Bridget Felber : A FELFÃ?Å¡JT HLYAG ESETE

 

– Ez egy nagyon szép húgyhólyag. – mondta a doktor és hümmögött hozzá.

 

Vigyázzállásban feküdtem egy újszagú kórházi ágyon, miközben az ágyékig letolt szoknyám fölött sikamlós zselén csúszkált az ultrahang készülék kézi érzékel?je. Hát, igen. Olyan még soha nem fordult velem el?, hogy az a trutyi megkímélte volna a ruhámat, száz réteg szalvétán át is nyomot hagy, aminek a látványa megszáradva nem túl felemel? élmény… maradjunk annyiban, hogy hasonlók miatt magyarázkodott igen sokat a Monica Lewinsky.

Tehát hanyatt feküdtem, mikor elhangzott az a bizonyos mondat, vagyis, hogy szép a húgyhólyagom. Mit mondhatna erre az ember lánya? Talán valami olyasmit, hogy „hát köszönöm…", vagy hogy „a magáé is biztos remek", vagy ilyesmit.

Szerencsére id?ben elharaptam.

Err?l aztán eszembe jutott, hogy annak idején a n?gyógyászom is mondott valami hasonlót, vagyis konkrétan azt, hogy szép a méhszájam. Erre azóta is nagyon büszke vagyok, mert az már valami, ha már a méhszájamat is dicséret illeti; el is t?n?dtem ezután, hogy talán bels?rész-modellnek kellene szeg?dnöm. Miért ne? Régen a szépségképz? iskolákban mindig azt tanították, hogy ha csúnya vagy, az sem nagy baj… fizesd csak ki a tanfolyamokat, és majd egyszer, ha nagyon-nagy szerencséd lesz, még talán kéz, vagy lábmodellnek is kiválaszthatnak! Vagy hajmodellnek: hátulról, félhomályban.

Aztán átgondolva a lehet?ségeket, hirtelen mégis hátat fordítottam a bimbózó bels?rész-modell karrieremnek; persze, nem attól féltem, hogy felismernek az utcán – azért az elég meredek lenne – hanem a technikai részletek gyors átfutása vette el rapid gyorsasággal a kedvem.

Egyszerre kuncoghatnékom támadt, hogy milyen fejet vágna a doki, ha mindezt elmesélném neki, persze csak a hangulat javítása kedvéért, hogy megtörjük kicsit ezt a nagyon hivatalos hangulatot, meg mert borzasztó kínos, ahogy öt perce behúzott hassal feszítek, mert hát a n? húgyhólyag vizsgálat közben is n?. Persze nem tehettem, mert protekciós betegként nagyon szépen kellett viselkednem: fejem mögött magabiztosan vigyorgott az én Zsuzsi barátn?m, aki…

Szóval a Zsuzsi.

Ha csak pár mondattal kellene jellemeznem, azt mondanám, ? az én kórházi Jolly Jokerem: f?m?t?sn? lévén mindenkit ismer, és mindenki imádja (el?tte még a röntgenajtót sem merik becsukni) tehát ha baj van, hozzá rohanok.

Mindemellett sokkal több ? nekem.

Tudják, Zsuzsi az a barát, akihez vasárnap délben átmentem rózsaszín-fehér csíkos, macis zseb? pizsamában, totál másnaposan, tojást követelve reggelire, és nem azt kérdezte, hogy miért nem öltöztem át, ilyesmi meg sem fordult a fejében.

„Rántottát, vagy tükörtojást ennél?" – tudakolta, és közben a szeme sem rebbent. Még annyit sem mondott, hogy „medveanyám!" – ez a szavajárása egyébként, ami figyelemreméltó mondat egy n?t?l, akinek legalább száztízes mellb?sége van. Miután kor szerint majdnem anyám lehetne, egy nap úgy döntött, hogy akkor az is lesz.

Most is miatta feküdtem itt.

Vagyis amiatt a két napja tartó, görcsös fájdalom miatt az oldalamban, ami okán görcsoldót abrakoltam, ha kellett, ha nem, amíg aztán az Évi – másik országos nagy cimborám: ? a bors, aki er?s, azaz hosszmértékben kifejezve nem sokkal több, mint a Zsuzsi mellb?sége, ám hasonlóan nagyszer? n?személy – kikérdezte a tüneteket, majd nagy komolyan csak ennyit mondott: vesek?.

Kiment a vér a fejemb?l, az arcom szivacsos és fehér lett, mint egy mozzarella, mert Évi szaktekintélynek számított: pár hete ment át egy fájdalmas vesek? m?téten, amit?l csak feküdt napokig, jajongva.

Ha ez vár rám is, akkor nekem annyi.

Az elképzelt borzalmak hatására egy kicsit még rázattam magam a hideggel, aztán rájöttem, hogy ha ez igaz, akkor az messze nem egy szezonvégi leárazás lesz a plázában, ide terv kell.

Feltárcsáztam tehát a Zsuzsit…

Már a folyosón várakoztunk a negyediken – az urológia automata üvegajtaja el?tt, miközben már megbántam azt is, hogy valaha vesét növesztettem – amikor elhúzott el?ttünk egy fehérnadrágos hím – foglalkozását tekintve orvos – olyan fenékkel, amilyet az aerobic edz?m katalógusokban szokott mutogatni, mellesleg alig volt több mint harminc. A ponyvaregények kórházi szerelmekre épül? történeteiben hasonló fickók mentenek két szenvedélyes csók között életeket, miközben végletekig felajzott n?vérkék ájuldoznak körülötte a gyönyört?l – eddig azonban azt hittem, hogy ez csak mese. (A pajkosan göndöröd? mellsz?rzetet hozzáképzeltem.)

– H?, a mindenit! – csúszott ki hangosabban, mint terveztem. – Mikor n?tt így meg a magyar betegellátás színvonala? – ámultam, mire az én Zsuzsi barátn?m úgy oldalba könyökölt, hogy fájdalomcsillapító hatását tekintve rövidtávon kapásból überelte a No-spát.

– Te hülye! ?lesz az orvosod!

– Hát, itt semmit nem találok, nincs elváltozás. – dünnyögte a doki, és kezdtem kapizsgálni, hogy talán erre vonatkozott a húgyhólyagomnak szóló elismer? mondat, bár az elég rosszul esett volna, ezért elhessegettem a gondolatot. Ami szép, az szép. Kész. Nem kell róla többet beszélni. – Meg kellene néznem a vizeletét. – közölte, mire Zsuzsi átvette a szót:

– Elmész szépen pisikélni egyet… ugye, ittál eleget? – csipkedte meg az arcom; amúgy, alapból szeretem, hogy hülyegyereknek tart, vagyis csak már megszoktam – talán ? az egyetlen ember, aki ezt meg meri velem tenni – de most elpirultam.

 – Remélem, tudsz pisilni?

– Tud. – bólogatta a doki, tekintetét a monitorra szegezve. – Tele van a hólyagja.

Tudják, jobb' szerettem volna, ha nem olyan jól értesült. Aztán megkínált egy nagy halom papírral – trutyiszer? zselé eltávolítása végett – majd amikor felöltöztem, egy összejódozott gézcsomót kezdett mutogatni.

– Miel?tt vizelni kezd, ezzel törölgesse meg kérem a húgycs? kivezet? nyílását, így elkerüljük, hogy felesleges baktériumokat mutasson ki a teszt…  – nézett rám komolyan, és szerintem azon gondolkodott, értem-e, mit mond. Egyszer volt egy n?gyógyász rajongóm: na, az ilyen mondatok miatt nem tudtam volna elképzelni, mint potenciális partner… különben is, az én férjem ne hozza haza a munkáját – szóval a rozsdaszín? gézt a kezembe nyomta egy pohárkával együtt, és mehettem…

Szét voltam esve.

A folyosón aztán egy pillanatra megálltam, és röpke önértékelés-fokozó tréninget tartottam, mindhiába.

A vécé ajtaja volt a következ? kihívás.

Egyszer?en nem nyílott ki… de miért? Miért? Nekem miért nem nyílik ki az ajtó? A végén már hisztérikus dühvel rángattam – már amennyire a kezemben szorongatott egészségügyi fegyverarzenáltól kitellett – de semmi.

Belerúgtam egy közepeset, mire Zsuzsi kidugta a fejét a rendel?b?l:

– Mi lenne, ha nem tépnéd le a gyógyszerraktár ajtaját, lökött liba? A vécé jobbra van…"

 

Visszatérve a langymeleg ned?vel, már nem bántam volna, ha el?z?leg nem öltözöm annyira n?nek. Bár makacsul visszautasítom a feltételezést, hogy magas sarkú csízmás n?nek nem lehet vesegörcse… há' dehogynem. Azt is ugyanannyi ideig tart felvenni, mint egy hótaposót, csak csiniben nehezebb elhitetni, hogy szenvedsz, ráadásul így élesebb a kontraszt, tekintve a pohárnyi friss vizeletet a kezemben. Bár a görcsös fájdalmakra visszatérve, annak most nyoma sem volt, hogy elvittem megmutatni a doktor bácsinak. Elbújt a kis mocsok.

Mikor beléptem, Zsuzsi és a doki valamin éppen derültek, aztán utóbbi amint meglátott, eltüntette vakító fogsorát, és hivatalosra mélyült a hangja:

– Hozhatott volna többet is… – vette át a poharat, mintha csak kiküldött volna egy pohár jaffáért.

Nem tudom, maguk hogy vannak vele, de én még olyan orvossal, vagy laborossal nem találkoztam, akinek megfelelt volna a leadott vizsgálati anyag mennyisége, szóval nem tudom, miért nem gyártanak mércés poharakat, vörös csíkkal az oldalán, alatta „eddig kérjük!"- felirattal, ami legalább levenné a szegény halandó, beteg ember válláról a terhet, miszerint önállóan kell megítélnie, mennyi pisi kell egy teszthez. Igaz, az sem lenne jó, mert akkor meg újra ott lenne az a fránya megfelelési kényszer – ha esetleg nem sikerülne hozni a kívánt mennyiséget – aztán jönnének a találékony ötletek a mogorva laboros átkait elkerülend?, mint a felvizezés, meg a „Józsi, gyere már! Voltál ma már vécén?" – jelleg? kérdések a váróterem felé…

Szóval a doktor bácsi nekiállt nézegetni a pohár tartalmát, majd megjegyezte, hogy buborékos a vizeletem, ami egyértelm?en gennyes gyulladásra utal – ennek örültem. Végre talált valami bizonyítékot, hogy nem véletlenül nem aludtam két éjen át, meg különben is.

Amit utána csinált a doki, egyszer?en nem tudtam nézni. Inkább álldogáltam egyik lábamról a másikra, bízva Zsuzsi barátn?m találékonyságában, ami eltereli a figyelmet a tényr?l, miszerint ez a George Clooney-féle félisten épp az én testnedvemmel van elfoglalva a lehet? legkínosabb értelemben, vagyis nem, lehetne rosszabb is.

Szerencsére megszólalt:

– Vizelés el?tt, vagy után érzi a szúró fájdalmat? – faggatott, mert persze már elpanaszoltam neki minden részletet. – Közben. – válaszoltam, mire felhúzta a szemöldökét. Igen-igen, közben! – ordítottam magamban, nekem közben fáj, miért, az nem lehet?

– Mennyire érzi er?snek a fájdalmat?

Nagyon. Kibírhatatlanul. Micsoda hülye kérdés ez?

– Majdnem annyira fáj, mint a kozmetikai szemtetoválásom. – Ez az! – Tehát, mintha tetoválnák a szemem, csak lent, a vesém környékén… – mondtam, és hirtelen nagyon megörültem, hogy ilyen pontosan meg tudtam adni a fájdalom mértékét.

Azt hiszem, ennél a pontnál lett bel?lem elege.

– Alaposan felfázott… – nézett ki a novemberi hidegre, majd jelent?ségteljesen a mikroszkópikus méret? szoknyámra. – Attól érzi a görcsöket. Nincs veseköve.

Végül felírt egy atomer?s antibiotikumot, és láttam az arcán, hogy ha tehette volna, hülyeség ellen is keres valami csodaszert, de az ugye, lehetetlen. Mert hülyeségre nincs orvosság. Ezt kés?bb a férjemnek is elmagyaráztam, amikor az ötvenféle allergiámat próbálták kezelni egy szakrendelésen, és az én hites uram még reménykedve visszalépett a f?orvoshoz: – Mondja, abból az antihisztaminból… nem lehetne neki dupla adagot felírni?

Szóval túléltem.

Kilépve az utcára, szívtam egy mélyet a kórházi parkoló friss leveg?jéb?l, és s?r? hálát rebegve ölelgettem az én nagyszer? Zsuzsimat.

Hazatérve a rend kedvéért még jóllaktam a kiváltott gyógyszerekkel, majd hosszas beszélgetésbe kezdtem a veséimmel és a hólyagommal, hogy nem kell így felfújni egy egyszer? kis felfázást, ha jóban akarnak velem lenni. Szóval a továbbiakban hallani sem akarok róluk a hamvasztásunk el?tt… engem mégegyszer ne hozzanak ilyen helyzetbe!

Legutóbb szerkesztette - Bridget Felber
Szerző Bridget Felber 66 Írás
Felber Brigitta Tímea.