két év múlva, amikor Gill elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát összeházasodtak és beköltöztek egy szép kertes házba az óceán közelében. Legnagyobb boldogságukra Gill hamarosan teherbe esett és csodálatos mesebeli virágokat festett a legszebb és legvilágosabb emeleti szoba falára. Greg pedig nefelejcskék, csillagokkal telehintett függönyt akasztott az ablakra. Az öröm azonban csak néhány hétig tartott. Egy délután Gill kétségbeesve hívta férjét.

– Rosszul vagyok – mondta rémülten a telefonba – valami baj van a babával!

Mire Greg hazaért felesége elveszítette a kicsit. A veszteség nagyon fájt, de fiatalok voltak, szerettek volna gyerekeket, ezért hamarosan újra próbálkoztak. Aztán újra és újra, még ötször. Egyik baba sem születhetett meg, Mindketten kezdtek kétségbeesni, de ezt a világért sem árulták volna el egymásnak. Aztán Gill hatodjára is teherbe esett s ez a terhesség más volt, mint az előzőek.

Remekül érezte magát, nem gyötörték rosszullétek és hamarosan túllépték a rettegett nyolchetes időszakot. Egyik baba sem élt ettől tovább eddig. A remény óvatos virágzásba kezdett szívükben. Greg éjszakánként odabújt Gill hátához s karjával védelmezőn átölelve aludt el.

Egyik hajnalon aztán szokatlan hangra ébredt. A nap még nem emelkedett az óceán felé, a szobában nyirkos árnyak lebegtek s Gill a fájdalomtól összegörnyedve, nyöszörögve kuporgott az ágy szélén. Mire a mentők odaértek minden csupa vér volt.

Órák teltek el mire beengedték a feleségéhez. Gill sápadtan feküdt az ágyon, csak ujjai finom rebegése árulta el, hogy él. Greg megfogta a kezét.

– Vége – súgta feleségének – vége, többet nem kockáztatunk.

Késő délután volt mire hazaért. Reggelre átfestette az emeleti szobát. Eltűntek a virágok, a falak aranysárgák lettek s a csillagokkal telehintett függöny helyére finoman lebegő halványlila selyem került. Mire Gill hazaért a kórházból férje berendezte a szobát műteremnek s Gill újra festeni kezdett.

– Tudod Jake – mesélte Gill egyszer, ebédfőzés közben, egymás után hámozva a krumpli szemeket– ez nagyon nehéz időszak volt mindkettőnknek. Nem tudtuk, hogyan tovább, nem tudtuk mit mondjunk egymásnak. Aztán egy szikrázóan fényes délelőttön leráztuk magunkról a nyomasztó szürkeséget és elhatároztuk, hogy kirándulni megyünk. Már elhagytuk Islamoradát, amikor az út mellett megpillantottam egy táblát.

– Nézd – mutattam Gregnek – egy állatmenhely. Számtalanszor mentünk ezen az úton az évek folyamán, de még soha nem vettem észre a táblát. Greg azonnal jobbra húzódott a kocsival és bekanyarodott a menhely felé vezető útra. Megállt az épület előtt, aztán egymásra pillantottunk. Egyikünk sem értette mit keresünk mi itt. Egészen addig, amíg be nem mentünk a menhelyre. Ott aztán rögtön ráébredtünk, miért jöttünk ide, mert ott voltál te Jake. Körülöttünk minden ketrecben ugattak, acsarkodtak a kutyák, csak te ültél némán és a szemedet le sem vetted rólunk. Hozzád hasonlóan kedves, aranyos és maflácska Jack Russel terriert még életünkben nem láttunk. Egy óra múlva már úton voltunk hazafelé. Nem tudom, emlékszel–e meg erre?

Még, hogy maflácska, na de kérem!  Van itt valahol az írás elején egy fénykép rólam, igazán bárki megállapíthatja, milyen jóképű és férfias vagyok…Ha nem Gill mondta volna ezeket a szavakat vérig sértődnék.

Egyébként igen, emlékszem. Kicsit homályosan, mert akkor még nagyon kicsi voltam, talán három hónapos. Emlékszem a magányra, az elhagyatottságra, arra, hogy nincs kihez odabújni, az állandó zajra, ugatásra. Emlékszem a két emberre, akik megálltak a ketrecem előtt és engem választottak. Megalázó módon egy kartondobozban nyújtottak át Gillnek, de ő azonnal kivett belőle és a hazafelé vezető utat az ölében fekve tettem meg, miközben végig simogatott.  Mire hazaértünk imádtam. Az együttélés szabályait hamar lefektettük. Komolyabb összetűzésünk csak Greggel volt a tv–néző fotel birtoklása kapcsán. Na persze én engedtem. Annál is inkább, mivel rájöttem, milyen jó helyem lesz nekem a kanapén, Gill simogató kezének közelében. Néhány hét múlva elkezdtük közös sétáinkat a városban és a tengerparton.

Ennek már több mint két éve. Gill festményei egyre ismertebbek, mostanában kezdte el tervezni harmadik kiállítását. Minden évben egyszer felveszi a bolondos kalapkát a lila és aranysárga szalagokkal. Greg felkapja, összecsókolja, majd kéz a kézben elmennek a vidámparkba, hogy felüljenek az óriáskerékre.

Ezen a nyáron aztán olyan dolog történt velünk, ami ismertté tett bennünket az egész világon.

Egyik vasárnap Gill morcos volt, vacsora közben alig szólt hozzánk. Greg faggatózására csak annyit dünnyögött az orra alatt, hogy már azt hitte elkészült az új képpel, de nem elégedett.

– Valami hiányzik arról a képről – mondta, miközben egy kenyérdarabot morzsolgatott.

Valami, vagy valaki, maga sem tudja…

Greggel összenéztünk. Amikor Gill ilyen hangulatban van jobb, ha nincs a közelében férfitársaság. Húsz perc múlva már a kedvenc helyünkön voltunk. Greg sem volt beszédes kedvében. Ült a lapos sziklán, a kezében levő bottal döfködte a homokot és nézte, ahogy keresgélek és szaglászok a csapkodó hullámok közelében. Később felállt és kisétált a móló végére. Utána szaladtam és nagy csobbanással belevetettem magam az óceánba. Elégedetten úszkáltam a vízben, amikor hirtelen rántást éreztem és iszonyatos fájdalom nyilallott a lábamba. Hatalmas erő kezdett a víz alá húzni. Nem tudtam a fejem elfordítani, ezért nem láthattam a cápát, mely a fogai között tartott. Azt, hogy nagyon nagy baj van, Greg szeméből olvastam ki, aki elszörnyedt kiáltással pattant fel. A sós víz elborított és fuldoklani kezdtem. Aztán már csak arra emlékszem, hogy Greg rohan velem a tengerparton, majd a házak között. Segítségkérő kiabálására megállt egy autó s száguldott velünk az orvoshoz.

Történetünket szárnyára kapta a világsajtó, megismerték Amerika szerte, de még a távoli Angliában és a még távolabbi Magyarországon is. A cikket Gill később kivágta és eltette emlékbe:

 

Ököllel esett a kedvenc kutyáját elnyelő cápának a floridai férfi

 

Greg LeNoir elmondta, csak egy árnyat látott, ami az úszó kutya felé közelít, majd lerántja a víz alá. „Azt a hangot, amit Jake akkor kiadott, senkinek se kívánom, hogy valaha is hallja. Halálsikoly volt” – emlékszik vissza a feldúlt gazda. A másfél méteres cápa szinte teljesen elnyelte a kutyát, LeNoir azonban a vízbe ugrott utána és ököllel ütni kezdte. A megdöbbent ragadozó ekkor elengedte a kutyát és elmenekült, LeNoir pedig a kutyával a karjában, épségben partra vergődött. Mint LeNoir később elmondta: “Nekünk nem lett gyerekünk, úgyhogy Jake olyan, mintha az volna. Amikor láttam, hogy a cápa lerántja, csak arra tudtam gondolni, ‘ó nem, az nem lehet, hogy vége’.

Igy a cikk.

Nekem csak annyit mondott Greg, amikor az orvos beengedte hozzám:

– Öregem! Be voltam tojva, láttam, hogy ez egy jó nagy cápa, de nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen veled és velünk.

Még gyönge voltam, de az orrát sikerült megnyalnom. A barátom volt és tudtam, hogy fordított esetben én is kiszedtem volna őt a cápa szájából.

Két nap múlva mehettem haza. Gill az ajtóban várt, karjába kapott én meg kihasználva az alkalmat össze–vissza nyaltam. Erre gyorsan a helyemre tett és friss vizet hozott.

– Elkészültem a képpel! – mondta ragyogó arccal Gregnek – gyere, nézd meg!

Utánuk sántikáltam, fel a lépcsőn a műterembe. Észrevettek, mégsem szóltak rám, hogy menjek ki.

Odasimultam Greg lábához. Ő lenyúlt, megsimogatta a fejem, de szemét nem vette le a festményről. Az állványon egy nagy kép állt, jóval nagyobb, mint azok a képek, melyeket Gill eddig festett.  

Greg magához húzta Gillt és csak álltak előtte, szótlanul összeölelkezve.

A festményt nem vitték el a kiállításra. Greg ide akasztotta fel a nappaliba, a kandalló fölé. Esténként, mielőtt felmennek aludni, egy pillanatra megállnak előtte kézenfogva. Nem is csodálom, nagyon jó kép.

A kertünk látható rajta. Ott van a hinta a virágos párnákkal, a zöld kút, mellette a sárga locsolókanna, sőt még a kedvenc labdámat is ráfestette Gill. Ott hever a labda a rózsaágyás közepén, mint a valóságban is, mert nem merek érte menni a tüskék miatt.

Gill nagyon jó festő. A képen pontosan olyan jóképű vagyok, mint az életben.

Ott ülök a kedvenc orgonabokrom alatt, körülöttem pedig hat barnaszemű, vidám kisgyerek játszik.

A kertet elárasztja a napfény, szinte hallani a gyerekek kacagását, a háttérben pedig kék és fehér szikrázással ott hullámzik a végtelen óceán.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kovács Lilla Katalin
Szerző Kovács Lilla Katalin 52 Írás
"Hiszem, hogy a képzelet erősebb a tudásnál, hogy a mítosz igazabb a történelemnél, hogy az álmok hatalmasabbak a tényeknél, hogy a remény mindig győzedelmeskedik a tapasztalat felett, hogy a nevetés az egyetlen gyógyír a bánatra. És hiszem, hogy a szeretet erősebb a halálnál."