Jakab Zsófia : Elvesz(t)ett lehet?ség

   

A szalagon unott lassúsággal sorjáznak a felesleges vagy éppen szükséges dolgok. Mellette egykedv?en állnak az emberek és fizetnek, mint a gép. Itt a több ezer négyzetméteren igazán porszemnek érezhetem magam.

 

Gondolatmenetemet egy éles kiáltás szakította félbe.

Gyors körbepásztázás.

Megvan a hang forrása. Egy kisfiú. Olyan egyéves forma. Anyja csíp?jén ülve, nagyon koncentrált valamire.

Els? gondolatom, hogy unja a sorban állást.

Ahogy figyeltem tovább, megláttam a körítést is.

Édesanyja próbált elzavarni egy széles vállú, magas fiatalembert. Jókép? is lehetett volna, de valószín?leg elég gyakori italozásai már nyomot hagytak férfias arcélén.

– Menj innen! – a n? hangja feszültségr?l árulkodott.

A férfi közelebb hajolt a gyerekhez, elhalón és érthetetlenül beszélt hozzá.

– Nem hallod?! Menj innen!!! – a valószer?tlenül fiatal és megtörten sovány anyuka arrébb lépett és egyre idegesebbnek látszott.

A kiabálás nem hatott, a férfi hajthatatlannak, ám mégis bizonytalannak t?nt. Tudhatta, semmi esélye, hogy beszélhessen vele. Tekintete szinte könyörg?vé vált, de ingatag járása valahogy err?l is elterelte a figyelmet.

– Menj már innen, nem érted meg? Nincs hozzá semmi közöd – a lány hangja síróssá vált.

A férfi tudta, hogy igaza van. „Nem lehet hozzá semmi köze. Hogy is gondolhatott ilyet? Neki? Egy alkoholistának? Egy emberi roncsnak?"  

Valahogy mégsem akaródzott mennie. Úgy érezte, maradnia kell.

Közben a kisfiú megpróbálta megérteni a történéseket.

Érdekl?d?n figyelte a férfi arcát. Kezét tétován nyújtotta felé. Majd ahogy szigorú tekintet? édesanyjára nézett, mint aki megégette a kezét, visszahúzta puha, gömböly? ujjait.

Amikor anyja egyre idegesebb lett, az ? arca is síróssá vált.

– Menj már innen, nem mondom még egyszer! – a lány próbált fenyeget? hangon beszélni, de hangja remegésének nem tudott megálljt parancsolni.

–  De… szeretném… – kezdett bele a férfi újra, szinte már csak megszokásból.

– Mit szeretnél? Mi?! Mégis mi a francot szeretnél? – a n? a láthatóan ezerszer ismételt mondatokat vágta a férfi fejéhez.

Közben a néz?közönségük egyre népesebb lett. Az üzlet vásárlóiból verbuválódott csoportosulásban mindenki a véleményét mondogatta. Ki a mellette állónak, ki csak úgy maga elé, és nyílván volt, aki megtartotta rosszalló arckifejezése mögé rejtve.

– Azt szeretném…

A lány újra nem hagyta, hogy a férfi befejezze a mondatot.

– Nem szeretsz te semmit. És ne is szeressél. Jaj, dehogyisnem! Hiszen egy valamit mindennél jobban szeretsz! Azt a rohadt piát! Most is vettél, nem? Hány üveg van a kosaradban?!  – a lány gúnyolódása célba talált. Végrehajtotta vele a megsemmisít? csapást.

A férfi még a korábbinál is jobban összeroskadva, megszégyenülve egy másik pénztárhoz oldalgott. A kosarában lev? üvegeket lassan, enyhén remeg? kézzel a szalagra tette. Fizetett.

Elment.

Arca, nem lehetett tudni, hogy az alkoholtól, vagy a szégyent?l lángolt.

Ahogy csoszogott kifelé, a lány addigi diadalittas pillantása, mely a pillanatnyi sikerélményt?l duzzadt fel, hirtelen gondterhes lett. Visszahívná? Vagy csak hajdani szerelmüket siratta?

Ki tudja.

De szemében újra és újra fellobbant a mindenkinek így lesz a legjobb érzése.

Hogy a szíve is ezt diktálta-e?

Nem látszott ki az önmeggy?zés palástja alól.

A tömeg sustorgása halkulni kezdett.

– Biztos a fia – hangzott fel még innen-onnan.

– Ja. Alkoholista – reagált valaki.

Ahogy a tömeg szétszéledt, a lány úgy lett egyre elesettebb.

Ahogy a pénztártól ellépett, tétován megállt. Nézett jobbra is, balra is…

„Most merre?"

 

Legutóbb szerkesztette - Jakab Zsófia