barnaleslie : Estem én már…

 

 

Estem én már szilvafáról,

elpudvásult száraz ágról;

estem én már kerékpárral,

lánc darálta b? gatyával;

estem én már szerelembe,

s t?le ?zve kerevetre;

estem én már sötét esten,

kancsó bortól ernyedetten;

estem én már pofacsontra:

n?i ügy volt, haj, de ronda!

Estem én már annyit, kérem,

Es?embert utolérem.

 

Egy dologba nem estem még,

abba viszont h?n szeretnék!

Csak nem tudom, hova álljak,

beléesni hogy próbáljak;

mégis miképp, s merre menjek,

higgyek tán a véletlennek,

vagy botoljak földi rögbe,

s essek belé, mint gödörbe,

tán ahogy a szerelem n?,

szempillantás elegend??

S fog-e fájni, mint a többi,

testet-lelket ez is gyötri?

No meg aztán azt is félem:

nincsen hozzá képességem.

 

Mit bánom én, van vagy nincsen,

egyszer adná meg az Isten!

Csak ?tudja, mit megtennék…

átvirrasztanám az estét:

gondolkodóba ha esnék!

 

Mert hogyha én olyat bírnék:

ilyen költeményt nem írnék!

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:00 :: barnaleslie

Szerző barnaleslie 8 Írás
Egy hallatlan horderejű évben így szólott egy petesejt a magnak: te, foganni mernék veled kérlek, hogy életet adhatnánk egy tagnak. E sablonosnak mondható kezdet, s kilenc hónapnyi magzatvíz után, szüleimnek legelső sarjaként felszínre törtem Pesten, de bután. Keresztvízzel Lászlóvá pacsáltak egy komor templom apszisa alatt, s lakhelyemül, ha nem is a templom, de negyven éve Budapest maradt. Néhanapján majdnem verset írok, olykor-olykor meg festőként ülök, a valóságot eltusolandó: hogy úgy festek, mint ostoba tülök.