Kiss Jánosné : Csodálatos világ

 

Megtelt már a bár azon az éjszakán, amikor a tulajdonosn? születésnapját ünnepelték – a n? nyughatatlan, halszem? teremtés, az örök elégedetlenek gyanakvásával az arcán kínosan szabályosra vágott fekete haja alatt, amit egy merész ollójú fodrász er?ltet rá már évek óta hatalmas összegekért, váltig állítva, hogy ez a védjegye.

Senki sem tudja pontosan, hányadik évfordulóra jöttek is össze, de egy hölgyt?l ilyet nem is illik megkérdezni. A rosszmájúak a sarokban éppen az ötven és az ötvenkett? között tippelnek, de a n? szemébe már úgyis csak a felét mernék mondani, mert ki akar rosszban lenni vele? A legjobb francia pezsg?ket nyittatja ki, és a bár is roskadozik a legkülönlegesebb ételekt?l…

A parti sikeres. Legalább száz f?, színes forgatag; a parfümök és arcszeszek illata összekeveredik a pezsg? bukéjával, húzza a zenekar és csilingelnek a kacajok, mert vannak emberek, akik néha belefeledkezhetnek a gondtalanságba. A tenger, a pálmák, a bárt körbeölel?, zöldell? park mind, mind ezeknek a színes társaságoknak szolgálnak mint el?kel? háttérkép, vagy mint vagyonokat ér? festmény a nappalijuk falán; csak megszokott díszlet. Semmi más.

 

Hanem mégis vannak, akiknek többet jelent.

Családos turistáknak, akik még ?szinte lelkesedéssel képesek megkülönböztetni a százszámra repked? papagájok rikító zöld tollát a fák lomkoronájától, és a szerelmeseknek is, akik talán nászutasok és hónapokig gy?jtögettek, hogy a tengerparton éljenek át egy kis felejthetetlen romantikát, vagy az Afrikából áthajózott munkásoknak, akik ott alszanak éjjelenként a bokrok takarásában. Keskeny gyékénysz?nyegük persze csak talmi fekhely, mintegy szóra sem érdemes választóvonal a párás f? és az alvó test között, csak illúzió, egy darabka otthon.

 

A helyiek gy?lölik az afrikaiakat.

Az afrikaiak egyformák, feketék és furcsa, er?teljes szaguk van. Az afrikaiak ostobák. Bár az utak mellett, az építkezéseken mégis megt?rik ?ket, mert a t?z? melegben csak ?k képesek dolgozni; hisz' az afrikaiak szívósak is…

Az afrikaiak nem fizetnek lakást. Többek között ezért is gy?lölik ?ket: a parkban minden éjjel örömzenét játszanak, ott zabálnak, oda piszkítanak, majd kiterítik a gyékényeiket és ha kell, ott engednek kéretlenül fakadó, állati ösztöneiknek; olykor csak lihegnek, vinnyognak, ordítanak egymáson a fekete testek a fekete éjszakában láthatatlanul, mint amilyen láthatatlanok a papagájok a nyári nap sütötte, élénk zöld levelek között a turisták vakuinak villanásában.

Az afrikaiak szeméremsért?k.

 

Odafent a bárban azonban senki nem tör?dik most ezzel.

A fels?bb osztály mulat.

A tulajdonosn? halszemei már épp elég mereven csillognak ahhoz, hogy botrányos mozdulatokkal körbetáncoljon egy oszlopot, amelyre id?nként kéjn?ket megszégyenít? perverzitással simul. Vaskos, selyemharisnyás combjai között az oszloppal, kezében egy félig kiürült champagne üvegével táncol, majd az egyre hangosabb tapsra a szájába dugja a palack nyakát. A közönség imádja.

A vendégek közül néhányan követik a példáját; a hatalmas üvegfalakra finom pára borul, s a személyzet id?nként félrenéz zavarában…

 

Aztán egy pillanatra megfagy minden.

 

Egy férfi lép a bárba, a puszta megjelenésével olyan zavart keltve, mintha kis táskája helyett egy levágott fejet tartana – a vendégek összerezzennek.

A férfi fekete.

Egy afrikai park-lakó, egy a sokból, ugyanaz az arc, mint a többié, ugyanaz a villogó szempár… vajon mit akarhat?

Néhány n? magához szorítja a táskáját – a fekete férfi látja ezt. Nyel egyet, de nem lep?dik meg, inkább valami gúnyos mosoly-féle játszadozik a szája sarkán; látta az el?bbi m?sort és arra gondolt, hogy néhány óra múltán szinte bármelyiküket elkaphatná a rongybabává részegedett férjeik mell?l, hogy valamelyik vécé ajtajának támasztva kielégíthesse a kíváncsiságukat, milyen lehet egy négerrel baszni…

Táskáját a hóna alá szorítva a zenekar felé siet; talán rendeltek valamit, és ? a kifutófiú.

 

Egy öltönyös cinikus fintorral elhúzódik, ahogy a férfi elsiet mellette, aztán összenéz a feleségével. „Már rég ki kellett volna dobni" – mondja a tekintetük, s a f?nökasszony zavarba jön… el?z? héten egy egész doboz szivart dobott ki eme jó barátja finom utasítására, aki túl száraznak találta benne a dohányt… nekik aztán végképp nem okozhat csalódást.

Már épp megindul, halszemei megkeményednek és semmi jót nem ígérnek, amikor a fekete a mikrofonhoz lép.

 

Táskájából kották, dalszövegek kerülnek el?, majd ott is maradnak… csak a biztonság kedvéért vannak vele, csak megnyugtatásképpen, hogy van írott formája annak, ami a szívében, a vérében van, az egyetlen biztos kincse az életében, és most dühödt er?vel kívánkozik el?…

A zenekar rákezd, a fekete csak áll.

Egy darabig nézi-nézi a társaságot, mintha búcsút venne t?lük, s nem kívánná a miel?bbi viszontlátást, aztán elmerül a saját hangjában, ami olyan er?teljes és tiszta, mint egy elemi er?vel feltör? gejzír, egy igazi karcos, fekete hang…

 

"I see trees of green, red roses too
I see them bloom for me and you…

And I think to myself what a wonderful world."

 

A közönség nem tudja mire vélni… azt már megértették, hogy kaptak valamiféle ajándékot, de miért? Miért?
 
"I see skies of blue and clouds of white
The bright blessed day, the dark sacred night…"

A fekete szemei félig behúnyva, körülötte már szétolvadt a világ. Az emberek csak állnak… nem értik, miért borzonganak. A fönökasszony úgy néz körbe, mintha tudta volna, hogy ez a férfi valójában egy énekes, s most bezsebeli a jutalmat érte…

"The colors of the rainbow so pretty in the sky
Are also on the faces of people going by
I see friends shaking hands saying how do you do
They're really saying I love you."

 

A vendégek arcán szétterül egy megkönnyebbült mosoly. Egy pillanatra valamiféle gyengédséget éreznek a szívükben, egy pillanatra elhiszik, komolyan gondolják, hogy ilyen a világ, hogy ?k, az igazságosztók jól m?ködnek… a világ szép…

"I hear babies crying, I watch them grow
They'll learn much more than I'll never know.."

 

Id?közben koromsötét lett.

A városban korán elcsendesedett a zsivaj. Néhány turista még éjszakai bárt keres, nekik nem volt elég a szórakozás aznapra, s odafentr?l, a bárból csodás muzsika hallatszik… kár, hogy zártkör? a rendezvény. Továbbállnak.

Fent, a kivilágított pódiumon a fekete férfi csak énekel.

Nem gondolkodik, nem is lát, csak érez… szerettei arca simogatja belül, akiknek enyhítést jelent a hazaküldött pénz, egy kis kiemelkedést az embertelen szegénységb?l, egy kis hitet egy jobb életre…

 

"And I think to myself what a wonderful world
Yes I think to myself… what a wonderful world."

 

Felcsendül a taps.

A f?nökasszony megbecsülése jeléül tölt neki egy pohár pezsg?t, aztán ráadást követelnek…

Már nincs gy?lölet a szívükben, már felengedett a félelem; a táskák szanaszéjjel hevernek a b?rfotelek ölelésében, már nincs más, csak reggelig tartó mulatság, mert a világ gyönyör?…

 

Eközben odakint a parkban, egy sötét bokor tövében szurkoskép? kisgyerek hajtja le fejét a gyékénysz?nyegre s már alszik is, amikor anyja betakargatja.

 

2007.

Legutóbb szerkesztette - Kiss Jánosné
Szerző Kiss Jánosné 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.