II. Esküszünk, hogy – 2.
Dallik a világ. Az ezred politikai tisztje, a „jó ales” egy kés? ?szi délután, enyhén pityókásan tanította a légvédelmiseket.
– Asszongya, hogy:
Szél viszi messze a fellegeket,
mögötte lángol az ég.
Nyújtsd ide Édes a kis kezedet,
ki tudja, látlak-e még?
Ki tudja, ölel-e két karom,
ki tudja, csókol-e szám,
– Galambom
Ki tudja, mely napon, mely hajnalon,
indul a század tovább.
Bármerre járok a csillagos ég,
nevetve kacsint le rám.
Bármerre fordul a kormánykerék,
mindenütt te nézel rám.
Járhatok úton vagy magas hegytet?n,
süvíthet száz zivatar,
– Galambom
Szívemben te vagy az örök remény,
tehozzád száll a dalom.
Egészen elérzékenyült a saját hangjától:
– Tudják, fiúk, ezt a katonai szájhagyomány szerint a hajdani Hunyadi-páncélosok énekelték.
Azt már nem tette hozzá az ezredpolos, hogy így, ekkoriban, legalábbis a szóbeszéd szerint, egyértelm?en fasiszta indulónak számított. De valamit érezhetett, mert így búcsúzott:
– Aztán fiúk, ne nagyon énekeljék bent a laktanyában! Az öreg tisztek még emlékeznek, mi is ez.” – búcsúzott.
Ezt miért is tartaná be a légvédelmis, énekli, mert szép a dallama, jó a ritmusa, és a helyzetnek éppen megfelel?en szentimentális. De más századtól sohasem hallottuk.
Ezt nehéz lenne überelni, nem célom. A giccs és a nagy érzelmek, vagy azok hiánya örök jellemz?je a hadfiak világának. Az egyik kedvencem a Diák kislány, aminek csak Marczali honvéd tudott még némi szövegfoszlányából afféle keveréket: Az elnyomót – szétszórjuk, mint a szél… Leszünk mi még, egymásé csak ne félj… majd a szovjet ember melletti állásfoglalás következett:
A háború ránk zúdult, messze vitt,
hazám hívott fegyverrel küzdeni.
Fasiszta gyilkosok
dúlták-tépték drága szép hazánk,
minden szovjet ember harcba száll,
s védi szent szül?honát.
Diák kislány
Diákkislány (pam, pam)
napkelet hajnalán (pam, pam)
A fák alatt (pam, pam)
Vártam rád oly sokat. (pam, pam)
Ott voltunk boldogok,
Hol az öreg Tisza ballagott,
Szívtuk az öreg hárs illatát
Egymás karja közt babám
Emlékszem még (pam, pam)
Nyár volt és csábító (pam, pam)
A mosolyod (pam, pam)
szép volt és biztató (pam, pam)
Ott voltunk boldogok,
Hol az öreg Tisza ballagott,
Szívtuk az öreg hárs illatát
Egymás karja közt babám
Az el?adások m?vészi szintje még emelhet?. Eleinte teljes a zavar, az egyetlen cél a másik túlkiabálása a vizes résznél: Duna-Tisza-Dráva; de az egyik ?rült megpróbálkozott a Rákospatak dallamba illesztésével – nyilván Zazi, ki más.
Ez nem olyan iszonyú b?n, mint amikor egy korábbi nótafa a felszólításra a következ?ket cselekedte:
– Feidál honvéd! Nótát!
– Értettem! Ã??rmester elvtárs! – és Feidál honvéd rákezd Debrecen környéki tájszólásban. Csak úgy jön a hang diszkréten gyapjas kis fejéb?l: – No milk today…
De a Herman’s Hermits slágerét szakaszparancsnokunk vagy nem ismeri, vagy gyökeresen más az ízlése, amit mintegy kifejezve el is üvöltötte magát:
– Nóta állj! Mi volt ez, Feidál katona?
– Jelentem, ma nincs tej…
– Velem ne játsszon, Leidál, itt nem szopós malacok vannak, hanem tüzérek!
– Értettem!
– Nótafa menetoszlopból kilép, békaugrásban követi a szakaszt!
Az apró termet? Feidál guggolva, akár Lenin, még kisebbnek látszott, mint általában. Apró ugrásaival, akárha az ellenkez? irányba indulna, és nem tartana a csapattal. Arca pirossá vált az er?lködést?l, de gy?ri piszkosul. Olyan nevetséges és szánalomra méltó, hogy Zsoltész megszánja:
– Anyjával tárgyaljon, miel?bb nótafa lenne, balf’ katona. Jogos?! No, álljon vissza! Hajts!
És ami nem történt még soha, a nagy, flegma kép? Lukics, aki undorodott Feidáltól, a népit?l, megveregette a kis ember arcát.
– Hát, ez meg mán mér’? Talán rossz volt a kiejtésem? – mímelte a felháborodást Feidál – a kis emberrel bármit lehet?
– Az ért? fülekkel volt baj – súgta Szilágyi.
– A szöveget tudod tovább is, te ellenálló? – érdekl?dött Lukics.
– Hát úgy nézek ki? – válaszolja Feidál, de azért valami félig blöff nyelven is átsüt az angol:
No milk today, my love has gone away
The bottle stands forlorn, a symbol of the dawn
No milk today, it seems a common sight
But people passing by don't know the reason why
– Mondd, mi az a forlorn?
– Elhagyott. Mi is mindjárt, csak mi a farkunkat hagyjuk el, ha a Zsoltész meghallja.
– Fölmegy nála a pumpa, ha nem ért valamit. Aknavet?s számítások, idegen nyelv – ki nem állja, pedig abból több van, mint amit ért.
– Ezért nem egyemista állomány…
– Ez a Feidál nem orosz szakos?
– Orosz-magyar. De hát az ellenség nyelvét is ismerni kell, hogy tudjuk, miért ellenség, nem?
– Feidál, maga már leszerepelt, pofa be!
Zazit hívatják. Fásultan vesszük tudomásul. A hadnagy el fogja hárítani, mert hosszú haja volt, valóságos hippi, aki a nyugati életforma b?völetébe került, lehetséges, hogy a nyugati szabad életforma híve, és nem tudja, mi is a szocialista embereszmény.
Azt én bizonyára tudtam, hiszen amikor egész osztályommal a harmadik gimi húsvétját meghosszabbítva kimentünk a nagy Szojuzba, azt vártam, hogy már a határon megjelenik a szocialista, horribile dictu kommunista embereszmény. Nem arra a gyanús kárpátaljai alakra gondolok, aki szovjet állampolgárként szónokolt a szovjet ember ellen, nem is arra az ukránra, aki szidta az oroszokat. Én a Bátor emberek filmh?seit reméltem, akiket nem lehet megvenni, megfélemlíteni; nem a pirozskiárus ténsasszonyokat, a buszokon minket vizslató helybelieket, akik furcsállták mint kezeljük sajátos jegyrolnijaikat.
Zazi remegve jött vissza. Milyen témája lehet még ezeknek?
– Nem vagyok tégla! – szakad ki bel?le, amikor méregetjük.
– Nem is gondoljuk rólad, hogy olyat tudol csinálni – paskolja meg Balicza.
– Itt kell megrohadjak. Meg?rülök! Ki akarok menni.
– Kiviszlek. Dobbantunk, és jól beb’unk – er?sítem.
– Elkapnak. Akkor megölnek. Ezek nem lacafacáznak.
– Ne beszélj baromságokat. El kell számoljanak velünk. Jobban vigyáznak ránk, mint gondolod – mondja Pádár Endre.
– De ezek azt akarják, hogy gyanús legyek és meg?rüljek.
– Mi a fenét mondhatnál? Tudod, mit? Csinálunk álhíreket – teszi hozzá Kothencz, akivel titkon már egy újságot tervezünk Garnizoni Merkúr címmel.
– Mit? Hogy Kamcsatkát a japánoknak játszom át, vagy visszakövetelem Erdélyt?
– Inkább adjuk Kamcsatkát a románoknak. Erre biztos leszerelnek.
– És ha nem ilyen direkt? Teszem azt, Kamcsutkát mondanánk? Amíg utánajárnak, id?t nyerünk.
– Jó. És megfingatjuk ?ket egy szép magyar beszéd versennyel.
– És ha beadnám a téeszt?
– Tudod, arra fix, hogy leszerelnek. Ennyire hülye nekik se kell.
– Megnyugtattatok. Van utolsó kártyám. Ha minden kötél szakad, vagy minden hurok szorul, akkor üvölteni fogok: – Továbbszolgáló akarok lenni!
– Látod, a közbölcsesség mennyivel nagyobb! Végre túllátsz kis, tyúkszaros életeden.
– Köszönöm a távlatokat! Akkor most hunynék egyet.
– Hülyékém, meghívlak a kantinba, mert engem sem engednek ki. Rájuk se ránts, ha tudnák, milyen volt Pannonhalmán.
Oláh Miklós a páncéltör?kt?l, ha nem is esztergomi prímás, fölnyalábolta Zazit, hogy sörözni vigye. Nem is tudtam, hogy ?k ismerik egymást. Talán egykori loboncuk emléke köti össze ?ket. Mert Olcsinak is az volt, meg beatklubot vezetett a városban. Vajon a papok mit szóltak mindehhez, nem tudom. Én kell?képpen utáltam. ?volt az, aki ott vigyorgott az írásbeli felvételin mellettem, hogy – Mit is keresek itt?, mivel az els? tízben volt az országos nyelvtanversenyen. Lehet, hogy a felvételin találtak egymásra?
– Gyerökök, mög köll alakítani a zászlóalj KISZ-szervezetét! – hozza a hírt Sz?cs honvéd, az ütegírnok. Színfolt a szabolcsiak tájszólásához képest, nem aúzik, ráadásul helyi lakos.
Vita sem volt arról, hogy ki legyen a firkászunk, egyszer?en közölte a nagyf?nök: ? lesz a tintanyúl. Látja, mi ez?
– Sz?cs honvéd, hozzám!
– Igenis, ?rnagy elvtárs!
– Látja, maga aktakukac, hogy ez mi?
– Megdöbbenésemre, Magyar Értelmez? Szótár…
– Látná magát, milyen hülye képet tud vágni! Tudja, ki az üti?
– Jelentem, Pacskó ?rnagy.
– Ismeri maga Pacskó ?rnagyot?
– Jelentem, tartunk t?le.
– Tudja, hova való eredetileg?
– Észak-északkelet…
– Szabolcsi tirpák, ne túlozzunk. Tud maga futni?
– Jelentem, ha nagyon kell.
– Odaviszi neki a könyvet, megmondja, ki küldte, kinyittatja a megadott oldalszámnál, engedélyt kér, hátraarcot csinál, és farka fölvágva megiramodik. Értette?
– Igenis. És szabad tudni, mit mutatok neki?
– Hát persze. A tirpák címszót: tirpák fn és mn: 1. Félvad ló; 2. Faragatlan, otromba, hülye (ember); 3. Nyíregyházi, szabolcsi ember; 4. Vidéki; 5. Faragatlan, modortalan ember – Sz?cs, érti már a futást?
– Nagyon is, ?rnagy elvtárs.
Sz?cs elvtársnak ett?l kezdve még alamuszian ferde tekintetét is megbocsátottuk, és a sok-sok kimaradását, amit persze otthon töltött. Elvégre vásárhelyi, mi meg csak a város szélér?l valók vagyunk. Afféle gyüttmentek, majdnem tirpákok.
De ez a KISZ nem tréfa. Itt szerveznek, talán pénz, kimaradás is származhat bel?le, testvérkapcsolat a városi n?nem? alapszervezettel… majdnem olyan, mint a képz?söknek a festékes bungi, a színjátszóknak az örökös próba valami távoli és ködös el?adás el?mozdítására.
Lelkesedésünk civil agy számára felfoghatatlan lenne. De már nincs is civil agyunk.
Ekkor csapott be a vévé.
Pedig el?z? este még az unokatesómmal járkáltunk föl és alá az alakulótér közelében, és gy?zködtük magunkat, mint két baloldali partizán, hogy ki kell bírjuk, hogy csak van valami magasabb értelme ennek az egész ?rületnek, pláne így a KISZ-nek. Nem az egész, mint olyan rohadt, csak amit itt látunk. Az eszmével semmi baj, csupán velünk, hordozóival. De aztán elmondta, amit rendez? apjától hallott.
Apja a látogatáskor mesélt neki valami filozófusperekr?l, pártkizárásokról meg elbocsátásokról, de mintha mindez valami zsidó hatalmi bels? ügy volna. Köztük azonban azt a Hegedüs Andrást is említette, akihez Miska bácsi el-eljárt, és azt mondta: – Hegedüs ifjú titánként sok b?nt elkövetett 1956-ban, meglett emberként viszont megbánta, mert azért becsületes parasztgyerek. Mert azért Miska bácsi is parasztgyerek maradt, hiába lett mérnökké.
A vévét nem szeretem. Ez kölcsönös. El?ször azt hittem, valaki dadog: vévé. Aztán kiderült, komolyan gondolja: vévé. Elméleti képzésen ugyan regéltek róla, de a szó és valóság oly messze van egymástól, mint Platón barlang-hasonlatában az ideák világa a mi valóságunktól. Szakszer?en: Összfegyvernemi vegyivédelmi véd?készlet, vegyivédelmi felszerelés (gázálarc hordtáskával, köpeny, keszty? és harisnya). Namármost, nem a szartaposóval akadt bajom, vagyis a vévépapuccsal, azaz a vegyivédelmi öltözék lábbeli részével, a vegyivédelmi harisnyával. Az ember belebújik, valahol odafönn combosan meg is köti és annyi. A keszty? is istenes, talán még a gázálarccal is elboldogul a megboldogulandó. De a köpeny! Ráadásul én újat kaptam. A világ legsunyibb zárrendszerét erre találták ki. Mint gyermekkorom es?kabátjának, ami vulkanizált volt, az élve belerothadás érzetével; de ez nem patenttel zárják, hanem csúcsos m?anyag, kis átdöfend? „gombokkal”. A gomblyukakon könnyen átment a többségnek a gombja, de én becsületes akartam lenni. A folyosón dög meleg volt, a torkomban éreztem a közelg? allergiás rohamot, amire hiába szedtem volna Tavegylt vagy mifenét; talán a tehetetlen dühöt éreztem, az izzadtságot, ujjam kifordult a hiábavaló próbálkozástól, hogy átdöfjem a köpeny mikrobányi résén. A próba normaid?re történt, legalább tízszeres sebességgel kellett volna ötözködnöm a kotonköpenybe. Megadtam magam. Cs?d, defetizmus, bizalom a végs? kegyelemben. Egyedül maradtam a készek értetlenked? gy?r?jében. Kiss törzs?rcsucsu – mert ? gondoskodik rólam – kielégültek mosolyával konstatálja próbálkozásom medd?ségét.
– Katona, mi lesz, ha jön a vegyi támadás?!
– És nem lesz feltámadás – hörögtem a gázálarc hangsz?résében szipákolva. Istenem, miért nincs nálam kés! Hátha végezne vele a rozsda, csak kicsit bökném meg, egy vérmérgezés erejéig… de még él.
– Kezdje újra! – üvölti Kiss, de ekkor már Osgyán ?rnagy is furcsállkodva méreget. Számolja tüsszentéseimet, viszket az uvulám, én már nem látok, nem hallok, ha itt nyúznak is meg.
– Náám, nincs! Ejnye, Petz honvéd! Maga kijár kézilabdázni, és még a vegyvédelmi fölszerelésével sem bír. No lám. Megírja dolgozatban: Hogyan lettem kettes. Mert a többiek jelesek. Maga bent marad laktanyásként.
– Írja, Sz?cs honvéd: Petz, két hét laktanya – készségeskedik Kiss törzs.
– Szegény Gyuri – sajnálkozik Sajó honvéd, kis, aszalódott fejére kiül az együttérzés – nekem szerencsémre régi volt a köpenyem. Én sem vágtam volna be a gomblukakat.
– Miért voltál ilyen balek? – kérdezi Balkó. Nem láttad, hogy mindenki el?készítette a ruhapróbát? Bicskával egy kis keresztmetszés – egyb?l átmegy az a szar bök?s gomb.
– A jó édes anyjukat! Nem kell ide ellenség, elég, ha el?írásszer?en csinálunk valamit, abba is beledöglünk…
– Nagyon mellre szívta, balf’sz katona – vigyorgott Pádár. Elvégre ? a rajpékám.
– Rohadt matekos! Laktanyásként végre nincs gond arra, hogy mivel üssem el kint az id?t, amíg ti hereveréltek.
– Legyél mértéktartó! A mértéktartás szociálisan és szellemileg abból áll, hogy az ember hülyébb legyen, mint amilyen.
– Zazi, fogadjunk, ez is a Szabad ötletekb?l van?
– Naná. Bár nem kunszt kitalálni. A hely szelleme segít.
Kés? este Tátrai honvéd riasztott többünket:
– Zazinak vége… nem lélegzik…
– Szórakozz anyáddal!
– Akkor figyeljetek oda! Ez végzett magával!
– Van légzése… bár vánnyadt. De iszonyú piás lehet.
– Azt én is érzem. Nem is bírja, mégis betermelt.
– Nehogy szóljunk bárkinek is! Csak vigyük ki, mossuk fel.
Zazi hatvan-hatvanöt kilóját kivittük a mosdóba – mire jó a vályú – bizony, alaposan lemosdattuk. Kezdett magához térni, mert már újra nem akart élni, meg a trojkájával példálózott, Popriscsinnel, a hivatallal, meg az algíri bejjel, akinek bibircsók van az orra hegyén.
Amikor a bibircsókot akartuk lemosni az orra hegyér?l, feladta.
– Ba’ meg tatám, az ember már rummámorban sem fetrenghet? Csak a vodka engedélyezett?
Már els? laktanyás napomon kerestek. Konyhai kisegítés. Igazán megtisztel?: egyszercsak egy böhöm m?anyag kötény mögé kötve, hatalmas mosatlan képz?dmények el?tt találtam magam. Nem szépítem: ?szibarackot is ettem. A felezett konzervtermék vízben megfürdetve elveszítette bárki utáni moslék jellegét, mert minek tagadjuk, onnét jött. Ez már a negatív csúcs. Lánykori nevén: mélypont. Egy szimpatikus angolos JATE-ssal, Sík Péterrel próbáljuk a gusztustalan és zsíros halmokat likvidálni. Elmondjuk idekerülésünk történetét. A röhögés gyógyszer, baromságokat mesélünk és kinevetjük magunkat is. Bezzeg itt, a nedves dzsuvában nem piszkál az allergiám.
Az egyik kétéves sorállományú – nem a hülye, a szerszámát mer?kanalával megtoldó szakács, hanem egy jobb fajta – behív minket a raktárba. Nagyon ember. Szakmunkás valójában, akinek szakértelmére szüksége volt a seregnek, hát behívták. Egy spanyol grand mozdulatával tárja föl el?ttünk a titkok tárházát. Elképeszt a polcok sokasága, a friss kenyerek illatrengetegje. Hiszen én, amióta itt vagyok, nem is tudok friss kenyérr?l. Inkább egy hetes, semmint háromnapos, amivel találkozunk. Tamáskodom.
– El se hiszem, ha nem látom!
– Ne tátsd a szádat, ki van adva parancsba, hogy a régit ehetjük csak. Inkább nézzük meg a húsokat.
– Ennyi rudat! Még sonkaszalámi is van.
– Annyit esztek, amennyit akartok. Ez jó lesz?
Irdatlan darabot vágott mindegyikünknek. A húst is hússal esszük.
– Kell az energia, ne kényeskedjetek!
– Én most éppen edzésen nem vagyok.
– Akkor ess neki!
– Inni is kéne.
– Csak tea van, de kaphatsz hozzá külön brómot.
– Kösz, nem keverem.
– Csak kivered?
– Mondtam, hogy kijárok.
– Mázlista. Én kétéves vagyok, és már tele a tököm az egésszel. Berántottak. A várost is utálom. És nem is lakom messze. Asszony is van, egy családos vagyok, de ez nem élet így ingázva. Szép asszony, jó asszony.
– Félsz, hogy félrelép?
– Az b’na be még csak. Kinyírnám, meg magamat is. Igaz, hogy vendéglátós, de tisztességes. De neki sem élet így, és még van négy hónapom.
– Azt már fél lábon is kibírod. Köszönjük a habzsi-d?zsit. Most kéne szunyálni, a nagy zabálás után. A városban is ezt tettük volna, egy valag pénzért. Jó ez a laktanya, csak mind a két hét ilyen legyen.
– Laktanyások, lelépni! Aztán össze ne akadjunk még egyszer, mert meghajtom magukat, mint Singer a varrógépet!
– Az is jobb, mint a kotonköpeny! Én végülis a kotonból kifolyólag kerültem ide.
– A barátom születési hibás. Illetve fogantatási. Ratkó-korszakos találmány.
– Anyádat – Sík! -, látom lépést váltani a gyakorlótéren!
Az enyémnek rendesen érkeztek szokásos levelei. Annyi módosulással, hogy pár szóban mintha valaki eddig ismeretlen férfiról írna. Meg arról, hogy a Lied Kati meglátogatta, és mondta neki, hogy a gimis társakkal, Zsolttal, Döröllével, Bulyival és Szabó Pityuval majd le akar jönni meglátogatni. „Latyit” is megnéznék, ha kivitelezhet?. Ez legalább valami izgalmas, mert nagy nehézségekkel szoktam válaszolni, mivel nem bírom a verklit. Mégis jólesik a szokásos „Millió csók: anyu”
Katának írtam egy kis mítoszt, amit végül is Aranka néninek küldtem el. Komolyan gondoltam, er?sen lírai-filozófiai-epikai m?nek, ami a halandóság dicsérete lenne. De valamiért az általános iskolai osztályf?nök nénimnek jobb lesz. Mégse vegyész, hanem magyartanár.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Petz György
