valaki elárult,
mert Nessus ingét dobta rám a hajnal.
s csak lomhán bámult
az ég, amíg véres rongyában égtem.
egy szomorú lotyó,
repedt ajka oltotta olcsó dallal.
bár ringatott a szó,
én mégis fekete tükrébe léptem.
hogy szilánkra zúzzam,
gyönyör? arcod távoli árnyait.
és ha megtanultam
halni, talán élnem kellene újra.
habár tudnod kéne,
hiába metszi sosem volt szárnyaim
szemed éles kése,
ha viaszgyöngyeim a napba hullnak.
és fortyogó gyolcsát,
most akár a válladra teríthetném.
érezd éhes torkát
magányomnak, mely elnyeli lángodat.
így hát égjek veled,
lám mindenkié vagyok és senkié.
tán' meg?rizheted,
álmod vörös sarából gyúrt szobromat.
