Balga asszonya a Télnek
a rozsda hangú ősz,
fáradt keringőt táncol,
az opálfényű avar közt.
A fájón sercegő
gesztenyeszín levelek,
szélkézbe kapaszkodva,
koppanva földet érnek.
szilánkokra hull velük a múlt…
…az út, ahol annyiszor jártam
Krisztusként feszül előttem
az öreg tölgy tompa árnyéka,
felsebzett kérge közt lüktet
ezer-év kósza magánya.
Bárgyú dallamot zsong felettem a hold,
ezüstfátylát tépi szét a szél.
én némán figyelem a tájat…
Kócos felhőket ölelő sziklájára ülve
e csendes Világnak.
szemem lehunyom…
fenn érzem suhogó röpted,
az út lassan véget ér…
Álmos szakadék párát ásít az éjbe,
lábam felhúzom a gubbasztó mélybe’.
Elém kerülsz porlepte utamon,
fázó testemre gombolod álmod,
s ringatva zár magába, utolsó
hangfoszlányod.
most egymásért kapaszkodunk, egymásba,
és mélykék csendet ölel bennünk
az ősz suttogó éji násza
Legutóbbi módosítás: 2007.11.07. @ 18:09 :: Szilágyi Hajni - Lumen
