Jakab Zsófia Szerző
Vezetéknév
Jakab
Keresztnév
Zsófia
11 év Nincs Komment

 

Mintha többet a szél nem fújna

S hátára kúszva

Nem pendülne húrja

 

Mintha megállna levél hullása

S helyét sajnálva

Nem adná friss hajtásnak

 

Mintha dámvad már nem küzdene

Párzó ösztönnel

Megtörne folyama az id?nek

 

Mintha leveg? bennszorulna

Tüd?ben megbújva

Tested sorvadna semmi alakban

 

Úgy szeretsz ma engem.

11 év Nincs Komment

 

Benne vagyok

Minden napban

Mozdulva gyakran

               Fáj, hagyom

 

Benne vagyok

Falevélben

Erezetben élek

               Nem nagyon

 

Benne vagyok

Táncos t?zben

Jeleim ?znek

              Elhagyom

 

Benne vagyok

Fojtó vízben

H?s rejtekével

             Nem kapok

 

Benne vagyok

Kínos élet

Keservében

            Ez vagyok

 

11 év 12 komment

 

Kábán nézem a belém vágó fényeket

gondolkodnék majd,

de hirtelen alszom el.

ki dönt?

vajon ki?

hogy a vér jó irányba folyik majd…

s minden mozdulat megmarad

ki dönt,

hogy a test íve régi lesz

s fent uram nem vársz még… nem…

ki dönt?

hozzád szóljak?

vagy azért imádkozzam

hogy a kéz ne remegjen?

tán csak torz véletlen,

ha fel sem ébredek?

Nem tudom,

csak nézem a fehér fényeket.

egy fél gondolat

hirtelen alszom el…

12 év 33 komment

 

Sárga tűsarkak

koppanása

cserepes virág a

gáztűzhelyen

műkörömmel adod

majd a

lázkúpot

gyermekednek

 

Minden utadba

eső férfival

lesz közönséges

csatatér majd

nem kacérság,

sem szerelem

ha majd este

hazaérsz

 

te vagy a nő,

a megtestesült

vakolathegyeken pislogsz

arcvonásod

lehetetlenül

egy lélektelen síkba

kerül

 

nem élsz

12 év 18 komment

Azon az utcán mindig félelemmel vegyes kíváncsisággal sétáltam végig. A kopott, málló vakolatú házakon lassan kúszott végig a felkel? fény, aztán szikrát vetve hamar el is illant onnan. Az egykoron szebb id?ket látott épületekkel mostohán bánó napsugár nem segített a dohos falaknak a gyönyör?ség illúzióját kelteni.

Utam minden nap arra vezetett az iskolába. Emlékszem, els? alkalommal egészen belesápadtam, hogy végig kell mennem azon a végtelennek t?n? szakaszon. A lassú és eseménytelen, de mégis véd?szárnyai alatt tartó faluból idecsöppent gyerekként, nehezen barátkoztam a város szürkeségével.

Sz?kebb hazám szerény csöndje után arcul csapott a lárma. A kapualjak elé kiül?, fél utcát elfoglaló családok szabályos rettegést váltottak ki bel?lem hangos eszmecseréjükkel, melynek furcsa, cigány-magyar kett?sét nem is igazán értettem.

De minden nap arra kellett mennem.

Lassan megszoktam vad hangoskodásukat, ösztönös gesztusaikat, és parázs tekintetüket.

Egyik tavasszal, amikor én még fázósan húztam össze ballonkabátomat, egy az átlagosnál is zajosabb családot hallottam meg a távolból. Ahogy közeledtem feléjük, azt vettem észre, hogy lábaim már az ismeretlen zene ütemére visznek el?re. Ismeretlen volt, de mégis annyira magaménak éreztem az els? pillanattól, mintha bölcs?mben is ezt dúdolták volna nekem. Lüktet?, er?teljes, mégis olyan drámai, hogy összeszorult t?le a szív. Mintha e nép összes fájdalmát, és éltet? örömét belependítették volna.

Úgy egy félóra múlva vettem észre, hogy ott ácsorgok, és egy meggörbült ereszcsatornának támaszkodva csukott szemmel hallgatom az egymásból szület? s egymásba olvadó dallamokat.

Ahogy szedel?zködni kezdtek, lassan én is elindultam berögzült útvonalamon. Ett?l a naptól kezdve igyekeztem úgy id?zíteni arra tett sétámat, hogy az élményr?l semmilyen körülmények között ne maradjak le.

S ett?l a naptól kezdve valami átalakult bennem.

Már nem féltem. Nem rettegtem, ha arra kellett mennem. Néha az a furcsa érzésem támadt, hogy minden út arra vezet. 

Kamaszként az új iskolával, új útvonalat is kaptam. Lassacskán el is felejtettem azt a lelkem velejéig ható két évet.

 

Tizenöt évvel kés?bb jártam arra újra. A poros utcát, szabálytalanul sokszín?, düledez? házait csillogó bevásárlóközpont váltotta fel. Elámultam az egymás után sorakozó temérdek üzlet, kávézó, mozi láttán. Szebbnél szebb kirakatok, hívogató teraszok csábítottak magukhoz. Lassan, az épületek minden szegletét alaposan megszemlélve sétáltam.

Az ultramodern komplexum egyik homlokzata juttatta eszembe a régi-kedves utcát. Ezt a domborm?vekkel gazdagon díszített épületrészt a bevásárlóközpont tervez?je eredeti formájában hagyta meg. A szikrázó üvegpalotába ékel?d? fal szinte ki akart ugrani rákényszerített támaszai közül. Ahogy a napfény megtört ezen a néhány méteren, úgy roskadtam én is magamba.

A hömpölyg? emberáradat, lelkembe bele-belemarva, sodort volna tova. Tompán hallottam újra a cigányzenét, az él? lüktetést, a feszít? fájdalmat. A szédít? tömegben is magányos emlékezésemet a hatalmas forgalom durva zaja nem tudta megzavarni. Ahogy a fülemben halkult a muzsika, szemembe úgy hasított bele a gigantikus kirakatokon tükröz?d? napfény.

Újra félek. S érzem, ezt soha nem fogom megszokni.

 

 

12 év 13 komment

 

 

Fogadj be világ
nem vagyok ide való,
tudom.
Adj hitet,
s majd megszokom,
leszek habzsoló, önfeledt
önmegvalósító szingli,
áltudományos marketing
az álnokságot nekem hinti,
leszek megcsaló, hazug szeret?,
rossz feleség, nem f?z?,
leszek bárgyú, mónikasó-figyel?,
semmit nem értek,
de mindent elhiszek,
leszek adócsaló, emberzsigerel?
vállalkozó,
leszek szülés után (mi az nekem)
két héttel nádszálkarcsú,
nem szoptató,
tökéletes anya,
vagy szilikonos m?n?,
melleimnek majd nem kell
segítség, állásban kit?n?,
s nem leszek ember,
csak emberszer?,
Quimby után szabadon,
csak fogadj be,
így akarom.

 

 

12 év 12 komment

Ezt is
kikezdte mind
az összes létez?t
folytatás nincs 
nem jár az evez?
vadcsapáson jártam
eltévedtem megint
tölgyek koronája
lassan felém int
mennék tovább
de belebotlom
akad gyökér alá
lábam, karom
már a földön csúszom
számba fekete
erdei föld kúszott
rossz, eleven
de ennyi volt
ez is.

12 év 2 komment

Fázom.

Nagyon.

Mindig.

Mert valami hiányzik.

Mindig.

Nagyon.

Fázom.

 

12 év 17 komment

 

Zajló, csatakos álom

halovány idegbajok között

forró ölelésed

ébresztett

akkor eszméltem

azt hiszem

benned

mint egy furcsán er?s tiszafa

örökkévalóságában

hiszek

csak benned

találom meg

amit keresek minduntalan

rúghatlak, üthetlek, hasztalan

te vagy a másik felem

nem vagy ugyanaz

néha bosszantasz

gyakran utálhatlak is

de mindig hamis

a gondolat

ha azt hiszem

bírok veled

mert

te vagy a másik felem.

12 év 15 komment

Mindig vonattal járt iskolába. Reggel már hét el?tt az állomáson volt, délután háromkor szállt le. A falu állomásán általában minden másnap ugyanaz a férfi teljesített szolgálatot. Ötven év körüli, kövér, ?szül?. A kislány gyakran szokott vele beszélgetni. Az unokáiról, az iskoláról, az id?járásról. Neki nem élt a nagyapja, talán azt látta meg benne. Azon a forró augusztusi délutánon is, ahogy leszállt a vonatról, beszélgetni kezdtek.

– Nem jössz be egy kicsit? – nézett rá kérd?n a férfi.

– De.

A kislány bement. Ilyen helyen még sosem volt. Vitte a kíváncsiság, meg az utálat, ha arra gondolt már haza kell mennie. Az iskolában érezte legjobban magát. Ott elismerték, szerették. Senki nem tiltott meg semmit, amúgy is tudta mit szabad és mit nem. Senki nem mondta neki, hogy kövér. Ezzel kapcsolatban is csak a falu postása vigasztalta meg, aki szerint ez csak kiskutyaháj, majd kinövi, hiszen még csak 14 éves. És senki állandó rosszkedvét nem kellett elviselnie, ha az iskolában volt.

A vasútállomás helyisége nagyon érdekesnek bizonyult. Karok, gombok, szerkenty?k mindenhol. A kislány információéhsége csillapíthatatlannak t?nt.

– Ez mi? – mutatott egy vasmonstrumra.

– Váltó – hangzott a kurta válasz.

– Hogy m?ködik? – kíváncsiskodott tovább.

– Majd megmutatom – lépett a férfi a kislány mögé.

Átfogta a derekát, és hirtelen maga felé fordította. A kislány már a száján érezte a férfi leheletét, amikor leesett a tantusz.

A maró gyomorsavat pillanatok alatt a torkában érezte. A pániktól kapott hihetetlen gyorsasággal kicsusszant a férfi kezei közül, és rohant ki az utcára.

Rohant, ahogy bírt.

Hátranézett. Nem jött utána.

Ja, persze, fényes nappal volt.

Szörnyeteg, de nem hülye.

Amikor a gyorsan kapkodott leveg? már csípte a torkát, lassított. Akkor vette észre, hogy a könnyei már kezdtek árkokká száradni az arcán. Kerül?vel ment haza.

Ahogy lassan botorkált hazafelé újra jött a gyomorsav. Visszanyelte.

Jöttek a könnyek is. Azt is visszanyelte.

– Miért? Miért én? – fájdalmasan dübörgött fejében a kérdés.

És miért felejti el az ember a kisgyerekkorában szajkózott szavakat? Idegennel ne állj szóba, ne ülj be idegen kocsijába, bla, bla, bla. De hát nem is volt idegen. A kedves, szimpatikus arc disznópofává változott, ahogy lüktetett az agyában. Szorítás a mellkasában, fájdalom az ölében. Fájt neki, pedig nem történt semmi. Legalábbis fizikálisan. A lelkében viszont minden megtörtént. Minden.

Lassan hazaért. A vörös foltok elt?ntek az arcáról.

– Mért jöttél ilyen kés?n? – anyja a szokásos szemrehányó-szigorú tekintetével nézett rá.

Valamit hablatyolt, és bement a szobájába.

Este azért csak kibukott bel?le az „élmény”.

Anyja reakciója valójában nem lepte meg túlságosan.

– Minek mentél be?! – a hideg közöny mindennapos volt náluk.

Nem várt vigasztaló vállat, amin kisírhatja magát. Olyan soha nem volt neki otthon. De mégis a szorítás a mellkasában valahogy er?sebb lett.

 

Jakab Zsófia Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.