kisslaki : A két vitézi telek

Meier bácsi hasra esett, ahogy nagy óvatosan az ebédjével az asztalához lavírozott. *

 

Meier bácsi hasra esett, ahogy nagy óvatosan az ebédjével az asztalához lavírozott. 

Bádogcsajkája csörömpölve csattogott még egy darabig a frissen mosott kövön, majd lassan elült Perbál atya asztala alatt. Csöndesen meghúzódott, és a szék lábai közül pislogott alattomos büszkeséggel, hogy milyen szépen behintette az ebédlőt mákostésztával. Az öreg jiddisül káromkodott egy kicsit, de azért somolyogva a bajsza alatt félkönyökre támasztva fejét, fekve maradt még egy darabig. Egy ragaszkodó lelkű tésztát arrébb fricskázott a fekete zakójáról, és úgy várta türelmesen Zsófia nővért, hogy felsegítse. 

A hülyenevű Napsugár idősek otthonában, mosolyogva nézték az ebédelők a vicces kedvű Meiert, ki majd minden héten bemutatta nekik ezt a szívderítő produkciót, ami felejteti velük a ház egyhangú életét. 

— Nem ütötte meg magát? — Kérdezte Zsófia nővér türelmes anya módján és egyáltalán nem káromkodott, mikor az öreget leporolta, és leültette a helyére az atya mellé.

— Egyáltalán nem — kacarászott az öreg. — Hozzon aranyoskám még egy mákos tésztát a csajkámban, s még rádobhat kedves egy pofa lekvárt is — és huncutan a rápaskolt a nővér fenekére, majd a papra kacsintott. — Jó, hogy a porcelántányért lecseréltettem bádogra. — Ebben a pillanatban egy hirtelen hangos csattanásra összerezzent, s tágra dermedt a szeme a rémülettől, mert ez egészen úgy hangzott, mint egy pisztolylövés, ami hatalmasabb és hatékonyabb volt az Úr hangjánál, amit úgyis csak az odahallók értenek. Egy minutumra dermedt csendbe zuhant a terem.

Mindez azért történt, mert Juhos Béla, a féllábú cipészmester a hirtelenjében lecsatolt műlábával végigvágott a frissen vasalt fehér asztalterítőn.  A tányérok, kanalak félelmükben egymásba kapaszkodtak, s pisszenni sem mertek, csak vacogva bámulták a földön fekvő, immár mozdulatlanságba meredő leveseskanalat, aki szemük láttán zuhant a mélybe. 

Zsófia nővér sietve otthagyta Meiert csajkástól, s halk szóval csitítgatta a még mindig hisztériásan sikoltozó Juhost, miközben visszacsatolta a műlábát.

 — Nem tudom, mi ütött az öregbe — zihálta a feldúlt Káldi néni a nővérnek —, én csak azt mondtam, hogy igenis felismerte a kis Hoffman kántor, azt a sevró cipőt, amit apja viselt utoljára, mikor elhajtották és a Dunába lőtték. Juhos úr meg pont neki akarta eladni a Teleki téren, még negyvenhatban. Én egy szóval se mondtam, hogy Juhos úr lőtte agyon a szerencsétleneket ott a víznél — evvel fogta a tányérját és méltatlankodva, sértődötten átült egy távoli asztalhoz.

Közben megnyugodtak a felborzolt kedélyek, visszatért a terembe a megszokott élet. Egyébként sem volt ez a kis incidens olyan rendkívüli, csak talán itt gyakrabban fordul elő, mint a Waldorf Astoria hotel éttermében. Béla bácsi már nyugodtan ült a székén. Csendesen hüppögött még; a szája szegletéből lelógó nyál függőónként lassanként már egy dagadt cseppé hízott. Minden pillanatban várható volt, hogy önállósítja magát. A sótartó véletlenül éppen felpillantott, mire gyorsan arrébb húzta karonfogva barátját, a cukortartót, hogy az ne nyálasan diskuráljon vele, mert azt ő ki nem állhatja. 

— Már ne haragudjon, Zsófia kedves, hozna nekünk két nagyfröccsöt is? — fordult Meier bácsi a nővérhez, mikor végre megkapta a mákos tésztáját, mert szíve szinte azonnal visszatért a normális flegma munkájához a sokk után. — Ugye ön is iszik atya? — de ez inkább csak költői kérdés volt, mert választ sem várva, folytatta Juhos Béla fura történetét, amit a közjáték előtt kezdett mesélni Perbálnak. — Hát azért haragszik a Káldiné a cipészmesterre, mert múltkor az ebédnél megsértette. Azt mondta neki, hogy mit játssza meg az úrinőt, mikor harminc éve még kora ellenére is, repedtsarkú utcalányként kereste meg a mindennapit az Angol parkban és a Kelenföldi pályaudvar illemhelye környékén. A restiben akkor még ő is szalvéta nélkül fogta meg a sültkolbászt az ebédnél.

Ezt a hangot persze az öreg Káldi Irma kikérte magának, hogy őneki soha sem voltak repedezett sarkai, mert mindig ápolta drága krémekkel, amit fia küldött az orosz frontról, és különben sem tudja, hogy hol van az Angol park. 

Ami a sevró cipőt illeti, az bizony igaz. Egyszer még az ostrom alatt, Juhos úr éppen hazafelé tartott a Duna-parton, mikor meglátta segédjét amint nyilas társai élén egy csoport zsidót állítottak a rakpart szélére a vízzel szemben. Ott, az egy kupacba rakott gazdájukra váró cipők nem imádkoztak. Nem tudtak. Vagy azt is már nagyon bölcsen hiábavalónak gondolták. 

A Nemzetvezető Főtestvérre hivatkozva a segéd két vitézi telket ígért a főnőkének, ha részt vesz az akcióban, meg még ráadásként a cipőket is hazavihetik. A puskában meg csak vaktöltény lesz, kapacitálta, mire végre Juhos úr is átvette a fegyvert, mert nyugodtan végigcsinálhatja a színjátékot, anélkül, hogy ölne. A gyilkosok a többiek. Neki a lelkiismerete tiszta. Na és az sem kutya, hogy a háború után keletje lesz a bőrnek, de néha kiborul, ha más is emlékezteti őt a múltra, a saját lelkiismeretén kívül is…

— Ha belegondolok, nem is rossz üzlet, két vitézi telek, s csak vaktölténnyel kell lőni — szólt közbe Perbál atya csendesen, aki úgy tűnt, végigszunyókálta volna Meier bácsi elbeszélését. — Amilyen cinikus, talán még maga is lőtt volna, Meier úr?

— Nem atyám. Nem lőttem volna. Csak úgy bemondásra hülyeség is lett volna. A telkekre nem volt egy kóser fedezet a Nemzetvezető főtestvér ígérete. Nem volt jó neve a brancsban. Meg egyáltalán nem vagyok cinikus. Csak fáradt. Mikor az amik negyvenötben elérték a lágert, s utána egy évig a kórházban ápoltak, én hülye fejjel hazajöttem. Rögtön bezártak, mint amerikai kémet. Akár hiszi akár nem atya, de nekem lassan honvágyam lett, és visszasírtam a láger időt, mert itt reggel és este úgy megvertek a cellában, hogy a végén bevallottam, hogy tényleg meg akartam erőszakolni Sztálin keresztlányát és az édesanyját. Erre gratuláltak és halálra ítéltek. Még szerencsére, hogy valaki fentről életfogytiglanra kegyelmezett.

         — Na de menjünk fel, mert Juhos úr is jön később, és én még nem imádkoztam — szakította félbe Meiert, s elindult a két öreg a lifthez. Meier úr még gyorsan visszaszaladt, és felhajtotta a fröccs maradékát, míg a pap a liftajtót tartotta. 

Egy órával később az atya szobájában ültek. Békésen szivaroztak, s már csak Juhosra vártak. Az asztal közepén a kártyapakliban a lapok türelmetlenül hallgatták a pikk ász utolsó eligazítását. Végre megérkezett a cipészmester is.

Illedelmesen beköszönt:

— Dicsértessék, meg shalom.

— Magának is Juhos úr — fogadta Meier kettőjük nevében is, és örömmel csettintett nyelvével, mert az öreg cipész letett az almárium márványlapjára egy üveg Baglasi vörösbort a táskarádió mellé.

— Atya oszt elsőnek ma — nyögte Béla, mert kifáradt, mikor nagy nehezen felvette a leesett pénzeszacskóját. Mögötte a rádió bemondója pontosan ötöt füttyentett, s beszámolt az aznapi robbantásokról, háborús eseményekről, vicces körvadászatról a feltételezett népirtó tömeggyilkosok után, a politikusok eredményes találkozásairól, néha meg beleharsogta sulykolta az ember agyába agresszív tanácsait, hogy miért hasznos azokat az árucikkeket venni, ami teljesen felesleges. Perbál atyát ez úgy megzavarta a pénzszámolásban, hogy a rádiót beletette a vízzel teli mosogatóba. A bemondó bugyborékolt még egy picit és csönd lett.

— Százzal nyitok — kezdte a játékot Meier. — Megadom, és rá még kétszáz — tolta be a pénzt az atya.

— Én kiszálltam, dobta be középre Juhos Béla bácsi az öt kártyát, mert nem volt rajta isten áldása, vagy talán csak azért, hogy tölthessen mindhármuknak egy-egy pohár bort, és felszolgálhassa a barátainak. A szobában meghitt nyugalom és béke volt. A rádió a víz alatt undorodva nézegette maga körül a mosatlan poharakat, s már rég megbánta, hogy hagyta magát kihasználni néphülyítésre.

 

Legutóbbi módosítás: 2007.07.01. @ 13:47 :: kisslaki
Szerző kisslaki 251 Írás
Majd ötven éve élek Németországban. Véletlenül. Alapítástól itt vagyok. Jó, hogy jó társaságba kerültem.Tisztelettel, Kiss lászló kisslaci@t-online.de