Kabdebon János : Hinta

Hát nem veszed észre, hogy ez az egész világ a te találmányod. Ezt minden jóravaló szellem tudja.

 

H?vös volt a reggel.

Igazi ?szi sárral és kásás hóval kevert latyakos hideg reggel.

Olyan ez mintha egy marék, csúszós összetapadt döglött csigát találna az ember a kabátja zsebében.

Ijedten rántja vissza kezét.

Pont ilyen riadtan h?költ vissza ? is, de aztán megemberelte magát és kilépett az udvarra.

Lassan kitolatott a kocsival aztán módosan kulcsra zárta a kaput.

Az autóban gyorsan meleget csinált, így mintha egy kis burokban ücsörögne, úgy andalgott a célja felé.

Csak pár falu és ott van.

Éppen jókor érkezett, nemsokára nyitnak.

A Hivatal morcos szürkeségével fedte bels? bájait, akár egy kivénhedt prostituált mosolya, pont annyira volt meleg és hívogató.

Körülnézett aztán fölényes mosollyal feltette a fülhallgatót.

Dörzsölt volt már az ilyen várakozásban.

Tulajdonképpen egész életében várt.

Hogy mire azt maga sem tudta addig, míg egy napon rá nem döbbent a valóságra.

Valamiféle rendezvényre volt hivatalos, amir?l sejtelme sem volt, hogy mi de mivel nem volt más dolga hát kikupálta magát és elment.

Ott találkozott el?ször azzal a férfival, akir?l a mai napig sem tudta eldönteni, hogy egy angyal vagy maga az ördög.

Vagy démon.

A szellemek nem ijesztették arra megtanította az a kislány, aki minden nap ott ült a hintájában, amit még a gyereknek akasztott fel a nyáron.

A hinta, ha ült benne valaki, ha nem himbálódzott.

Minden este látta, ahogy elindul az inga, hiába nem rezdült még szell? sem.

Aztán egyszer nekidurálta magát kés? éjjel kiment a hintához és mellé ült.

Csak nézte, nézte, míg egyszer csak meglátta a kislányt, aki nem az ? lánya.

Fekete kis szörnyeteg volt. Mintha összevarrták volna, ezer apró darabból, tisztán kivehet? öltésnyomok voltak a karján és az arcán.

Fekete hajú agyongyötört test? vézna kis béka, kurta mosollyal pillantott rá.

– Szia. – mondta és egykedv?en meglóbálta felé a lábát.

– Te valami gonosz vagy? – kérdezte figyelmen kívül hagyva a kislány köszöntését.

– Én egy itt maradt lélek vagyok. – sipította gyermek. – Egy kikapart lélek.

A férfi bólintott. Konstatálta, hogy egészen biztos meghülyült.

A sok kávé. Valószín?leg agyvérzése van és halucinál.

„Nem baj. Most már mindegy."- gondolta magában. Addig sem unatkozom.

– Az mit jelent.

A szellemgyerek legyintett.

–   Hosszú.

–  Ráérek. – vont vállat a férfi.

– Meglöksz? – Kérdezte kajánul a kislány.

– Persze.

Felállt és a hintához ballagott, majd finoman meglökte. Ahogy a lányát szokta.

– Nem vagyok a lányod!  – vinnyogott a szellem.

– Jó nem vagy a lányom. – felelte ?.

A kislány hanyat d?lt a lendülett?l.

– Szóval én egy abortusz vagyok.

– Abortusz. – bólintott a férfi.

– Igenis abortusz, és azért vagyok itt mert nem férek el máshol.

– Hol máshol?

– Hát a fenti világban. Ott fenn. – mutatott az égre.

– Ott mi van?

– Hát a paradicsom, az isten, vagy a mennyek országa tudod. Nem vagy vallásos?

– De persze, csak nem gondoltam, hogy létezik ilyesmi.

– Hazudsz! – rivallt rá a szellem és felé csapott. – Tudnod kell, hiszen te találtad ki!

– Én?- csodálkozott a férfi. – Hogy találtam volna ki? Hiszen nekem is mondták!

– Kicsoda?

– Hát mikor kicsi voltam. – magyarázta kissé ingerülten."A fene gondolta volna, hogy még megvádolnak ma este. Tessék, elhiszem egy szellemmel társalgok és az is kérd?re von."

– Apám, anyám az emberek. – mondta hangosan.

– Ã??ket is te találtad ki! – sziszegte makacsul felé a kislány.

– Én? Ezt meg honnan veszed?

– Hát nem veszed észre, hogy ez az egész világ a te találmányod. Ezt minden jóravaló szellem tudja.

– Én nem vagyok szellem.

– Na látod megint tévedsz. Már halott vagy, csak még nem tudsz róla.

Mondd csak, hogy beszélgethetnél velem, ha nem lennél halott!

A férfiban megállt az üt?. Ahogy megfordult látta, egy test hever a padon a hinta mellett. Úgy t?nt mintha csendesen aludna, de ahogy közelebb ment szinte érezte az elszivárgó élet illatát az orrában.

Mégis ahogy végigpillantott szellemi önmagán, mindent egybetalált.

Keze lába a helyén, még a heréit is érezte a lágyékában.

Mégis tökéletesen érezte, hogy a kis fruskának igaza van.

Halott. Holtabb már nem is lehetne.

– Na ugye! – vigyorgott most el?ször a kislány. – Most már elhiszed.

– Micsodát? Hogy halott vagyok? El.

– Nem azt! Hanem hogy mindennek te vagy az oka!

– Ezt meg hogy érted? Hogy, hogy én vagyok az oka? Semmi közöm az egészhez! Nem én teremtem a világot. Vagy úgy gondolod, hogy ezt az egész szarságot én találtam ki? Na, nem! Én beleszülettem ebbe a világba és semmi közöm ahhoz, ami itt történik.

– Pedig van. – dacoskodott a szellem. – Lökjél.

A férfi lökött rajta egy nagyot.

– Hagyj békén. Mért vagy itt? Nem látod, hogy meghaltam?

A kislány kuncogni kezdett.

– Olyan mulatságos vagy, ahogy itt kínlódsz. Pedig érzed, hogy igazam van.

Az eszed ott maradt. – bökött a hulla felé. – Itt nem m?ködik. Még van pár eszes gondolatod, mert még friss vagy itt, de nem sokára ez is elmúlik.

Már ha itt maradsz!

A férfi egyre idegesebb lett. Ez a pimasz kis fruska minden gondolatát kitalálta.

– Mért van még visszaút?

– Van.

– Hogyan?

– Tedd jobbá a világot, amit teremtettél.

A férfi a fejét rázta.

– Nem érted! Nem tehetem…

– Te nem érted, én nem is akarom. Tudod, nincs mivel. – mutatott a fejére.

Elege volt a medd? vitából.

– Bizonyítsd be! – mondta a lánynak, aki erre felkacagott.

– Én? Jól van. – mereven a szemébe nézett egy könny? ív csúcspontján.

– Engem is te találtál ki. Emlékezz vissza, a feleségednek volt egy abortusza, úgy húsz évvel ezel?tt. Nézz rám! Az vagyok én.

Emlékezett. A mondat letaglózta, mert hirtelen visszarántotta abba a fájdalom csomagban, amit otthagyott.

Azóta már az asszony szült egy fiút és miután elvált nemrégiben a második feleségét?l is van egy lánya.

– Nem, nem nem! Ez nem lehet.

– Nézz rám! Én vagyok az. Tudom, hogy tudod.

Térdre rogyott.

– Bocsáss meg! Bocsáss meg! Önz? voltam.

– Elhiszed? – kérdezte a kislány.

A férfi zokogva ráemelte a tekintetét.

– El.

Aztán halványodni kezdett. Könnyei akár a hópelyhek szálingózni kezdtek a narancsos izzásban, ami egyszeriben körülvette.

– Tedd jobbá a világod… – hallatszott még valahonnan messzir?l.

A kórházban tért magához. A n?vér valami m?szert figyelt éppen és a fejét csóválta.

– Nem értem, nem értem.

– Nem kell mindig érteni. – mosolyogta felé.

Igen,  azóta valóban nem fél a szellemekt?l, bár azóta egyet sem látott.

Nem is nagyon tudta, hogy ez jó vagy nem, de nem is érdekelte igazán.

Tulajdonképpen semmi értelmes dolog nem érdekelte.

Rengeteg ezoterikus könyvet olvasott, míg lábadozott. Sok helyen szakért?nek hívták, de ? mindig elutasította valamilyen ürüggyel.

 Csöndesen éldegélt a maga kis világában, amit ? teremtett.

Lassan elhitte a valóság csak az ? fantáziájában létezik és kezdte érteni az összefüggéseket. Valahogy mindig megtalálta a dolgokat az életében.

Hirtelen érte a felismerés hogy van harmónia a világban, ha felvállalja, hogy teremt?je annak, amiben él.

Az orvos ezt úgy magyarázta, hogy szívroham után megváltozik az ember értékrendje. Kicsit szégyellte magát, hogy egy szívroham kellett ahhoz, hogy rádöbbenjen: az élet egy másféle dolog, mint azt eddig hitte.

„Néha elkél egy kis szívroham az embernek. „ Mondogatta a barátainak, akik értetlenkedve álltak a döntései el?tt. Aztán azon a rendezvényen szembesült újra a világgal, amit alkotott.

Egy férfi követte egész nap és mikor egy pillanatra félre húzódott, odalépett melléje.

– Tegye jobbá a világot. – mosolygott felé. – Ugye maga írta az a könyvet?

Megismertem.

Teljesen váratlanul érte a szembesítés. Álnéven írta, üzenetnek szánta valakinek, akit azóta is keresett. Soha nem gondolta volna, hogy egy férfi testében…

– Nem én vagyok az, akit keres. – suttogta a váratlan vendég. – De már közel jár hozzá.

Egymásra néztek és a látogató, ahogy jött ellépett mell?le.

Otthagyta a rendezvényt és hazament.

Pár héttel kés?bb, amikor átutazóban járt ebben a városban, megint szembe találkozott egy félreérthetetlen jellel.

Bizonyos, hogy jó nyomon jár.

Nemsokára kinyitják a Hivatalt és ? bizonyosságot szerez a dologról.

Már jönnek is.

– Jó napot kívánok. Milyen ügyben?

– Vargánéhoz jöttem. Beszéltem vele telefonon két napja.

– Igen kérem, fáradjon velem.

Belülr?l vidámra festett falak várták. Mindenütt apró rajzok tarkították a hivatalszagú fa lambériát.

Vargáné a hatos irodából, testes jó kedély? asszonynak mutatkozott.

– Jó napot kívánok! Kicsit korán jött. Még játék id? van. A tízórai közben jobban körülnézhet.

– Nekem tökéletesen megfelel a játékid?. – válaszolta lehengerl? mosollyal.

– Akkor talán menjünk ki az udvarra. Erre tessék. – gurult el?tte az asszony.

Az udvaron nagy zsivaly fogadta.  A gyerekek mit sem tör?dve a latyakos sárral hangos hancúrozással múlatták az id?t.

A férfi most már egészen bizonyos volt a dolgában.

Az udvar nyugati sarkában a homokozó felé vette az irányt, ahol egymás mellett négy hintát is lóbált a szél.

Amikor odaért beleült a negyedikbe és hintázni kezdett.  A gondozók riadtan pislogtak felé, de látva Vargáné széles vigyorát érdekl?dve figyelték a férfit, aki idejött hintázni.

Behunyta a szemét és hagyta, hogy lengjen ide-oda. Teljesen elmerült a ringásban, lelkét betöltötte a gyönyör egy olyan foka, amit az ember csak akkor érez, amikor oda talál ahova mindig is vágyott.

– Meglöksz. – kérdezte egy sipító hang.

A férfi felnézett.

– Hát persze.

 

Két hónap múlva, amikor kihozta a kislányt az ölében, visszanéztek az épület homlokzatára.

– Tudok olvasni.

A férfi rávigyorgott.

– Na jó, nem tudok. – felelte huncutul a kislány.

De azt tudom, mi van odaírva. A feliratra mutatott, ami a Gyámügyi Hivatal szlogenje is volt egyben.

– Na, mi van odaírva?

A kislány rávágta.

– Tedd jobbá a világot.

 

 

 

Gandhiról járja történet hogy egyszer mikor böjtölt a békéért, eljött hozzá egy ember. Könyörgött értse meg, nem szeretheti az ellenségét, hiszen megölték a gyerekét. A sorsát nem változtathatja meg más csak a bosszú. A karma elrendeltetett.

Gandhi azt mondta erre.

– Meg akarod váltani a sorsod? Vedd magadhoz az ellenség gyerekét, aki hasonló korú a te halott fiaddal és neveld fel szeretetben és békében.

Ha így tennénk soha nem volna gy?lölet a világban.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kabdebon János
Szerző Kabdebon János 31 Írás
Szép napot. Mit is irjak ide. rülök ha olvastok. Gyerek korom óta irok, bár nem tudom, hogy ez erény vagy szégyen. Több helyen is publikáltam, alapítótagja voltam az ÃÅj Bekezdés alkotócsoportnak. Foglalkozásomat tekintve keramikus, és ornamentika tervező vagyok, és bármi amit éppen kedvem van megtanulni. Szeretem az alkotás minden formáját. Remélem megtaláljuk a közös hangot.Szép napot!