Bárányi Ferenc : Boldogság délibábja – 14.

Leltár ellenőrzés Nérasolymoson.
És vadonatúj IZS motorkerékpár vásár.
A gyermek meg egyszer csak fogja magát és feláll…*

14.

 

Vasárnap délelőtt Árpád, mint rendesen, röntgenezett. Most már valamivel bátrabban, mert sikerült szereznie egy több mint húsz kilós ólmozott gumikötényt, ami legalább a „családfáját” megvédte a besugárzástól.

— Hát magának mi van a zsebében? Miért nem vetette le az ingét?

— Nekem semmi, és nincs is rajtam ing — emelte fel csupa izom karjait a kollektíva kovácsa, aki már elég süket volt, mint minden öreg kovács.

Árpád eloltotta a villanyt és újra átvilágította a kovácsot. Furcsa dolgot látott: egy puskagolyót. Egy normális, szokványos puskagolyót, és mivel tényleg teljesen csóré volt a páciens, a golyó nem lehetett a zsebében, hanem benne a testében. Valahol a vese és a gyomor között. Jó helyen van, maradjon is ott, ha nem okoz panaszt, de hogy került oda? A kovács nem volt se katona, se partizán, mégis valaki meglőtte.

— Engem ugyan soha meg nem lőttek!… Igaz, egyszer utánunk durrantott a román határőr, de nem talált el senkit. Mi a háború után marhasót és petróleumot vittünk át a szerbekhez, itt a falu végén akkor még nem volt ez a magas határmegfigyelő bódé, és a Néra vize nyáron alig térdig ért. Emlékszem, mi már a túloldalon voltunk, amikor ez lőtt, mi szaladtunk, engem fel is sértett egy ág, de nem törődtem vele, másnap megint átmentem. Jól fizettek. Hej, de szép idők voltak azok, csak most olyan durvák ezek a határőrök.

— De magát meglőtték, ott van a derekában a golyó.

— Az lehet, de nem vettem észre. Az a pici seb hamar begyógyult, és nem is fájt.

Már senki se volt a rendelőben, Fehértemplomról áthallatszott a déli harangszó, Árpád éppen ment volna haza, amikor belépett Ljubinka, a szép tanítónő. Mi több, nagyon szép! Indiánkékes fekete haja, enyhén kreolos bőre, ami mégis rózsaszínű volt és friss ajka, mint a korai cseresznye érettebb fele, nem magas, mégis sudár…

— Gratulálok, nagyon szépen énekelt. Engem is megtaníthatna néhány szerb nótára, csak nehogy az udvarlója féltékeny legyen, de próbáljuk meg, tegyük féltékennyé! — kacérkodott Árpád, de egy halvány mosolyt se tudott a lány arcára csalni.

— Nincs udvarlóm — mondta síri hangon, ami egyáltalán nem hangzott jól egy ilyen énekes pacsirta szájából. A nő odament az ajtóhoz, és kulcsra zárta. Ezután szó nélkül lerúgta a cipőjét, és kibújt a szoknyájából.

Árpád döbbenettel figyelte mi lesz itt? Sejtette, mire megy ki a játék és férfiasan mérlegelte, hogy ő most mit tegyen? Az ifjú doktor derekában, ott ahol a kovácsban a golyó megakadt, forró hangyák kezdtek kúszni lefelé, és hirtelen kiszáradt a torka…

A lány egyetlen mozdulattal lehúzta a bugyiját is, marokra fogta és lefeküdt a vizsgálóágyra.

Árpi úgy nézte, mint egy isteni műalkotást, csak hogy Ljubinka szebb volt, mint a kagylóból születő Vénusz, vagy a Három Grácia közül bármelyik. Ettől még forróbbak lettek azok a hangyák.

— Vizsgáljon meg doktor úr!

— De miért? Beteg?

— Nem vagyok beteg, de akarom, hogy lássa, még szűz vagyok! Fejére húzta égszínkék kombinéjét és elsírta magát.

Most már teljesen meztelen volt, és bár szebb, mint a híres aktok, mégis egyből megváltozott minden: a kívánatos nő átalakult munkadarabbá. A forró hangyák pillanatok alatt kihűltek, egy páciens feküdt a vizsgálóágyon. Kozma doktor felvette a fehér köpenyét, abban a férfi már nem kan, hanem orvos.

— Igaza van, Ljubinka, maga tényleg szűz, de miért olyan fontos ez?

— Ha szűz vagyok, hogy lehetek szifiliszes? — kente szét arcán az iménti könnyeket, és szlávos szemei fenyegetően villogtak. — Maga küldött egy papírt, hogy megbüntet, ha nem jövök kezelésre. Miért kezeltessem magam, ha nem vagyok beteg, és hogy lehetek szifiliszes, ha szűz vagyok?!

Kozma doktor tényleg rendet akart teremteni, és minden szifiliszest behívott, hogy fejezze be a kezelést. Nem voltak sokan, alig egy tucatnyi, ezeknek is legnagyobb része báziási, pontosabban egy Olténiából bevándorolt nagy család. Most már emlékezett a Ljubinka névre is, csak azt nem tudta, hogy az, aki a nyilvántartásban szerepel nem más, mint ez a szépséges Afrodité.

— Ad nekem egy orvosi bizonyítványt, hogy szűz vagyok?

— Adok.

— És azt, hogy nem vagyok szifiliszes?!

— Azt nem adok. Magának veleszületett szifilisze van, aminek semmi köze a szüzességéhez.

Most gyűlölettel villantak a szép szemek, de csak egy percig, mert kerek könnyek gyűltek bennük, de hagyta, hogy hulljanak nem törölte le őket.

— Mindenki sejti, hogy szifiliszes vagyok. A fiúk elkerülnek, még táncolni se mernek velem.

— Maga már többször elkezdte a kezelést, de egyetlen szériát se fejezett be — nézte Kozma a nyilvántartást —, jöjjön minden harmadik nap injekcióra, akkor egy év múlva egészségessé válik és kivesszük a nyilvántartásból. Azután férjhez is mehet, de addig nem.

— Nem jövök a rendelőbe, mert mindenki látja.

— Akkor hazaküldöm magához Iliát, a felcsert.

— Nem akarom. Ő is kezdett udvarolni nekem, de megtudta…

— Rendben van, megyek én és beadom az injekciókat.

— Hogyne! Hogy azt pletykálják, a doktor úr szeretője vagyok.

— Ha nem fejez be hamarosan legalább egy szériát, kitiltom az iskolából, nem engedem, hogy tanítson. Megértette?

Ezt megértette Ljubinka, egyébként semmit, úgy ment el dühösen, hogy nem is köszönt.

— Ni csak, milyen csinos fehérnép — bámult utána a nyúlfogú szekus a várószobában. — Maga doktorkám, itt vasárnap délben, bezárt ajtók mögött egy kis etyepetyére?

— Semmi etyepetye, ez egy beteg tanítónő, megvizsgáltam. Gondolom ez érthető, még egy felcser számára is.

— Csak voltam felcser — terpeszkedett el Kozma doktor székében az asztal mögött, úgy, hogy hosszú lábait az asztalra tette, mint az amerikai seriffek.

— Maga csak volt felcser, de én doktor vagyok! — vágott vissza Árpád, mert dühösítette, amiért ilyen nyeglén játssza a felsőbbrendűt ez a durva szekus, elfoglalja az ő helyét, és pont most ül a nyakára, amikor otthon már várja az aranyszínű vasárnapi húsleves.

— Doktor?! Hm… nem egészen. És talán nem is lesz az, ha mi nem akarjuk — sziszegte, és úgy nézett rá, mint aki sokkal többet tud, de most nem akar erről beszélni. De ennyi elég volt ahhoz, hogy Kozma Árpádot kiverje a hideg veríték. Megértette, hogy  ez az alak tudja azt, amit ő a legnagyobb titokban igyekezett tartani. Emlékezetébe villant, amit Ionescu kollega mondott az utolsó este: „Árpi, te nem félsz a szekuritátétól? Még nem kerestek fel? Azok mindent tudnak.”

— Mit tud doktorkám, Ionescu  kollegáról? Üljön le maga is — intett a vizsgálóágy felé nagylelkűen a szekus, közben egy ceruzával játszadozott. Hol a hegyes, hol a tompa végével kopogtatott az asztalon, mint Ionescu a fiolával az utolsó vacsorán.

— Mit kellene tudjak?

— Nem maga kérdez, hanem én! — koppantott az asztalra. — Mit keresett itt magánál? Mikor látta utoljára?

— Itt volt boncolni, talán egy hónapja, de ha kíváncsi megmondom a pontos dátumot is a jegyzőkönyv alapján.

— Nem kell. Tudjuk. Mi mindent tudunk! Hány órakor ment el?

— Nem tudom, biztosan reggel a bosnyáki busszal.

Kérdést kérdés után tett fel, közben hanyagul jegyzetelt. Főleg az érdekelte Ionescu mennyire ismerte a határt, beszélt-e arról, hogy át akar szökni, szidta-e a rendszert, a Szovjetuniót, kik a barátai, van-e rokona nyugaton stb.

— Látom, semmit se tud Ionescuról, vagy nem akar tudni. Maguk miről beszélgettek?

— Főleg betegségekről és a boncolásról és…

— És?! — csapott az asztalra.

— És a nőkről — próbált mosolyogni Árpád, de érezte, hogy ezt nem hiszi el neki az exfelcser.

— Azt hallotta, hogy meghalt?

— Mondták a gyűlésen. Szegény fiú…

— Nem kár érte! Veszélyes kém volt — sziszegte gyűlölködve a szekus.

— Kém?! Ezt honnan tudják?

— Át akart szökni a határon. Innen hajnalban nem az autóbuszhoz ment, hanem a Nérának, de beszakadt alatta a jég.

— És belefulladt!

— Dehogy fulladt, kihúzták a határőrök. Mikor ki akartam hallgatni a szájába dugott egy fiolát, elharapta és pillanatokon belül holtan esett össze. Mi még hozzá se nyúltunk!

— De miért gondolják, hogy kém volt?

— Mert ciánkáli volt a fiolában, ezt mutatta ki a boncolás. Ilyen mérgük pedig csak a kémeknek van. Jól van doki, nem mondott semmi újat, de holnapra szépen írjon le mindent. Gondolkozzon: Ionescu barátai érdekelnek, és hogy kivel volt összeköttetésben? Nehogy eltitkoljon valamit, mert abból nagy baja lehet magának!! Magának milyen mérgei vannak? — kopogtatta meg a gyógyszeres szekrényt. — Jó, majd utána nézünk… Most megyek.

 

Mirko árut hozott a szövetkezeti boltba, ilyenkor mindenki lesi, mit vehetne, mert minden hiánycikk, és ha valami van, azt is csak ritkán lehet kapni.

— Vadonatúj IZS-motorkerékpárokat láttam Orsován, nem veszik, mert túl drága, pedig kiutalás nélkül lehet kapni — mesélte, amitől Árpád zsigerei bizseregni kezdtek. Minden vágya egy motorkerékpár, már Réka is rábólintott, csak éppen pénzük nem volt elég. Azaz lett volna egy lehetőség: kivenni a patikából és majd fizetéskor visszatenni, de ettől félt. Egész éjjel nem aludt, végül úgy döntött, bármi is lesz, megveszi a motort.

Hajnalban beült Branko szomszédja mellé a kamionba, aki most a postát vitte egy nap Orsováig, másnap vissza Nérasolymosig. Végig a Duna mentén minden faluban megálltak, Branko csomagokat adott le és vett fel, és az egész úton mesélt.

— Ez a sziget, bár úgy néz ki, közelebb van a szerb parthoz, mégis hozzánk tartozik. Amikor Nérasolymoson a kollektívát szervezték, persze sokan nem akarták beadni a földjüket. Nem erőszakoskodtak az elvtársak, csak aláíratták az emberrel, hogy az ő földjéért cserébe azt adják, ami a szigeten van. Igen ám, de a szigetre csak hajóval vagy motorvonattal, uszállyal lehet bevinni a lovakat, szekeret és kihozni a termést. Ráadásul minden belépéshez határőrségi igazolás, sőt felügyelet kell. Volt olyan nap, hogy háromszor is gazdát cserélt a sziget, végül is inkább beálltak a kolhozba. Ma senki se műveli, több ott az őz és a vaddisznó, mint bárhol a környéken, majd kijönnek, ha befagy a Duna.

— Talán ez lenne a Senki szigete?

— Azt nem tudom, mi Kalinovecnek hívjuk. Nyáron nagyon büdös, mert a felső végén elakadnak a dögök, de jó horgászhely. Még ennél is jobb kissé lejjebb a Plávij Kámeny (Kék kő), ott lehet aztán nagy harcsát fogni!

Árpád a táskáját fogta, amiben benne volt a patika minden pénze, csupa vörös tíz és sárga egylejes bankók, de sok. A határőrök ismerték Brankot, de Árpádot igazoltatták. Egyik másik csóválta a fejét, mert már rég lejárt az ideiglenes tartózkodási pecsét, de Branko kimentette.

Drenkován túl a Kazán-szoros felett egy hosszú és nagyon rozsdás hajó állt a Duna közepén, a Vaskapu. Valamikor a millennium éveiben telepítették ide, azóta itt áll lehorgonyozva és segíti a gyenge hajókat víz ellenében, mert nagyon erős a víz sodra ezen a helyen. Csónakkal leküldi a drótkötelet a segítséget kérőnek, aztán felcsévéli és magához húzza a hajót.

— Látja doktor úr? A Kazán-szoros után itt a legkeskenyebb a Duna és úgy tűnik, sima csendes, de ez csalóka, mert nagy a sodra. Itt fogtak el a múltkorában két fiatal érettségiző gyereket, szerelmesek voltak, és át akartak szökni. Koporsóban küldték haza őket Temesvárra. Azt mondják magyarok voltak.

Orsován csak a kirakatban látta a csodálatos IZS-motorokat, már be volt zárva. A szállodában az ajtó elé tolta az asztalt, ruhástól feküdt le, párna helyett a pénzes táskára.

Mikor lepakolták a még ládába zárt motort Bábá Kátá einforjában, az öregasszony keresztet vetett rá, mint amikor megszegi a frissen sült kenyeret, Réka pedig nagyot sóhajtott.

— Megérkeztek az ellenőrök. Holnap kezdik a leltározást.

— Mit?! A patikában? — hagyott ki Árpi szívverése.

— Nem. A rendelőben, de a gyógyszereket is látni akarják.

Árpád ezen az éjszakán se tudott aludni. Mi lesz, ha mégis megjön a patika ellenőrzés is, és felfedezik a hiányt? A fizetésig még három hét, addig kitől kérhetne kölcsön? Réka is sokat forgolódott, különben is keskeny ez a kórházi ágy kettőjüknek, legalábbis most, amikor terhes az agyuk.

Négyen jöttek a rajontól, de nem túl korán, előbb meglátogatták Drágit, a büfést.

— Hol vannak a gyógyszerek? — fogták körül a nagy üveges szekrényt, amire Árpád ma hajnalban egy nagy lakatot szerelt.

— Kinn a raktárban, Ilia megmutatja. Ez fizetéses patika, nem tartozik a rendelő leltárához.

Csak a főnök maradt benn, ez is beült Kozma doktor helyére, unottan lapozgatta a nyilvántartásokat, igaz nem rakta fel az asztalra a lábát, de cigarettázott. Időnként fölcihelődött megszámolta a székeket, asztalokat, felmosó vedreket.

— Hol van az ötödik vaságy, én csak négyet látok.

— Otthon, nálam.

— És még mit vitt haza, doktor elvtárs?

— Szekrényt, széket…

— És egy hamutartót! — lobogtatott egy papírt a bosnyáki finánc. — Mondja, orvos elvtárs, nem restelli a nép vagyonát a saját kényelmére felhasználni? Még hogy egy hamutartót!

— Itt nincs rá szükség, mert nálam a rendelőben nem illik dohányozni. Különben sem egészséges — tolt egy üres gyógyszeres dobozt az ellenőr cigarettája alá, amiről éppen készült lehullani a hosszú hamu.

— Ez méreg? — jött be a másik egy kartondoboz fiolával.

— Az hát, sztrichnin — bólintott Kozma.

— És ha valaki lenyel egy ilyen fiolát, attól meg lehet halni?

— Maga megihatja az egészet, nem lesz semmi baja, ez erősítő szer.

— És más méreg van még? Hol?

— Minden gyógyszer méreg, elvtársak, nem csak a ciánkáli! — mosolygott Kozma doktor, mert most már tudta, honnan fúj a szél.

— Nos, hol vannak ezek a leltári tárgyak, amiket maga használ doktorka? Látni akarom!

— Kérem. Menjünk haza hozzám, ott van minden.

— Dehogy megyek. Hozza ide! Én nem vagyok köteles végig kutyagolni a falun, hogy ellenőrizzem, miket cipelt magának haza.

Árpád legszívesebben a képébe mászott volna a bosnyáki oltyánnak, türtőztette magát, de a hangját már nem. Sziszegőre formálta, mint a nyúlszájú, mert ennél gyűlölködőbben nem is lehet beszélni.

— Ide figyeljen, elvtársam! Én nem cipeltem haza, hanem kölcsönvettem a bútort, amihez nekem törvény adta jogom van.

— Ez így igaz — bólintott az ellenőr —, fél évig joga van használni, de ma pontosan négy napja, hogy lejárt a hat hónap. Látja a dátumot? Maga írta alá! — Ismét rágyújtott, az égő gyufától bűzlött a műanyag doboz. — Látni akarok mindent, amit elvitt. Itt, most!!

Egy óra múlva ott is volt a szekér az udvaron, esett az eső, ázott rajta a nép bútora. Csika Sztánko kérdezte is, hová tegye?

— Az engem nem érdekel. — Az ellenőr rá se nézett a hamutartós leltárra, vette a micisapkáját és elsétált Drágihoz a büfébe.

— Doktor úr, hallottam vett egy IZS-t, megnézhetem? — kérdezte Dávid, a villanyszerelő. Az egész vidéken csak neki volt motorkerékpárja, egy piros lepattogzott festékű kopogós kis Jáwa. Óvatosan kibontották a ládából, puha ronggyal megtörölgették és csodálták. Szép volt, gyönyörű, szebb, mint Ljubinka.

Dávid elszaladt, hozott egy liter benzint és egy fél konyakot. A hangja is szép volt, pufogó, duruzsoló, mennyei zene. Koccintottak, és Árpi elkeresztelte Zsuzsikának a motort.

— Arra gondoltál, min fogunk aludni ma éjjel? — rántotta vissza a valóságba Réka. Tényleg a szoba teljesen üres, csak Ferike rácsos ágya maradt benne.

Percek alatt Zsuzsika ládájából a deszkákat fatuskókra szegezték, arra szalmát hordtak Bábá Kátá kazlából. Dávid segített, és másodszorra is hazaszaladt, hozott egy nagy ponyvát a szalmára. Kacagva hemperegtek a nagy „gyalupadon”, Ferike bele-belegőgicsélt a hangzavarba, és csak most vették észre, hogy a gyerek áll. Igen, egyedül felállt a rácsos ágy szélébe kapaszkodva, és térdből ruganyozva úgy kacagott, mint aki mindent ért.

Árpi átölelte Rékát, és azt akarta mondani neki, hogy: „Én nagyon boldog vagyok… és legyünk elégedettek… mert ez is boldogság… Földhöz ragadt boldogság” — de nem tudta elmondani, belealudt.

 

Legutóbb szerkesztette - Bárányi Ferenc
Szerző Bárányi Ferenc 28 Írás
Nyugdíjas reanimátor főorvos vagyok. Temesváron élek. Tagja vagyok a Román Irószövetségnek és a Magyar Orvosírók Társaságának. Most megjelent regényemet szeretném elhozni a Toronyba.