VI. A hagymaárus asszony
A galamb takaródra száll,
És fejét félrebillentve figyel.
Otthontalan, ahogy te,
És otthontalan, ahogy én is
Hazátlan vagyok, de mégis:
Mindannyian másképp érezzük
Lelkünk egy félreeső szegletében
Ránkvetülő árnya mögött
arcunkat elrejtve újra s újra
a fedél gyógyíthatatlan hiányát.
Én:
A pillanat vakító színeire cseréltem
Fakuló, pótolhatatlan, elrejtett kincseim.
Te:
Életed minden harmóniáját
Világló, talmi, sosemvolt kincsekre cserélted.
A céda:
Talán azt sem tudja, mit veszített
Egyszer régen el
Óriások vállán törpeként merengve.
A galamb:
Csak egy hazátlan galamb.
Félrebillent fejjel néz,
Ahogy álmodban egy kövön ülsz,
És kezed a sziklafalba olvad,
És a sanzont hallgatod
A metsző, földön járó,
Megismételhetetlenül unott reggelig,
Míg mi a vándorral
Az Alpokon át utazunk.
December tizennyolcadikán
Utunk felgöngyölített gombolyagának
Bejárt, rövidke része cipőnk mellett
a földre lóg.
Az autók rendszámait értelmezem
A most mattszürkén lángoló hátsóülésen.
Reggel van, csípős,
Hideg szagú reggel,
És a lehúzott ablakon át
Rám zúdul a kinti sosem látott világ.
Ilyenkor van úgy,
Amíg a dáma vidéki nagybátyjának zsémbel,
És a spanyol lány férjével zenél valami karneválon,
Olcsó bomberdzseki mögé rejtve bájait,
Ilyenkor van, hogy
– mert enélkül gyűlölöm magam –
ilyenkor van,
hogy kicsit meghalok.
A pallosként meredő havas óriások lábujjai közt
Alagutakon hajtunk keresztül,
És amíg a csenddel karöltve a sötét
Két kilométerkő között
Számon, orromon beáramlik,
Addig, fekete szűz,
Galambként nézlek az ágyadon.
Aztán a fény újra átkarol,
És magam képzelem a csupán másodpercig látott,
De egy pillanatig örökre ismert, félelmetes ormok csúcsára:
‘Éppen a hegy tetején állunk, és a céda megremeg:
nem mersz lecsúzni, a sílécek lábadon
a domb alján lévő kis, házias, tiroli stílusú
kocsma felé mutatnak.
Ott fogunk cigarettát lopni, és kibámulni farkasvakon
A fehér hóra néző ablakon,
Míg én sört rendelek,
S magam sem tudom,
Miből fogom kifizetni,
És a vibráló sötétben
Lassan konstituálódik előttünk
A másik alakja,
Keze,
Arca.
Aztán sífutó léceken hazatérünk
Késő délután a szállodába,
És a hallban,
Amit egy este alatt megszokunk,
S másnap, dugás után
Idegenként ott hagyunk,
Olasz srácokkal biliárdozunk,
És mellettem megállsz,
És mögéd állok,
És beszélek a fizikáról,
Hogy eltaláld a piros golyót,
És’
Aztán elsuhanunk a hegy mellett,
És újra alagútba érünk,
És ölem bizsereg,
Mert ennyi marad csak a sötétben,
És arra gondolok, hogy kiszállok,
És megállok az egyik telefonfülke beugrójában
A neontól vibráló sötét alagútban,
És várom, hogy felhívj,
És tudom, nem fogsz sosem, és
Az alagútban ilyenkor
Belekapaszkodnék valamibe,
Míg lámpa villan, s lámpa alszik el,
S bennem hiányotok viaszbábujának homloka
Lelkem üres körvonalaihoz koccan,
És a mélység hangján morajlik bent a csend,
Mellkasom szorítja a csend,
És az alagút falán
A mozaik rotálódik mellettem
Magába újra monoton maradással
A kocsi ablakán át,
És
Lakatlanná korhadt fáradt lelkeink
Köröznek saját űrünk kihűlt galaxisai között –
Egy régi gravitáció nyomába simulnak,
Majd újra lebegnek magukban, maguk fölött.
Magunkban ilyen világok sorjáznak
Pupillánk centrifugáján egymást váltva.
Fáradt lelkeink meg el- és eltévednek
Keresve bennünk önmagunk, s egy árva
Fénycsóvába belekapaszkodnak,
Majd szorítják csökönyös akarással –
Elkékül, már alig piheg, s aztán végül
Megfullad egy ütőérnyi dobbanással.
Állj! Hisz földközelbe ért,
S nyaka köré simul a kopjafa árnya.
Meg-megbotlik a sírok tengerében,
Egy régi bolygóra akadva leng a szárnya.
Aztán megint a fény, és megint kis hegyek,
Aztán zöld, és őszi fények a szőlőültetvényeken,
És olasz családok birtokainak illata,
És sztráda, és pihenőhelyek –
A vándor talán tudja, hogy most nem vagyok,
Most mindketten egyedül,
S talán a régi vurstlira gondol,
Amíg mindketten
Egy kicsit meghalunk.
A végtelen hóborította síkságot
Két lécnyom vágja ketté:
Egy rozoga, nyirkos, hosszú fakerítés
A távolba siet.
„Ennek támaszkodunk neki
kifáradva, síléceink a hóra vetve,
és fagytól gémberedett kezekkel
egy cigarettát sodrok neked,
míg a zenéről beszélünk,
és egymás mellett állunk
térből és időből kiszakítva,
a végtelen közepén,
aztán továbbindulunk
kis hidakon,
fenyvesek között,
mikor megérzed végre a”
Aztán mögöttünk kanyarog már
A pillanatnyi jelen,
És elfelejtem már,
Hogy ide egyszer visszatérek,
Hogy mielőtt szemem sarkából
Eltűnik a síkság,
Megtudjam,
Mit kezdesz érezni végre:
Repülni kell tovább.
Aztán előttünk, anélkül, hogy megunná,
Riszálja magát az út,
S a jegenyék között városok dugják ki fejüket.
Elhagyjuk őket is,
A családot, aki befogadott volna
Egy olasz, szeles városka
Főtere mellett.
A pontba sűrűsödő autópálya mellett
Egy összegörnyedt, fekete ruhás, kendős alak áll:
Százéves, mediterrán, sokat élt vénasszony.
Előtte s mögötte hagymaárus lányok, gyerekek, asszonyok,
Mindegyik saját portékáját kínálja –
Összetákolt gerendák trapézain
Fürtökben lóg a lilahagyma,
És ha autó jön, ordítanak, hogy tőlük vegyenek,
Csak az asszony ül némán egy sámlin üres szemekkel –
Satnya hagymabokrétáit muslincák lepik be,
S stólája alól kibukkanó zsíros, sárgás haját
Lengeti a szél.
„Álljunk meg. Itt, a fennsíkon szép a kilátás”
– szól a vándor,
s lefékez a zsibvásár előtt
a semmi közepén.
A kék Fiat árnyékában
A kocsi elé ülök a túl friss,
Orromat csípő magaslati levegő elől.
Ő felnéz, s megindul felém.
Hátát derékszögbe kényszerítette
Ezer férfikéz éjjel, a danolás után,
Szemére fátyolt vont a tizennyolc unoka,
Akik anyjától örökölt ékszereit
Elvitték egy szerenádhoz,
Hogy a lányt majd később,
Öregkorára az utcára küldjék hagymát árulni.
De mégis – arcán a ráncok a derűt rögzítik:
Hamisítatlan daggerotípia
A bölcsességről,
Az égről,
A sólymokról,
A régmúlt időkről,
És a szenilitás árnyában lassan letűnő,
Égetően éles emlékekről.
Mosolyog. Megáll előttem.
„Vegyél egy csokor hagymát:
édes, mint álmaid,
de velük ellentétben
nem csal könnyeket szemedbe.
Vegyél egy csokor hagymát,
És én
Jósolok neked.”
És fizetek a határon váltott eurókkal,
Míg sárgás szeme naplementéjébe veszek.
„Ifjú úr – add a kezed.
Ismerlek rég – ismerem őket mind.
Nem tudják már, milyen az élet,
A napi tennivaló,
A keretbe zárt, s így igazi boldogság.
Ismerlek: fájni szeretsz.
Ne húzd el a kezed:
A múltadból jósolok neked –
Gyönyörű voltam.
Mint most ő lehet.
Álmodtam. Mint most ő álmodik.
És rám talált, ahogy most te vágysz rá találni,
És járod az utat, tőle távolodsz,
Hogy aztán álmaitok eggyé váljanak –
Menekülsz.”
És beszél, beszél,
Beszél rólam, magáról,
Az emberről,
Múltjáról,
Jövőmről,
Már nem is tudom, miről,
Hisz elment az árnyék
A kék Fiat elől,
S a nyirkos aszfalton
Bágyadtan tükröződik a nap,
És csak szemeibe nézek,
És nem tudom nem látni
A fáradt, igazi fényt,
Míg szavai könnycseppenként gördülnek le
hegyek oldalán az olvadó havon.
„És nézz körül: ez a világ.
Otthonod minden kő, bogár, virág.
A jövőd: az út.
Múltad:
Útnak hiszed,
De csak két arckép talán,
S most látom, az út előtted is
Arcaik nyomán kanyarodik.
Hagyd eltűnni.
Elmosódni.
S így lehet tied.
Ha elveszíted.
Az út mellett,
Ha majd hagymát árulsz,
Ők hívogatnak –
Hogy holnap elmegyek.
Váltsd meg őket.
Élj.
Gyönyörű voltam.
Álmodom.
Holnap elmegyek.
A hagyma –
Ellopják a hagymát -„
És újra az árok széle felé tart,
És leül, és szeméből eltűnik a fény –
A zsámolyon ülve újra maga elé bámul,
Míg beszállunk az autóba,
És alagutakon át
A hegyek között száguldunk tovább.
Gubóba bugyolált öklömnyi hiányod
Áll a lélek elhagyott felében.
Tőle jobbra gyerekkorom kis szobája –
Elhamvadt vászon üres képszegélyben.
És a hetedik is pont ugyanolyan,
Ajtaja nyitva, zárja rég letörve.
A szobák alatt pedig a pusztaság,
Egy temető fekszik el meggyötörve.
A spanyol lány egy ócska ágyon forgolódik,
S néha kezébe veszi a táncért befolyt
Pár kopott érmét, majd újra egymás mellé rendezi,
Vágyik még valakire –
A céda az utcán szalad egy lámpa felé,
A fekete szűz megint a buszon zötykölődik,
A dáma férjét békésen átkarolva alszik szuszogva,
Míg én sárga kis világomban az ülésbe süppedek, míg
Éjszakák osonnak mögém, és karolnak át,
Arcom simítják csontujjaikkal,
Nadrágom borzolják titkos leheletükkel.
Mögém osonnak, átkarolnak és
Rám nehezednek,
Majd nappalok vijjognak sólymok hangján fülembe,
A vándor néha beszél, néha nevet,
Az olasz tájról, az Alpok hegyeiről,
A szabadságról néha:
Megzavarodott,
Elveszítette az időt,
Ahogy én,
És városok,
És halott galambok az aszfalton,
És majd egy ugyanolyan reggel, mikor
Eszembe jutnak az asszony szavai,
Mikre nem is figyeltem,
Szavai, amiket csak most értek meg
Egy alagútban, saját sötétemre látva.
És eszembe jutnak szavai,
Mikre nem is figyeltem,
Míg a hagymacsokrot ölembe fektetem:
„egymás mellett álltok
térből és időből kiszakítva,
aztán továbbindultok
kis hidakon,
fenyvesek között,
mikor rádnéz
egy elképzelt
hagymacsokorral kezében,
szemedben látja szeme sarkában
a korai ráncot,
s szerelemnek hiszi,
mikor porcelán bőrén
hidegtől vöröslő ajkai közt
megérzi végre
az időt”
———————————-
Arcképcsarnok – Bevezetés (A galamb)
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:48 :: Kovács-Cohner Róbert