Petz György : életre való (1973)- III. /2.

III. Ã?Å¡j év, új er? (akkor is) ââ?¬â?? 2.

Ett?l kezdve azonban, mintha újra megn?tt volna fölöttem Csucsu baljós árnya. Edzésre alig tudtam kijárni, helyette s?r?södtek az ?rség szolgálatok. Mindehhez társult egy tábori szolgálat is, amelynek kellemetlen következményei lettek. A tábor ?rizetre szorult. Üres géppisztollyal imitáltuk az ?rzés feladatát, nem mint hogy ha a mi tizenhat személyes, kevésbé lakályos sátrainkból bármit is ellophattak volna.

 

Különben is, a hadsereg zárt intézmény, onnan semmi el nem t?nhet, legalább is a hely?rségben. Ennek ugyan lehet, ellentmond az a tény, hogy fél Vásárhely katonai surranóban jár, és szimatszatyorral az oldalán. De ilyet egyrészt lehet boltban venni, talán a kantinban is, de legf?képpen lopni. A városban jó ára van.

Mindenki lop. Ez túlzás. Csupán egyetlen egy ember lop. Mert az olyan, úgy szocializálódott. A többi meg tanulja. Ha egy valaki lopott, akkor hiány keletkezik. Mondanám, hiánygazdaság. Ezt orvosolni kell, mert jön a rovancsolás, aztán ráhátékázzák. Ezért az áldozat is eltulajdonít egy olyat. Hiszen annyi van. Igaz, hogy mindegyik tartozik valakihez, aki tartozik azt majd a leszereléskor visszaszolgáltatni, és máris két lopás történt. Akit?l elt?nt, az megindult, hogy szerezzen. Ez már a harmadik. Ha a kígyót végigvisszük, kiderül, egy tolvaj ezret csinált. Mindenkinek elt?nt az a valamije, pedig ténylegesen csak egy. Meg az a több tucat, amit a gazdaságis, a raktáros, meg a kétéves dörzsöltek lovasítottak meg, mert azok már tudták: volt amortizáció, van leselejtezés, és lesz leírás. Akárcsak Vlagyimir Iljics: Lenin zsil, Lenin zsivjot, Lenin bugyet zsity. Ennyit az örök életr?l.

 

Szerintem a tisztek a tévéjüket védették velünk – t?lünk. Hogy ne nézzük. Tábori körülményeket éltünk, ?k meg szurkoltak az NSZK foci VB-nek. A lengyel meglepetés csapatnak, a totális futballt bemutató hollandoknak.

Számunkra a szórakozás egyéb örömei jutottak. Újra a noha bor vagy nova bels? látást el?készít? élményei, de már óvatosabban, ami a hányást illeti. S?t! A víz dicséretét kell zengenünk, hiszen abból alig jutott. Talán ezért jött a nagy feladat: egyetlen kulacsnyi, vagyis egy liter vízb?l teljes lemosdás. Én, aki a hármas társbérletb?l n?ttem e nagyobb közösségbe, és ismertem a lavórban mosakodás szerényen visszafogott luxusát, talán nem is esett nehezemre elkezdeni a próbát. De hogy be is tudjam fejezni egy borotválkozással megkoronázva – no, hát ezért éltem. Már nem volt hiába.

Talán ez az oktalan lelkesültség taszított a mélybe. Rám jutott a sor: üres csúzlival sétáltam az est hangjai között, amibe olykor belezavart a focidrukkerek szesszel felturbózott munkazaja. A nagy tiszti sátrakban is a kései tévéközvetítést nézték. Mivel én is szemlél?d? típus vagyok, ha már ide estem a természet mellé – nekiálltam szentjánosbogarakat nézegetni. A fene tudja, mik voltak, de foszforeszkáló férgek lehettek.

 

Ekkor zajt hallottam, de nem illetém kell? figyelemmel, amúgy is csak hugyált valaki a tiszti sátor mellett. Az illet? közelebb jött, de én nem biztosítottam ki amúgy is üres fegyverem, nem üvöltöttem rá, hogy – Állj, ki vagy, fel a kezekkel! – hanem továbbra is, mint egy képzett insectológus m?ködtem. A rovartanászi tevékenykedésre érzéketlen alak támadólag lépett fel, és üvöltözni kezdett:

– Mit csinál itt maga!

Valóban nevetségesek lehettünk mi itt kettesben az Isten háta mögén, csak ? el?bb kérdezett. Erre – jóllehet a pizsamás jelenségben nem tudtam, kit tisztelhetek -, úgy véltem, el?adom az igazat, csakis a színtisztát:

– Szentjánosbogarat keresek.

– Hát hülyének néz maga engem? Tudja, hogy kivel beszél?

– A pizsamán nem látom a rangjelzést.

– Ezért fogdát kap! Hülyének nézte a Magyar Néphadsereg alezredesét!

 

Lehet, hogy a kutakodás klerikális reakciós mögöttese zavarta? A Jánosbogár még elment volna? Az igazság az, hogy már a pisálásából is érezhettem volna, nem akárki.

Az ember ezzel úgy van, mint a megfáradt vándor, mondjuk Párizsban. Napok óta alig alszik, könny?, elöl nyitott szandálban lúdtalpazik a Fény Városában, és egyszer csak lát egy mérhetetlenül illogikus kupac szart a járdán, és felkiált: – Jé, mekkora darab szar! – és egyazon mozdulattal óriásit rúg belé speciel spiccel. És l?n… Pedig tényleg szar és mezítláb és nyitott szandál…

Ez itt nem Párizs, el?került Kiss törzs?rmester vigyorogva, hogy öt nap fogdát kaptam, csak térjünk vissza a laktanyába. Én röviden annyit mondtam, mivel kapcsolatunk jellege nem engedte, hogy többet beszélgessek vele, hogy: – Értettem!

Egy frászt. Nem is próbáltam.

 

F’nak, csatnak baloldalt a helye. Az utóbbit elvették, az el?bbire nekem legyen gondom. A cip?f?z?t is, így a surranó valósággal klaffogott, ahogy jártam benne és bel?le kifelé.

– A fogdás velem jön – szóltak nekem, a máris rovott múltúnak, és megmutatták lakhelyem.

Az apró szobácska alapvet?en egy feny?priccsb?l állott, hozzá durva pokrócból, és egy százas ég? világította be.

– Az a puhafa, a lámpa mindig ég. Értette?

Próbáltam felfogni. Mivel kevés tényez?s egyenlet, még számomra is megoldható. Ezek magáznak és nyulak, én meg tüzér vagyok. Összesen öt nap, holnap már mások lesznek. Hora telosz makru bin – tudd, a hosszú élet is véges. Geröly most tudna vigasztalni Szolónnal, anélkül.

 

A kihalt alakulótéren csupán ketten voltak hajnalban. Az egyik elöl, hajolgatva piszmogott a zúzalékkövek közt gazt keresve, a másik merev tartásban három méterre t?le és hátrébb. Utóbbi egy nehéz töltött géppisztollyal, el?bbi oly könnyed viseletben, még cip?f?z?je sem volt, ki-kilépett a surranójából. Mindkett? meglehet?sen álmos figura. A helyzet nevetséges, csak annyira létezik, amennyire elfogadják. Mondhatni véletlen, lehetne fordítva is.

 

– Akkor most irány, vissza! – javasolta a fegyveres.

– Mindjárt, ezzel már végzek – így a zöldet csipeget?.

– Irány azonnal! – keménykedett a másik, így abbamaradt az idill, miel?tt a reggeli tornára vonulók megzavarhatták volna.

– Idefigyeljen, balf’ honvéd! Fogja azt a kib’ott pokrócot, elkezdi így hajtogatni, harmonikára. Figyelte? Olyan ruganyos lesz, mint az epedás ágy, és jót fog aludni. De ha ellen?rzés jön, pi’n rúgom, ha észreveszik, és azt mondja, t?lem hallotta. Világos?

– Igenis, ?rparancsnok elvtárs!

– Egyébként a Gyuriczáék kérdezik, hogy mi a szart akar holnap, mert ?k jönnek.

– Jelentem, dobos tortát. Meg orosz krémtortát vagy Rákóczi túróst.

– Csakhogy szorult egy kis nemzeti érzés magába! Akkor pihenj, mert lesz egy kis disznók körüli teend? délután.

 

A disznó életre való, igen értelmes állat. Nem önként jött ? sem ide, besorozták a laktanyába. Egyébként életét a vég fel?l tekintve olyan mindegy minden magyarázat. Addig boldog. Sz?ke, göndör és másfél mázsa. Szaga szakasztott az enyém vagy a tied, próbálj csak este beszippantani egy röfög?-horkoló körlet szellentéses légkörébe. Gumós zápfogú mindenev? testvéreinket csupán a boldogságérzetük különbözteti meg t?lünk, mert mi tehetségesebben tudunk szenvedni. Mert az ember lelkes állat, számtalan megoldatlan, a lélek mibenlétére kent problémával. Mert láttál-e disznót besúgásra törekedve el?nyhöz jutni? Tudsz-e olyanról, amelyik az ezredzászló becsületéért halt volna h?si halált? Nem. Mert a disznó magáért hal, ha nem is magától. Mindegyik megtalálja a magáét, pedig nem olvas Rilkét, nem tud Tolsztojról sem. A disznó nem akar többnek látszani, és nem is hiú. Mire legyen? Alakzatot is csak annyit ismer, amennyit az anyja csecse rendezett ebben a világban, vagy a vályú. Nem ismeri az atomvillanás emberi fogalmát és gyakorlatát, de talán azért sem, mert nem tudná úgy földhözb’ni magát, hogy a legkisebb felületet mutassa a villanás felé. Mert egy disznónak nincsen takargatnivalója, nincs néki legkisebb felülete, legföljebb vakargatnivalója. A disznó úgy disznó, ahogy van. Nincsen identitás-zavara. A dolog lényege maga a dolog.

Minden mást a disznóktól, a végs?t egy ?rnagytól tudom. De a végs? utáni kérdés mégiscsak az: kinél van a kés, és mire használja.

 

– Képzeld, Balkó, milyen malacom van. Jövök ki a fogsziról, és összefutok a Kiss-sel. Csucsu kérdezi vigyorogva, hogy milyen volt.

– Remélem, megköszönted!

– Naná. „- Köszönöm, törzs elvtárs, abszolút nyugis, végre nem piszkált semmiféle hülye.

– Úgy, Petz honvéd? Akkor teszünk róla, hogy máskor is nyugodt legyen.”

– Azt hittem, belebököm a késem. Csak a hadtápkészletem szar kése volt nálam, különben kinyírom.

– Ne kezdjél már ki vele! Gondold meg, ? úgyis itt marad, itt eszi meg a fene, mi meg nemsokára elt?nünk. Éljen március! Én akkor megvettem egy centit, amit vágok. Ha pedig nosztalgiázni akarsz, rövidesen együtt megyünk ?rségbe.

– No fene! Ã??rizetesb?l börtön?r leszek?

– Te a jöv?be látsz.

– Nyilván, de pontosan miért?

– Lesz egy gyilkosunk. Nagyon kell rá vigyáznunk.

 

A figyelmet valóban felkorbácsolta Zsoltész. Rendkívül hozzáért?en, úgyszólván bennfentesként jött-ment közöttünk, közönséges halandók között. Nyilván köze lehetett a kommandósokhoz korábban, meglehet?sen jókötés?, ha az elkényelmesedés már maga alá is kezdte gy?rni fizikumát.

 

– Idefigyeljenek! Deszant bemutató lesz, kutyás elhárítás, és minden, ami fontos.

– Apám, beszarok! Megtanulok gyilkolni! – lelkesedik Hartha-Varga.

– Én már be is szartam. Ha ezt édesmama megtudja! – himbálta fejét Kothencz Walter Henrik hitetlenkedve.

– Jogos! Annyit azért el?re is tudjanak: a deszant a légi vagy vízi úton az ellenséges hátországba juttatott, gyorsan mozgó, önállóan m?köd? alakulat.

– Akár a török turisták 1541-ben Buda várában…

– Üljenek körbe, és figyeljenek!

 

Kiképz?ruhás alakok jöttek. Egymásnak estek. Zsoltész kommentálja:

– Látják, fegyver nélkül, puszta kezüket használva, milyen veszélyesek. Az ott a fojtás…, ujjkitörés…, gyönyör? gyomorszájas…; most keleti harcm?vészettel kombinálva mindez…

 

Az agresszió többünkb?l agressziót hoz ki. Nem is nagy darab alakok tartják a bemutatót, nem is oly er?sek, bármelyikkel megküzdhetnénk; de tudják a gyönge pontokat. Ölésre vannak kitenyésztve, felkészítve.

– Mozogni tudnak, de ez begyakorolt, együttes tánc… – szól Csele.

– Én falábú vagyok a tánchoz – teszem hozzá.

– Mit pofáznak annyit? Álljon ki velük valaki, aztán hajts! – er?sködik Zsoltész.

– Azt hiszem, megpróbálhatjuk! – Hartha képe felderül, és megropogtatja csontjait.

– Gyerünk, Hartha honvéd! Most aztán felkötheti!

 

Persze, hogy neki szurkolunk. Helyettünk is bizonyítaná, hogy vagyunk olyan legények, mint a táncosok. Hartha lehet, hogy nem csupán evez?s, bizonyára valami önvédelmi sportot is ?zhetett. Felbátorodik az els? mozdulatok után, jól hárít, és már ? támad. Irtó ügyes, szinte kivédhetetlen. Ezt akarta csak a deszantos, ezt provokálta ki. Kihúzta ellenfeléb?l, mit tud, azután annak tudását és vakságát kilesve, két mozdulattal harcképtelenné tette.

– Látja, Hartha elvtárs, azért tudnak ezek a fiúk valamit – Zsoltész büszke, mintha ? csinált volna valamit.

– Szó se róla, ügyes – köp egy véreset a felsült evez?s. Bobok, te jössz.

De az ikernek most valahogy nincsen kedve hasonló tapasztalatokhoz.

– Megnézzük a kutyákat, katonák?

– Azok kedvesebbek, ugye…

– Miért, valami kellemetlen történt? – kérdi a gy?ztes deszantos.

– Semmi, semmi.

Hartha túlzottan is kezessé vált, úgyszólván alázatossá. A hátsó sorba ült. Valami összetört benne. A kankutyákra már nem is figyelt, pedig azok mindent tudtak. Szép, értelmes állatok, akik úgy támadják meg az embert, ahogy jelzik nekik a paranccsal. Szó, mozdulat, sípjelzés.

 

– No, Walti, ezekhez van szavad?

– Anyukám számára csak Wolfgang létezik.

– Na, már megint Goethe?

– Ugyan. Egy szálkás sz?r? tacsi. Bajor nemzeti kutya. Ha tüzel, ezeknek – és itt megvet?en a két idomított csodára bökött – esélye se lenne.

– Walti, már megint a szexen jár a fejed, aztán baj ne legyen! – h?tötte le Pádár.

 

Füttyszó. Jönnek az ebek. Az egyik állat mellém sodródott. Jó kutyaszaga van. Végtelen gyöngédséggel nézem a négylábút, de az morogni kezd. Ennek agyara van, én meg az agyára mentem, mert szeretem! Odébb fordítom fejem. Az egyik kommandós lángol. Semmi baj, a kutyák tüzes bemutatót tartanak. Ember ellen, t?zzel, fegyverrel – oly mindegy nekik. Ha ilyenek lennének itt, akkor a Ho Si Minh-ösvényeknek bealkonyulna, mindenkinek itt kéne megrohadnia.

 

– No, vitéz urak, akar valaki csibészelni a négylábúakkal?

Meglep? csend, félrepillantások. Megfélemlítés a gyakorlatban. Lukics ásít egy „tenyérbe mászót”. Zsoltész formában van:

– Elvtársak, nem azt kérdeztem, ki szól hozzá!

 

A bemutató különféle deszantos eszközök bemutatásával ért véget. Bizony, ez tudomány! És olyan tudomány, ami engem a legkevésbé sem érdekel. Csak Druga figyelt mindenre, mintha az élete függene t?le.

– Mert mi van akkor, ha ilyen helyzetbe kerülsz?

– Elfutok.

– A kutya gyorsabb, mint te.

– Akkor megadom magam. A kutya, ha a torkot látja, nem bír harapni. A megadó póz le is bénítja. Képtelen ölni.

– A kutya nem ember, de szokott vele ember is menni, gondolom, ilyen esetre.

 

 

Nekem a Werther is sok volt. Kothencz szerint hülye vagyok, de szerintem Goethe nagyon kimódolta a béreslegény szerelmi gyilkosságát, tiszta szentimentalizmus. A mi bérházunkban legföljebb f?ispán özvegye, balonkabátos lovizó, vagy sápkóros ötvenhatos akadt, meg betöréses rabló volt, de a gyilkos, az más. Ott elszakadt valami, nincs már emberi tét. Az mindenre képes. Én azért nem ilyen voltam a kóterban. Pedig, ha belém látnának, olykor igencsak kikerülnének.

 

– Ütihez, Balicza! Az ?rparancsnok! – üvölti az ügyeletesünk.

– No, Balkó, most aztán eligazítanak!

Lehet, hogy most fogják számon kérni rajta a vegyvédelmi próba botrányos eredményét? Hiszen a vegyészüti kicsinyes fajta, akár a kémikusok, kivéve a Lied Katit, Mátyás királyt és a gyevi bírót. Kár tagadni: akik a kotonköpeny gomblukainak böködésével tutira mentek már a vévépróbákon is – engem kivéve, mert én másként fáztam rá a beöltözéskor -, és akik a sz?r?betétet is kioperálták a gázálarcukból, mert harcászkodásnál úgy futni is könnyebb, ha leveg?t kap az ember, azok a füstkabinban már leszerepeltek. Amúgy taknya-nyála módra, ahogy én az allergiával, ha szabad civil hasonlattal élni. Itt futniuk nem kellett, de menekülniük igen. Viszont, ha egy ember személyisége maga a börtön, akkor minek fizetni börtön?röket, meg hova is menekülhetnénk. Én elid?ztem a gázkabin apró helyiségében, de annyit azért nem, mint Balicza a vegyiütinél.

 

Meglehet?sen sokáig volt távol. Nagyon vakarta a fejét, amikor visszajött. Pádár, Zazi, Szilárdi Feri, Kothencz is odament hozzá.

– Na, ismételjük a vévégyakorlatot?

– Ha akarjátok, visszamegyek figyelmeztetni az ütit.

– Mondd már, mi a hír!

– Hát, jól bebaszott nekünk!

– Vévé, vagy az lesz, amit mondtál?

– Az hát. Hülyére leszünk ellen?rizve, mert egy gyilkost kell ?riznünk.

– Betojtam. Rosszabb, mint a vévé. Azt le is kell l?ni, ha szökni akar, vagy megtámad.

– Tudod, mit mond „a bácsi”. Nos, Kothencz Walter Henrik honvéd?

– „Náám, nincs. Nézzük meg a szabályzatot…”

– Az pedig egyértelm?.

– Még fel se tudom szólítani. Meg aztán ez lakott terület, másban is kárt tehetünk.

– Gyerekek, nekem ugye nem kell mennem!

– Zazi, te is az ?rszolgálat tagja vagy, ne rinyálj.

– Legföljebb kinyír, aztán levan a gond – véli Pádár.

– Ne beszélj így, mert fegyver lesz nálam.

 

A tettes visszatér a tett színhelyére. Pár nap eltérés, és én vagyok az elsüt? billenty? fel?l. Nem valami jó ez sem. Ã??rség el?tt betárazunk, ez mégiscsak komoly szolgálat. Jön majd a szokásos 2-2-2 órás beosztás, a kicsináló hajnallal, meg a fokozott ellen?rzéssel. Üti, ütihá egyaránt jöhet. A gyilkos meg ott van.

Semmi ellen?rzés. Aztán jön a parancs:

– Ã??rizetessel alakuló tér söprés.

 

Nekem jut, mert én vagyok a kétórás készenlétben, és nagynak, er?snek hisznek. De fegyverrel más. Eleve szégyellem magam. Aztán meglátom, kit is kell ?rizzek! Az a kétéves állományból való szakács, akinek leszerelésig szinte napjai voltak hátra. Az a férfi, aki olyan rendes volt velem, a laktanyással, a konyhán. Pofám szakad le, ahogy Balkó mondaná. Ha ez most el akar menni, akkor én elengedem. Itt nincsen er?szak, a fegyver véletlenül van az én kezemben, egy hete sincs, hogy engem ?riztek ugyanígy.

Az ember magábazuhantan söpör. Olyan csönd van körülötte, ami a lélekb?l fakad. Ez az ember megnémult, megsüketült, kiiktatta magát a világból. Félnék hozzá szólni, utasítást adni neki, vagy kérni t?le bármit is.

Mindent tud, amit ilyenkor tesznek. A söpr?t gépiesen fogta, tudja a távolságtartást, közelebb nem akar jönni, nem óhajt bizalmaskodni. Nem kér semmit, de egyszer megláttam a szemét. Nem a tekintetét kaptam el, mert az nincsen neki. Halott. Mint az a két ember, akit megölt. Rendszerint kijárt, már asszonya volt. Egyszer együtt találta valakivel. A gyerek a nagyanyjánál.

Váratlanul ment, a n? nem is sikoltott. A szeret?jével együtt ölte meg. Az én konyhai jó emberem.

– Kurvára elfáradtam, Balkó.

– Miért, volt valami esemény?

– Dehogy. Én már eddig kétszer ölhettem volna jogosan. A társbérl?n?nket, aki anyámat fikázta, meg a Csucsut, de valami visszafogott. Félelem. Szarf’ú vagyok.

– Ne hidd. Az az erkölcs. Amit beadtak neked, amit bevettél. Tanár leszel.

– És a tehenekkel mi lesz?

– Azokat bízd a bikákra és rám.

– Megint a tied a könnyebbik meló.

– Tudod mit mondott Castro téeszelnök bátyja?

– Áruld el, mondhatod spanyolul is!

– Az inszeminátor megy a szivaccsal, vödörrel, (benne az, amit a bikától hozott), hogy tegye a dolgát. A tehén szomorúan hátrafordul, ráemeli nagy, barna pillás szemeit, és megszólal: – Doktor úr, legalább egy csókot!

– Balkó, most vagy megcsókollak, vagy azonnal agyonverlek.

– Látom, már jól vagy. Maradjunk az utóbbinál. Mindenesetre az ?rséget átadjuk.

– Az jó lesz. Pihenünk, aztán kivisszük Zazit, nehogy begolyósodjon.

– Kivisszük, és boldoggá tesszük, ha beledöglik is.

– Úgy legyen!

 

 

Minden kitelik t?lünk. Nyilván, ez van a kiképz? programban. Már nem vagyunk mai versenyz?k. Irány a tanterem, ahol szememet leragasztja az unalom és a monoton tiszthelyettesi darálás.

– Elvtársak, el?fordulhat, hogy városi rendfenntartó feladattal bíznak meg minket.

– Nem vagyunk mi rend?rök…

– Nem is, de semmi probléma, megnézzük a szabályzatot.

Druga ?rvezet?, aki már tart önállóan el?adásokat, hogy képzettségünket fokozza, máris jelentkezik, mint aki tudja, mir?l van szó:

– Megtaláltam az oszlató éket!

– Nem azzal kezdünk ám! Nem áll szándékomban túlbonyolítani, ezért a rendszer kezdeti szakaszában egyel?re nem számolok a különböz? oldalakon bevethet? kémiai fegyverek (rend?rség részér?l könnygáz), vagy pirotechnikai eszközök (tüntet?k részér?l házi készítés? lángszóró) köztéri megjelenésének a hatásaival. Ugyanígy nem számolok a kövek, illetve a Molotov-koktélok szerepével, tekintve, hogy ezek a valóságban csupán elképeszt?en csekély mértékben képesek befolyásolni egy utcai konfliktus kimenetelét, vagy akár csak az id?tartamát. Ellenben a barikádépítés, és a vízágyú szimulációja mindenképpen szerepel az el?adandóim között, azonban kizárólag a második szakaszban, amikor már elfogadható színvonalú a közelharc (sorfal, és oszlató ék segítségével történ? oszlatás) elsajátítása.

– Mi nem aknavet?k vagyunk, ?rmester elvtárs?

– Várja meg a végét, választ fog kapni. Figyeljen! Tehát vannak a rendfenntartók. A rendfenntartókból most kétfélét különböztetünk meg. 1. A pajzsos rendfenntartókat, akiknek egyetlen funkciója, hogy sorfalat álljanak, illetve hogy szükség esetén utat nyissanak a kiemel? osztagok szabad mozgásához. 2. A kiemel? rendfenntartókat. Feladatuk az oszlató ékbe rendez?dött sorfal mögül kirohanva a hangadók elfogása, majd a sorfal mögé vonszolása, ahol agyusztálják ?ket. Itt most a leküzdend? él?er? a tüntet?k. A tüntet?kb?l ezúttal kétfélét különböztetünk meg. 1. Az er?szakra is kész támadót. Ez m?ködése szerint nem riad vissza még attól se, hogy akár tev?legesen is ellenálljon az oszlató er?knek. A kiemel?kre súlyos veszélyt jelenthet, mert ha egyet három tüntet? közrefog ebb?l a kategóriából, bántalmazni kezdhetik. 2. A hangadókat. Ezek viszonylag kevesen vannak, ám jelent?ségük annál nagyobb. Ha ?k nem fejtik ki a hatásukat, akkor a tömeg megfelel? koordináció híján igen hamar szétoszlik. A rend?rségi, ezúttal a mi kiemel? osztagainknak az er?szakos támadók mellett els?sorban az ? begy?jtésük a feladatunk.

 

– Zazi, nem akarsz hozzászólni?

– Ba’ meg tatám, mindjárt agyusztállak

– Miért izélgettek? Ki se megyek, ha ilyen gecik vagytok.

– Ne szívd mellre! Aki hülye, az is marad.

– Jobb nekünk így is, mint a nyulaknak. Azoknak annyit mondtok, Bakony ’74, máris beszarnak, pedig ott dívott a nemzetköziség.

 

 

A kimenetel egy olyan természetes folyamatot sejtet, mint amilyen a bejövetel, de kérdezzük meg csak – teszem azt, Zrínyit vagy Árpádot! Nem is értenék egymást! Zazi hasonképp velünk. A kimen?ruhákat megszereztük, Kissmentes estének néztünk elébe. Zazi végre belement, hogy kijön velünk. Bár, mintha még mindig hezitálna:

– Amit keresel, nincs, magadat keresed másban, magadat szereted – ilyet nem találsz, s ha találsz nincs az ismert n?k között.

– Te megbuggyantál? Hol van itt ismert n?, a Surranós Lizin kívül?

– József Attila, Szabad ötletek

– Mi van, ? is jönni fog?

– És mi lesz, ha elkapnak a váposok?

– Ráérsz akkor fosni, ha elérsz a vécéig – bölcselkedett Balicza.

– …vagy megtalálod majd azt, akit keresel, vagy nem, addig vedd a n?t az öleléshez úgy, mint a szaráshoz a klozetot; valamikor a bilin örültél, hogy a testi feszültség föloldásához hozzájárul a mama szeretete

– Inkább most ürítsen, katona, anyja helyett apja leszek!

– Balkó, ha biztosítotok arról, hogy nem lesz semmi…

– Akkor minek menni, ha semmi lesz?

– Pedál honvéd, pofa be, öltözés, indulás!

– Ó, trojkám, a nyárba minek a szántalp!

 

A legbiztosabb úton siettünk a drótkerítés Ho Si Minh-ösvénye felé, amikor észrevettük az ?rt. Olyan elmélyülten lépegetett, hogy akár bels? monológját is kivehettük volna. Mögé lopakodtam, fél méterre, ami géppisztolyos relációban akkor is kellemetlen volna, ha az illet? szakasztott én. Én viszont fejmagasságban egy uvuláris tremulánst engedtem meg magamnak, ami talán egy förtelmes varjúkárogásnak felel meg, és amit?l egy székrekedéses is maga alá piszkít, ha nem tajtsüket. Embert így még nem ijesztettek meg. A szegény fiú majd’ szívszélh?dést kapott, káromkodni sem bírt. Elszégyelltem magam. Fölépítettük, és jeleztük neki a káárrrr után:

– Nyugalom, katona, csak kerítésbérletet váltanánk.

– Állatok! – sóhajtotta.

– Varjú, csak, hogy pontos legyek. Tarvarjú. Mikor leszel itt újra?

– Hajnali négykor.

– Finomabban jelzünk, de itt jönnénk vissza, ha megengeded.

– Ha ilyen hanggal, biz’isten lel?lek.

– Rendben. Mit hozzunk?

– Csak édes legyen. De nem fogtok sokáig erre járni. Megsz?nik a kerítés.

– Ezt már régóta duruzsolják.

– Beton lesz. Tuti. Oszlopok közt. Átmászhatatlan.

– Pihenj még, majd jövünk.

 

Nem az a baj a kerítéssel, hogy van. Megépítik, aztán ott áll. Ezernyi módja létezik annak, hogy átmenjen az ember rajta. Egy kiképzett lény a betonkerítés 240-es magasságát is legy?ri, ha szögesdróttal toldják, az majd „elvágódik”.

A rosszabbik az, ha belekerül az emberbe. Megbotlik benne, mint oly sokan a lelkükben. Senki nem látja, mert nincs is, de ? igenis, ott látja, mint Uhler öcsi a tér iszonyatát, vagy Pascal az örvényt. Ahogy a lépcs?n mész lefelé, és egyszercsak beleszámolsz, s eltéveszted. Elbuksz, mert jobban ragaszkodsz a tévedés bels? ritmusához, mint valóság adta feladathoz.

 

– Ha vápos jön, én meghalok. A legveszélyesebb az, amikor rend?r és katona megy együtt, mert az mindenkit igazoltathat.

– Zazi, ezt minden hülye tudja. Nem megyünk eléjük. A Tabánba megyünk.

– Aztán jól bebaszunk

– Mértékkel él a magyar! Van valakinél?

– Hát, mértéket, azt momentán nem hoztunk.

– Akkor kevesebbet szabad. Hogy fölismerjük a vápost.

– Baromi éhes vagyok, eszünk is?

– A Tabánban jó a koszt, pia van, már csak n? kéne.

– Mi van, már meg sem felel a Marokmarcsa?

– Gyerekek, amikor a gyenguszon voltam, ott olyan nemi beteget láttam; hogy annak mije volt?!

– Ne irigykedj, azért is meg kell dolgozni!

– Én inkább lógós maradok.

– Aztán izélgethet megint a Kádár hadnagy.

– Ugye, ti tudjátok, hogy én nem vagyok…

– Persze, különben nem lennél itt.

– Nekem tényleg nagyon beb’na, ha lebuknék.

– Zazi, figyelj! Nem vagy te rossz pasas. Aki úgy tud focizni, mint te, az futni is tud.

– Na ja, meg cselezni is.

– Nem úgy, mint a Kothencz. Az múltkor is focizni akart, toborzott többeket, aztán vitte a pokrócát, hogy leheveredjen, mert imádja a focit. Nézni

– Szóval, megy neked a futás. Nyeszlett vagy, de a cipekedés is.

– Még szép. Egy l?szeresnek…

– Lószarosnak.

– Ócska poén, ismerjük.

– Mi lenne, ha a 25 kilométerre téged is vinnénk.

– Séta, vagy városnézés?

– Fegyverrel, és mindenféle feladattal. Nem élesl?szeres.

– Amolyan cserkészfeladat apádék korából.

– Jó banda lenne, bár ott lenne a Druga is, mondjuk, ? nem sokat pofázik, de hajtós. Lenne a Petz, mert hivatalból neki bírnia kell. Akkor van a Pádár Endre a görbe lábaival, mert focista, a Hartha, akit majd elviselünk a hülyeségeivel, lennék én, mert kell még agráros, hogyha erd?be megyünk, ne féljetek. Nézünk még néhányat, hogy bombabiztos raj induljon a versenyen.

– Nem leszek túl pedál így?

– Elvisszük a Gerölyt, ha sokat pofázol!

– Zazi, hétszentség, hogy összejön egy szabadság, de legalább egy hosszú eltáv. Rendben?

– Jaj, istenem, csak érjünk vissza rendben. Még reggeli tornákra is fogok járni.

– Akkor kezdjük, visszafelé: kerítésgyakorlat. Ha nem megy, szólunk a katonai rendészetnek. A váposnak is van lelke, csak sötét, hogy ne lássák.

– Kuss, mondtam, hogy menjünk már! Ott jön egy katona!

– Ugyan már, az csak a Tukacs Zoli!

– Hallgassuk meg még azt a nyulat! Tukacs honvéd, hogy ityegett a Bakony 74?

– Anyátok, mir?l maradtatok le! Tudjátok, nemzetközi gyakorlatra csak a 2. századot merték küldeni Hódmez?vásárhelyr?l a tartalékosok mellett, mert minket harcképes alakulattá nyilvánítottak.

– Ekkora dics?séget nem is oroznánk el el?letek.

– Áthelyeztek bennünket – az ellenség megtévesztésére – Kalocsára, ott 8. század lettünk, utána mentünk a Bakonyba. Szerencsére csak útjelz?k voltunk Gyulafirátót körül. Ez márciusban volt, de havazott. Az új zászlóaljunk parancsnoka egy órát beszélt arról, hogy alkoholt inni nem szabad, utána a szakács közölte, hogy egyébként pálinka a gulyáságyú mellett kapható, s az egész zászlóalj beállt a sorba.

– No, akkor itt is rendelünk neked valamit, jó.

– Hála és köszönet. A szakaszparancsnok elhatározta, hogy végre embert farag a gondjaira bízott elvadult fiatalokból – és órákon át igyekezett meggy?zni a társaságot az igazáról, amit szakadó es?ben, merev vigyázzban kellett hallgatni.

– Ezért kár volt elmenni oda. Velünk a dóci homokban is tudtak ilyet.

– Reziben hegyi kiképzést kaptunk. Drótkötélpályákat építettünk, s azon csúsztunk át egyik hegyr?l a másikra. Szerintem nyugodtabb hely volt, mint a laktanyában. Ja, és marhavagonokban utaztunk 3 napig, egy szakasz egy vagonban. A tehervagonok két végében félmagasságban deszkából „emeletet” ácsoltak, alatta, felette szalma volt, ott lehetett aludni. Konzervben megkaptuk a 3 napi ellátást.

– Az a kedvencem: zsírba dermedt székelykáposzta kenyérhéjjal, fagyottan.

– A tisztek persze normál kocsikban utaztak… Mondjam a csornai-tatárszentgyörgyi éleslövészetet is? Ez a pálinka, ez jó. A gyakorlat biztos sikeresen elrettentette a NATO-t, mert utána már azóta nyugtunk van, csak ?rséget adtunk és ügyalt.

– Inkább további minden jót, sajna, nekünk mennünk kell, mert vietnami m?szakot tartunk befelé.

– Ho Si Minh-ösvény?

– Köztünk marad!

– Még szép. Kösz a pálinkát!

– Neked meg szép tavaszod volt. De ez már majdnem nyár!

 

Tarvarjúnknak nem kellett szólni, az ?r éber szeme sötétben kiélesedett.

– Erre, balfékek! Pontosak vagytok. És édesség?

– Rétes. A nagyanyád sem tud ilyet!

– Hm. Akár vissza is fordulhattok. Állati jó.

– Ha portás lennél, cukrászbérletet adnánk neked.

– Majd visszaadjátok a kerítésbérletet. Mikor lesztek?

– Jöv? hét szerdán.

– Akkor siessetek, mert már jöhet ellen?rzés.

– Szép álmokat! Kemény legyél az ütivel!

– Rosszabb most az ütihá.

– Esküszöm, ha nem tojsz be, még ?k félnek.

 

Miért nem esküszünk, hogy akkor is szabadok leszünk, ha testünk bezárják?

 

 

Legutóbb szerkesztette - Petz György
Szerző Petz György 1167 Írás
Sose feledd a gyermeket, aki voltál; benne a kulcsa annak, aki ma vagy. Középiskola: biológia-kémia tagozat; novellaírás, versek; kézilabda. Egyetem: 1974-1979 Szeged, magyar-történelem-Latin-Amerika speciális képzés; összehasonlító világirodalom szakkör, versek; kézilabda. Lakás: Békásmegyeren. Családi állapot : nős; három fiú, egy lány (38, 26, 19, 16). Tanítás: szakmunkásképzőtől az egyetemig hét éven keresztül Szegeden, Budapesten; tolmácskodás. Tíz évig szerkesztés, irodalmi vezetés könyvkiadóknál (Gondolat, Babits, Göncöl), majd újra tanítás a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban, majd a Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumban; valamint szerkesztés, könyvírás. Bolha a világ ura (gyerekkönyv), Te is Az vagy (versek), Maga a tettes (krimiparódia és rádiójáték), Murphy-kötetek, Szerelmem, Mexikó (regény), Az ecetfa illata (regény; a Konkrét könyvek pályázatán NKM-különdíjas ), Kérdések és válaszok a görög mitológiából; Kérdések és válaszok a Bibliából újszövetség (ismeretterjesztő könyvek), Irodalom feladatgyűjtemény és Tanári segédkönyv (CD) Madocsai László gimnáziumi tankönyveihez. Üzenet társainak - az Alföld Kulturális Egyesület novellapályázatán II. díj 2006-ban.