Zsákai Lilian : januári tavasz

1.

 

árnyékba söpört cserép a jég.

a fák tövébe bújt tél

csendig halkulva

mantrázza hideg szavait.

 

a föld mélye felengedt,

hogy magába szívhassa

parttalan lelkünk

zavaros vágyait,

míg az egymást vonszoló,

önkínzó napok sorát

ajándék-tavaszunk

az avar alá temeti.

 

(miért is öli magát az ember,

ha van, aki épp ?t szereti?)

 

2.

 

még szürke vagyok.

alaktalan.

vénák márványozta b?röm

forró vízként éri a nap,

de sok felgy?lt már felejteni,

hogy elhagyhassam magamat:

 

fénybe tartom sápadt arcom.

 

lehámoz a tavasz mindent,

ami hosszú telem alatt

kis szobákban ágyba bújva

alattomban hozzámtapadt:

szél fújja le rólam a ráncot,

föld issza be sós könnyeim,

vihartépte, táncos ágak

fésülik ki drótfürtjeim,

léptemben vetik le

rólam régi ruhám,

és azzá öltöztetnek,

aki valójában vagyok.

 

mindent, ami eddig takart,

eldobok és itthagyok,

hogy elmúlhasson bennem végre,

ami valójában rég elmúlt már.

 

(miért kell folyton hátranézni,

ha van, aki épp élni vár?)

 

3.

 

a folyó tudja, merre menjen.

megtört jegén a fájdalom

kés?bb puszta hordalékként

terül szét a partokon.

 

ha véletlen arra járnék

még sejteni sem fogom,

hogy végül melyik fa tövében

pihent meg bánatom.

 

ha sejteném is – lépnék tovább

míg oda nem jutok,

ahonnan elindultam

és amit majd elhagyok.

Legutóbb szerkesztette - Zsákai Lilian
Szerző Zsákai Lilian 40 Írás
Zsákai Lilian - hivatásos torzszülött